Másnap, késő este…

A Grimmauld téri ház csendes volt, a késői órákhoz híven. Mégis virrasztottak ezen az éjszakán. Harry az ágyán hanyatt feküdve bámulta a már igencsak javításra szoruló plafont. Nem bírt szabadulni a szorító érzéstől a torkában. Ha tegnap haragban vált volna el Alyssától, azt sosem bocsátotta volna meg magának…

-         Harry Potter! – riasztotta fel gondolataiból egy kiáltás. – Azonnal gyere le!

Harry összerezzent. Tudta, hogy fontos lenne lemennie, de semmi kedve nem volt hozzá. Állandóan a három napja történt veszekedés járt a fejében. Határozottan hülyének érezte magát, hogy a lányán vezette le a mérgét. Alyssa semmiről nem tehet, egyszerűen csak… ott volt. Semmi rosszat nem csinált, csak segíteni akart. Igen, ő rögtön észrevette, hogy valami baj van… Harry önkéntelenül is megérintette a karján a kötést – nagyot sóhajtott. Azért kéne lemennie, hogy ezt kicseréljék. Utálta. Nem bírta végignézni, undorodott attól, ami a kötés alatt volt. És utálta magát azért, amiért ez megtörtént. Nem lett volna szabad. Elkerülhette volna, de elég volt egy pici hiba… Meg is ölhették volna. Nem hiába szajkózta évekig Mordon, hogy “Lankadatlan éberség!”… Milyen igaza volt…

Harry felült az ágyon, és a csukott ajtóra bámult. Megrázta a fejét és felállt. Jobb, ha nem vívja ki Hermione haragját. Ki tudja, mire képes… Sebtében magára kapott egy inget, és valami nadrágféleséget húzott ki a szekrényéből. Így egy ősrégi, kopott rövidnadrágban és egy begombolatlan ingben lépett ki a szobából. Halkan becsukta maga mögött az ajtót, amikor valami – vagy épp valaki – nekiütközött a lábának. Harry lenézett, és egy kicsi, szőke kisfiút látott a lábánál csücsülni, amint épp felbámul rá nagy, gesztenyebarna szemeivel. Hitetlenkedve csóválta a fejét. Leguggolt, és felkapta a földről a fiúcskát. Amaz csak továbbra is bámult rá, miközben kezecskéit ökölbe szorította.

-           Mit csinálsz itt ilyen későn, prücsök? – mosolygott rá kedvesen.

-           Heli! – ragyogott fel a fiú szeme és belekapaszkodott Harry fülébe. – Heli, Heli, Heli!

-           Bizony – mondta nagy vidoran, majd finoman lefejtette a fiú erős ujjait a füléről. Bár a kicsi már kis híján másfél éves, még mindig előszeretettel használja a “Heli” megszólítást, habár könnyűszerrel kimondhatná a Harryt, selypítés nélkül. De úgy tűnik, szeret így szólítani.

Harry magához szorította a kicsiny kölköt, és elindult lefelé a lépcsőn. Ha még azzal is vesződik, hogy a fiút visszavigye az ágyába és gondoskodjék arról, hogy elaludjon, Hermione képes vérszomjas hárpiává változni… Talán felkiabál megint, és megrémiszti a gyereket. Akkor meg gyakorlatilag ott tart, mintha nem tett volna semmit… Ezért inkább magával vitte. Hátha neki sikerül egy kicsit higgadtabbá tenni az édesanyját.

A konyhába érve kisebb káoszt pillantott meg. Az étkezőasztal tele volt papírokkal, pergamenekkel, és még egy bagoly is keringett a fejük fölött. Hermione az egyik széken gubbasztott, arcát a tenyerébe temetve, idegesen dobolva a lábával a padlón. Amint meghallotta a közeledő lépteket, remegő hangon elkezdett beszélni.

-           Na végre hajlandó voltál lefáradni! Tudod, ha megkérsz arra, hogy én kössem át a sebed, és ne kelljen vesződnöd a Mungóban, az a legkevesebb, ha időben itt vagy, hogy megcsináljam! Mi tartott már ennyi ideig…? – Az utolsó szavakkal felnézett, és szavainak áradata abbamaradt. Észrevette a gyereket Harry karjaiban, és felpattant.

-           Alec! Te jó ég, én keltettem fel? – Odasietett Harryhez és óvatosan kivette kezeiből a fiút. – Oh, teljesen kiment a fejemből! Annyi mindent kell csinálnom… szétrobban a fejem, és még azt is elfelejtem, hogy családom van… Felsírt, ugye? De akkor miért nem Draco nyugtatja meg?

-           Hermione, engedd már, hogy szóhoz jussak! – szólt rá emeltebb hangon Harry, mire a nő megszeppenve hallgatott el. – Már kijöttem a szobámból, amikor a lábamnak ütközött. Még az se biztos, hogy a kiáltásod zavarta fel. Lehet, hogy csak esti futásra indult… Én csak azt nem értem, hogy tudott az ágyából kimászni.

-           Nem is volt ott. Draco néhány órája felment vele, hogy lefektesse, de mindketten elaludtak az ágyunkon. Alec egészen az apjához bújt, nem akartam őket felébreszteni – vont vállat mosolyogva. – De a szobaajtó nyitva maradt volna és kiszaladt…? De hát én úgy emlékszem becsuktam… akkor mégis hogy…?

-           Nyugodj meg, hisz’ nem lett semmi baja.

-           Igazad van – sóhajtott fel a nő, és a közelben álló etetőszékbe ültette az először még tiltakozó Alecet. – Te is ülj le valahová, mindjárt kezdek valamit a karoddal…

Harry szó nélkül engedelmeskedett. Hermione lázasan túrni kezdte a pergamenhalmokat, kutatva valami után. Hosszú pillanatokig csak a papír zizegését lehetett hallani. Végül egy halom pergamen alatt a nő rábukkant a pálcájára, és néhány intéssel kisebb oszlopokba rendszerezte az irományokat. Miután ezzel végzett, az egyik székről az asztalra emelt egy kisebb dobozt.

-         Kérsz valamit inni? – kérdezte Harrytől csak úgy mellékesen.

-         Nem, köszönöm – válaszolt. Már túl akart lenni ezen az egészen.

Hermione bólintott, és leült a Harry melletti székre. A férfi kinyújtotta a bal karját, és várt. A nő óvatosan elkezdte letekerni alkarjáról a gézt. Egy perc múlva láthatóvá vált a csuklótól a könyékig tartó hosszú, vöröses árnyalatú csík az alkar mindkét oldalán. Harry egy nagy sóhajjal inkább Hermione arcát kezdte tanulmányozni.

-           Tudtad, hogy a sóhajtással mindig kilehelsz egy kis boldogságot a lelkedből?

-           Nem – rázta a fejét hevesen a férfi.

-           Szépen gyógyul – húzta végig az ujját óvatosan a seb mentén Hermione. – Bár még így is elég csúnya, és érzékeny, de határozottan szebb, mint néhány napja.

-           Most meg kellett volna nyugodnom? – kérdezte idegesen. Ha óvatlanul ránézett a sebre, mindig eszébe jutott, hogy szerezte, és az nem volt egy kellemes élmény…

-           Amikor arra gondolok, hogyan kaptad ezt a sebet, fogalmam sincs, hogyan tudnálak megnyugtatni. Szörnyű, és… tényleg együtt érzek veled, Harry.

-           Kösz – morogta. – Megcsinálnád végre?

-           Jól van, ne legyél annyira ideges… – Friss gézt, és egy felhőszerű, fehér anyagot vett még ki, amit valószínűleg csak a varázslóvilágban használtak. – Először ezt teszem fel – mutatott az utóbbira. Harry csak bólintott egyet. – Én…

A kandallóban zöld lángok csaptak fel. Alec megijedt, felsikított, aztán sírni kezdett. Hermione mindent otthagyva odasietett, kivette a kicsit a székből, és csitítgatni kezdte. A kandallóból Drew lépett ki, még mindig a roxfortos talárjában feszítve. Körbenézett a konyhában; pillantása végigsiklott Hermionén, aki még mindig a szipogó Alecet nyugtatgatta, végül Harryre lesett, és elkerekedett a szeme.

-           Harry! – kiáltott fel köszönés nélkül, és barátjához sietve annak sérült karja fölé hajolt. – Merlinre! Mi történt veled?!

-           Mit keresel itt Drew? – kérdezte nyomatékosan Hermione. – Nem a Roxfortban kéne lenned?

-           De igen… csak… Valaki mondja már el, mi folyik itt! – Újra Harry karjára pillantott. – Olyan, mintha átdöftek volna rajta egy kést, és végigszántottak volna vele a karodon…

-           Pontosan ez történt – nyögött fel a sérült, és sürgető pillantást vetett Hermionéra. Ő Drew-nak adta át fiát, és visszahuppant Harryhez. A karja fölé helyezte a furcsa anyagot, ami a sérült felület körül keringeni kezdett, végül rásimult a karra.

-           Na milyen? – kérdezte a nő, Harryre függesztve tekintetét.

-           Jó. Finom hűvös, jólesik.

-           Rendben – mosolyodott el halványan Hermione, és feltekert egy adag gézt az anyag fölé.

Harry hálásan elmosolyodott. – Köszönöm.

-           Szívesen – A nő megsimította az arcát. – Rendbe fog jönni. Nyoma sem marad, hidd el.

-           Harry… ki tette ezt veled? – Drew időközben odahúzott egy széket, és leült melléjük Aleckel az ölében.

-           Elfogtak. Négy halálfaló csapdába csalt. Így akartak büntetni. Meg is öltek volna az alapos kínzás után, ha Draco nem lép közbe – mondta el röviden, tömören a történteket Harry, Drew-nak azonban ez nem volt elég. Le se véve barátjáról a pillantását, odaadta Hermionénak a bóbiskoló fiúcskát.

-           Mikor? Hogyan? – folytatta a kérdezősködést.

-           Négy napja. Egyszerű feladatnak tűnt. Nekem és Dracónak kellett volna elfognunk őket, ehelyett ők kaptak el engem. – Lehajtott fejjel beszélt tovább. – Egy vörös fényben úszó tőrt döftek át a karomon, úgy, hogy az a földhöz erősített. Üvöltöttem, felállni nem tudtam, mert lefogtak. Először fölhasították a húst a könyökömig, ott megfordították a pengét, és ugyanígy felvágtak a csuklómig is. Néhány szövet és izomcsomó tartotta a fél alkarom, és ömlött belőle a vér. Nem is tudom, Draco hogy mentett meg, legközelebb a Mungóban tértem magamhoz.

-           És én erről hogyhogy nem tudtam?! – háborodott fel Drew. Arca sápadt volt, szeme szikrákat szórt.

-           A Roxfortban voltál…

-           Ez nem kifogás! Harry, barátok vagyunk, legalább szólhattál volna!

-           Sajnálom… – Drew sápadt arcára pillantva bűntudat fogta el. Valóban el kellett volna mondania neki…

-           A francba… mindegy. Most már tudom. Jobb később, mint soha…

-           És te… mért vagy itt? – tette fel a kérdést Hermione, a további kínos szóváltásokat megelőzve. Alec édesen aludt az ölében.

-           Ehhez képest semmiségnek tűnik… – túrt a hajába zavartan Drew. – Wyle-ról van szó. Az egész beosztás alatt Alyssát figyelte, és amikor beosztották őt a Griffendélbe, talán ő tapsolt a leghangosabban… Nekem nem tetszik. Főleg, mert elég vegyes volt a pillantása: egyszerre gyűlölködő és csodálkozó.

-           Tehát Alyssa a Griffendélben van… – sóhajtott fel Harry. Büszke volt arra, hogy lánya is a Griffendélben fog tanulni. Bár akkor is büszke lett volna rá, ha mardekárosnak osztják be.

-           Igen. Cly is. Nem is tudom, mi lett volna velük, ha nem egy házba kerülnek… Hm. Ha már itt tartunk, lenne még egy kis mondandóm, Harry. A lányod tehetséges a bájitaltanhoz, nagyon is. Ma az utolsó órám velük volt. Alyssa az egész délutánomat megkeserítette – vagy épp felvidította, attól függ, honnan nézzük – kacsintott vigyorogva Harryre. Ő értetlenkedve vonta fel szemöldökét.

-           Mi történt?

-           Csak egy kis érdekesség az első órára. Vidító bájital. Tudod, hogy pillanatok alatt kész van. Utána be kell palackozni, és egy félóráig hagyni, hogy gázzá alakuljon. Óra végén utasítottam a kicsiket, hogy tegyék az asztalomra a mintáikkal teli fiolákat, és leléphetnek… – Drew nagyot sóhajtott, mielőtt folytatta volna. – Alyssa a tanári asztal felé jövet megbotlott, kigáncsolták vagy tudom is én… Kiesett a kezéből a fiola, és az asztalomon tört szét. El se kerülhettem, hogy belélegezzem a gázt, így egész délután röhögtem. Úgyhogy ki se mozdultam a szobámból az óráim után. Még vacsorán is kuncogtam. Hihetetlenül erős bájital volt ahhoz képest, hogy a lányod először készített ilyesmit. Eh… szegényke azt se tudta mi szóljon, amikor lefordultam a székről és hangosan röhögni kezdtem… Nem tudom, rajta kívül még mennyien voltak a teremben, de remélem, hogy kevesen, mert nincs kedvem egész évben visszahallgatni az esetet…

-           Nagyon jól tudod, haver, hogy gyorsan terjednek a hírek a Roxfortban – vigyorgott fültől fülig érő szájjal Harry és megveregette barátja vállát. – Vagy elfelejtetted?

-           Rendes tőled, hogy emlékeztetsz rá – húzta el a száját Drew. Erre egy “ártatlan” vigyor volt a felelet.

-           Alyssa mit szólt az egészhez? – kérdezte az eddig csak csöndesen figyelő Hermione.

-           Többször bocsánatot kért, aztán elrohant. Nem láttam, hogy sápadt volt-e vagy vörös, netán röhögött volna, mert nem láttam a könnyeimtől.

-           Könnyezve röhögtél?! – nevetett fel Harry, aztán észbe kapott és az alvó Alecre való tekintettel inkább a kezébe kuncogott tovább.

-           Mi ezen olyan nevetséges? Mondtam, hogy erős bájital volt!

-           Vagy csak nem akarod magadnak bevallani a gyengeséged… hogy egy lány így le tud venni a lábadról…

-           Örülsz?!

-           Legszebb öröm a káröröm! – Harry fuldokolva próbálta visszatartani kitörő nevetését.

Erre Drew erőteljesen hasba bökte, barátjából pedig kitört a nevetés. Hangosan kacagott, aztán a szája elé kapta a kezét, de a nevetését csak tompítani tudta. Alec nyöszörögve mocorogni kezdett, Harry pedig növekvő bűntudata ellenére sem tudta abbahagyni a nevetést.

-           És ez a pasi győzte le Voldemortot?! Ki hinné ezt ma el? – nézett a kacagóra rosszallóan Hermione. Óvatosan felállt, és a vállára fektette az ébredező Alecet. – Én felmentem lefeküdni. Te se maradj sokáig Drew, ki kell még pihenned ezt a hatalmas megrázkódtatást… Jó éjt! – Ezzel, fiával a karján távozott.

A két férfi nagyra meresztett szemekkel bámult utána. Drew még dühösen fújtatott is. Hát ő most jól le lett oltva…

-           Barátok… – morogta rosszallóan és összehúzott szemmel Harryt figyelte. – Na szép, jól eltereltük a témát. Wyle-hoz még semmit sem szóltál. Mi a véleményed?

-           Ami eddig is – vont vállat Harry. – Továbbra is megfigyelés alatt kell tartani.

-           Én nem egészen erre gondoltam… – Drew közelebb hajolt barátjához. – Hanem Alyssa és Wyle kapcsolatáról.

-           Hogy lehetne kapcsolat köztük alig egy nap leforgása alatt?

-           Szerintem van. Már a vonaton is történhetett valami… vagy a klubhelyiségben. És nem lenne jó, ha ők ketten összebarátkoznának.

-           Miért nem?

-           Te ki akarod használni a lányodat, Harry?! Mit gondolsz, miért kell azt az átkozott kölyköt folyton szem előtt tartanom?! Szerinted élvezem?! Azzal, hogy Alyssa is belekeveredik, csak nehezülnek a dolgok!

-           A fenébe is, nincs jogom ahhoz, hogy eltiltsam tőle!

-           Az apja vagy!

-           Te komolyan azt hiszed, hogy ez Alyssának számít is valamit?! – hördült fel bosszúsan Harry. Az egyre hangosabb szóváltás már kezdett az agyára menni. – Ha ő összebarátkozik Noah Wyle-lal, ám legyen! Te se tudnád megakadályozni. Alyssa tenne rá magasról. Ha valamitől eltiltod, még jobban azon van, hogy csinálja. Reménytelen lenne, érted, reménytelen! Ne ártsd bele magad fölöslegesen, hidd el, rengeteg energiát megspórolsz vele.

-           Jobb lett volna, ha fiad születik… akkor nem lennél ennyire elfogult.

-           Ezt pont te mondod, Drew – fintorodott el Harry. – Akinek fogalma sincs a gyereknevelésről.

-           Lehet, hogy nincs, de…

-           Na látod! Akkor meg miről is vitázunk? – Drew válaszolni akart, de barátja egyetlen pillantása elég volt, hogy inkább ne tegye. – És most megyek aludni, mert így is nyomorultul érzem magam…

Mindketten felálltak. Drew Harry vállára tette a kezét.

-           Harry, kezdem azt hinni, hogy egyre inkább elhanyagolsz. Lehet, hogy hónapokig a Roxfortban vagyok, de ez nem egyenlő azzal, hogy megszűnök létezni! És ha még egyszer ilyesmi történik veled – Harry sérült karjára bökött. –, ráadásul nem szólsz nekem, én magam püföllek szét, de úgy, hogy a spanyol zászló színeiben fogsz tündökölni! Világos?!

-           Ez egészen egy féltékenységi rohamnak tűnt – vigyorodott el Harry gonoszul.

-           Nyolc évig elméletben halott voltál, a lányoddal együtt. Aztán hirtelen felbukkantál a semmiből. A munkánk miatt amúgy is ritkán tudunk így beszélni, nekem nem mond, hogy féltékenységi roham, mert még tényleg azt rendezek!

-           Te Drew… Lehet, hogy Clynak igaza van azzal a buzisággal kapcsolatban…

-           Megfojtalak… – Erős volt a kísértés, de ellenállt neki. – Most pedig tűnj a szemem elől, mielőtt tényleg megteszem!

-           Vettem, haver! – vigyorogva vállon veregette Drew-t. – De nem kell aggódni, ez még nem súlyos…

-           Haaarry! – hördült fel amaz, mire a szólított nevetve-integetve, gyors léptekkel kivonult a konyhából. – Álnok dög – morgott az orra alá Drew, és zöld lángokkal kísérve eltűnt a kandallóban…

* * *

Léptek hallatszottak. Egy sötét szobában egy árny megmozdult, és lassan az ablakhoz sétált. Az ajtó kinyílt, és némi fény szökött a szobába. Egy fekete köpenyes nő lépett be, majd becsukta maga után az ajtót, és néhány bűbájjal lezárta.

-           Hivattál, uram – szólalt meg.

-           Igen – fordult el az ablaktól az alak, és szembefordult a nővel. – Holnapután elvégezheted a feladatod. Nem ajánlom, hogy kudarcot vallj, vagy megjárod.

-           Értettem, uram – válaszolt engedelmesen a nő. – Nem fogok kudarcot vallani.

-           Helyes – fordult vissza az ablakhoz a férfi, és a kinti néma sötétséget bámulta. – Elmehetsz.

A nő kurtán meghajolt, és az ajtó felé fordult. Feloldotta a bűbájokat, majd magára hagyta a sötét szobában a férfit. Amaz percekig némán állt, meg sem moccant. Aztán hirtelen fagyosan felnevetett.

-         Szenvedni fogsz, Draco Malfoy! – sziszegte gyűlölködve. – Megbűnhődsz mindenért!

Heves mozdulattal ellépett az ablaktól, és eltűnt a szoba sötétjében…

 Következő