A hirtelen támadt hangzavar, és lelkes kiáltások elől Harry inkább elmenekült. Tudta, hogy részben még az ő hatása alatt vannak az emberek, de Dracot jobban ismerték, és nem győztek neki gratulálni. Halk sóhaj kíséretében kiment a konyhából, és felindult az emeletre. Mélyen gondolataiba süllyedt. Annyi minden történt itt, hogy már követni sem bírom. Hermione Draco Malfoy felesége, és gyereket vár tőle. Van egy csomó ember, akit még soha életemben nem láttam; vajon Parvatinál mennyi az a ’nem sokkal nőtt létszám’? Nem lett volna szabad elmennem… ha nem megyek el, talán máshogy alakultak volna a dolgok… Pattyt nem menthettem volna meg, de… Mindenen akart gondolkodni egyszerre, nem csoda, ha még magát sem tudja követni… Nagyot sóhajtott. Miért kellett eltűnnie az életemből? Miért kellett itt hagynom, még csak az emlékét is? Hogy tehettem ilyet? Alyssának sem beszéltem soha az anyjáról, jogos lenne, ha haragudna rám. Joga van tudni Pattyről, én meg… önző voltam. Csak magamra gondoltam. Alyssa érdekei akkor még mért nem voltak fontosak? Belehalnék, ha elveszíteném… akár testileg, akár lelkileg…

Gondolatai szövögetése közben felért az emeletre. Önkéntelenül is a régi szobájuk ajtajánál állt meg. Ott, ahol alig három évig szerelmével laktak. Hátrább lépett, és majdnem félve nézett az ajtóra. Nem tudna bemenni még egyszer oda, ahova annak idején, rögtön iskolavégzés után beköltöztek, ahol Alyssa megfogant… nem volna képes rá…

Emlékezett arra is, amikor kapcsolatuk Pattyvel igencsak megromlott. Szörnyű kiabálások voltak, barátaik már attól féltek, hogy az addig álompárnak hitt Harry és Patty végül annyira fújnak majd egymásra, hogy szétválnak. Hamarosan elkezdődtek a fenyegetőzések, az egyre hangosabb viták, végül elcsattant az első pofon is: amelynek áldozata Harry volt. Az addig igencsak hangosan veszekedő páros hirtelen elhallgatott. Patty sírva fakadt, és csak annyit mondott, hogy ő a hibás. Vagyis pontosabban nem is ő, hanem a benne fejlődő, alig egy hónapos kis élet. Patty bevallotta, hogy (bár tizennyolc éves is elmúlt) nem készült fel egy terhességre. Harry azonban tudta ennek a súlyosabb okát is: Patty apja akkor hagyta el anyját, amikor az teherbe esett. Szülei kapcsolata akkor pont olyan volt, mint az övék: még jegyben sem jártak. Tehát egyértelmű volt Patty félelme: hogy Harry ugyanúgy el fogja hagyni, mint egykor az apja az édesanyját… Szerencsére a helyzet tisztázódott, és attól a pillanattól kezdve már két napig sem bírták volna ki egymás nélkül…

Harryt közeledő léptek zökkentették ki gondolataiból. Észre sem vette, hogy időközben lerogyott a fal tövébe. Felpillantott és csak annyit látott, hogy Drew lehuppan vele szemben, az ajtó elé.

- Hol van Alyssa? – kérdezte Harry, mielőtt még Drew akár megszólalhatott volna.
- Ennyi év, de még mindig átlátok rajtad… - sóhajtott egyet Drew, de azért válaszolt. – Alszik. Vagy valami affélét csinálhat… Cly mellett igencsak nehezen lehet nyugton maradni… Ahogy Clyt ismerem, egyhamar nem fognak elaludni…
- Alyssának öt nap után nem is lesz rá szüksége – motyogta halkan Harry, azt képzelve, hogy csak ő maga hallja szavait. Csalódnia kellett.
- Ezt hogy érted?
- Alyssa öt napig kómában volt – válaszolt kelletlenül Harry. Borzalmas volt így visszagondolni arra, hogy majdnem elvesztette a lányát…
- Öt napig kómában?! – hüledezett Drew. – Mégis miért?
- Mert… - És mindent elmondott.

Drew együtt érzőn tekintett rá, miközben néhányszor bólintott. Egy percig csend volt.

- Nem fogok tudni visszailleszkedni közétek… már sosem leszek olyan, mint régen! – fakadt ki Harry. Őszinte félelme volt ez, és komolyan is gondolta: ő valóban nem lesz a régi Patty nélkül. Idáig minden olyan könnyű volt, csak Alyssával, új környezetben, de így, élete nagy részének színhelyére visszatérve minden hirtelen felfordult. De ezt hogy magyarázhatná meg Drewnak anélkül, hogy megsértené?
- Pedig egyszerű: néhány nap múlva elmész a parancsnokságra, és visszacsapsz aurornak. Két év múlva elküldöd Alyssát a Roxfortba és minden úgy lesz, ahogy lenni kell – mondta bölcsen Drew.
- Bárcsak tényleg ilyen egyszerű lenne… - Harry egy pillanatra lehunyta a szemét. – Sokkal bonyolultabb, mint amilyennek tűnik…
- Tévedsz Harry. Te vagy az, aki túlbonyolítja a helyzetet… Tény, hogy az újságok hónapokig regélnek majd rólad, és egy ideig nem hagy békén senki… ha jól sejtem, Patty miatt is gondoltad úgy, hogy már nem leszel, aki voltál… de ha már te életben vagy, nem lehet, hogy talán ő is? Légy optimista!
- Kösz, Drew – mosolyodott el halványan Harry. Lehet Drewnak ellent mondani? Nem hát! – Van munkád? – kérdezte hirtelen. Amikor ő elment innen, Drewnak nem volt se munkája, se családja.
- He? Ez most, hogy jött ide? – Drew őszintén ledöbbent. Harry csak vállat vont. – Persze, hogy van! Már majdnem hetedik éve! – mondta büszkén.
- Igen? – vonta fel a szemöldökét Harry. – Na és micsoda?
- Bájitaltant tanítok a Roxfortban – vigyorgott Drew, és nevetnie kellett Harry teljesen ledöbbent arcán. – Most mi van? Ha most azt hiszed, hogy olyan vagyok, mint Piton…
- Még véletlenül se! De hogy te bájitaltant…! Mi lelt téged? Régen úgy utáltad a bájitalokat, mint Ron és én…
- Oh, hogy az a…! – pattant fel a helyéről Drew. – Hogy felejthettem el?! Gyere velem! – Harry nem mozdult, csak bámult Drewra. – Gyere már! – Ezzel felrántotta Harryt a földről, és gyors léptekben elindultak a lépcső felé.
- Mi van? Drew! Hé, mondd már el! – nógatta Harry. Drew, miután lementek egy emeletet, akkor válaszolt.
- Megjöttek a Weasley-k. Egész pontosan ezért indultalak megkeresni téged. Ők még nem tudnak rólad, vagy épp ebben a pillanatban tudják meg…
- Ron! Hová rohansz?! – hallatszott a konyhából Ginny hangja. Kétségbeesettnek tűnt.

Harryék leértek. Egy pillanattal később a konyhából kirobbant Ron. Külsőre semmit sem változott, de ebben a percben szörnyen dühösnek tűnt. Amint megpillantotta Harryt, ádáz kifejezéssel az arcán elindult feléje. Harrynek meglepődni sem volt ideje, arca (pontosabban orra) közelebbi ismeretségbe kerülhetett Ron öklével.

- Uh, ez fájhatott… - nyögte Drew.

Az ütés erejétől Harry megtántorodott, hátraesett, és beverte a fejét a lépcsőbe…

***

- Apu! Apu, ébredj fel! – Harry hallotta Alyssa sírásra görbülő hangját, de nem bírta kinyitni a szemét. Feje szörnyen hasogatott, szájában fémes ízt érzett… Lassan eszébe jutott minden… Ron egy jó nagyot behúzott neki… be kellett vallja, hogy megérdemelte, de akkor is fájt! Alyssa gyöngéden húzogatta az ingét, vagy épp bökdöste őt. – Bántottad az apukámat! – kiabált rá hirtelen valakire, és az a valaki csak Ron lehetett. Egy női hang megpróbálta megnyugtatni Alyssát, aki erre sírva fakadt. Valaki elemelte mellőle, aminek a kislány egyáltalán nem örült.

Egy másik nő letérdelt melléje, és kezelésbe vette az orrát. Harry zúgó fülén át is hallotta, hogy a nő vagy szipog, vagy halkan sírdogál. Harry ismét megpróbálta kinyitni a szemét. Hátát kényelmetlenül nyomta valami, amiből arra következtetett, hogy még mindig a lépcsőn van. Orrában enyhült a fájdalom, időközben még Alyssa is abbahagyta a sírást. Harrynek sikerült egy kicsit kinyitnia a szemét, és nagyon megörült annak az arcnak, amit látott. Szeme szinte azonnal vissza is csukódott.

- Hermione… - súgta halkan, és elcsuklott a hangja.

A nő megtámasztotta a fejét, és óvatosan felültette. Harry felszisszent az újra fejébe hasító fájdalomtól. Ujjait mintha egy kicsi kéz szorította volna meg. Harry, amennyire erejéből tellett, átkulcsolta a kezet. Tudta, hogy Alyssa az, és hogy szüksége van bátorításra.

- Hallasz engem Harry? – kérdezte a nő suttogva.
- Igen – Harry okosabbnak tartotta, ha válaszol, nem pedig bólogat…
- Hogy érzed magad?
- Szerinted? – nyögte fájdalmasan Harry, és ismét megpróbálta kinyitni a szemét. Homályosan látott. Ekkor jutott tudatára, hogy nincs rajta a szemüvege.
- Bocs. Tényleg ostoba kérdés volt – sóhajtott Hermione. – Miért így kellett újra lássalak?
- Nem rajtam múlt – Harry lassan beszélt, hogy ne hasogasson még jobban a feje.
- Részben igen. Ronnak ugyanis igencsak meggyőző érve van.
- Figyelj, én nem veszek semmit a szívemre, nem is haragszom, csak ez az iszonyú fájdalom múlna már el!
- Fáj a fejed, apu? – kérdezte Alyssa ártatlanul. Kihúzta kezét apja kezéből, leguggolt mellé, és óvatosan feladta rá a szemüvegét. Harry újra tisztán látott.
- Ha hiszed, ha nem, Ron nagyon megbánta már, amit tett. Tudod jól, milyen feldúlt volt, amikor Drewt is…
- Igen, tudom Hermione – mondta Harry, figyelmeztetéssel a hangjában. Hermione, úgy tűnt megértette a célzást, mert nem folytatta.
- Jobban érzed magad? – bukkant fel mellette Drew. – Te vagy kisebbet kaptál, mint én, vagy jobban bírod…
- Kisebbet?! Már a szelétől is eldőltem volna! – csattant fel Harry.
- Hé, hé nyugi! Nem szívd mellre! De tudod milyen Ron, ha ideges… ebben semmit sem változott…

Harry inkább nem válaszolt. Drew és Hermione segítségével sikerült felállnia. Hermione óvatosan átkarolta, nehogy eldőljön. Drew Alyssát segítette fel a lépcsőről, aki szinte rögtön apjához bújt, mint egy kiscica, és pityergett. Harry nyugtatóan kislánya fejére tette a kezét.

- Ne sírj! Már semmi bajom! – csitította, elég eredményesen.
- Megijedtem – hüppögte Alyssa.
- Jól van, de most már nyugodj meg!
- Szeretlek apu – suttogta a kislány.
- Én is szeretlek – sóhajtotta Harry. Olyan gyorsan változik Alyssa hangulata… lehetetlen kiigazodni rajta… még nekem sem egyértelműek néha ezek a változások…

Harry kínzó fejfájása már múlni kezdett, de halántéka még erősen lüktetett. Lassan elindultak fel az emeltre. Alyssa apja kezébe kapaszkodva követte őket. A lépcső tetején valamit súgott Drewnak, mire az kuncogva eltűnt. Harry gyanakvó pillantást vetett lányára, de tekintete nem találkozott Alyssáéval. A kislány elengedte Harry kezét, és beszaladt az egyik szobába, ahol eddig is lehetett. Harry nem tudta mit gondoljon. Már megint min töri a fejét?!

Harryt, legnagyobb félelmére régi, szobájába kísérték. Még tiltakozni se volt ereje. Hagyta, hogy leültessék az ágyra, és nem tartotta vissza barátait, hanem hagyta őket elmenni. Körbenézett a szobában. Félhomály volt. Harry azonban így is észrevette, hogy a szoba ugyanúgy néz ki, mint amikor utoljára járt benne. Alyssa kiságya ott volt az ablak alatt, és most holdfényben fürdött. A vele szemben lévő falnál egy kisebb asztalka állt, rajta egy vázában ugyanolyan virággal, amit Harry utoljára ajándékozott Pattynek… Hogy hozhattak ide?! Hát nem tudják milyen borzalmas nekem ezt újra, így látnom?!

Halkan nyílt, majd csukódott az ajtó. Harry nem nézett arra, túlságosan lefoglalták kétségbeesett gondolatai. Az újonnan érkezett leült mellé az ágyra.

- Harry… beszélnünk kell – szólalt meg bűnbánó hangon. Harry felé fordította a fejét. Ron volt az.
- Tudom – válaszolt röviden Harry. Mit mondhatott volna mást?
- Sajnálom, ami történt… reméltem, hogy nem fordul elé még egyszer, de… meg kell értened, miért tettem…
- Megérdemeltem, Ron. Nem kell magyarázkodni.
- Kérlek, Harry! – Ron hangja enyhén könyörgő volt. Harry nem válaszolt, így Ron ezt beleegyezésnek vette. – Akkor, nyolc éve a legtöbb sebesült belehalt a sérüléseibe. Persze volt néhány kivétel. Így én is.

Harry döbbenten meredt barátjára. Ron pedig folytatta.

- Láttalak, amikor Alyssával a kezedben körbenéztél… ott voltam, tőled nem messze. Próbáltam kiáltani, de egy hang se jött ki a torkomon. Megmozdulni sem bírtam. Azt hittem, észreveszel, és véget ér a szenvedésem. De akkor te eltűntél. Végül Ginny és Parvati rám találtak, már majdnem holtan. Egy héttel az után közölték velünk a többiek, hogy meghaltál. De nem csak te, hanem Patty is, és Alyssa is eltűnt. Azt viszont nem tudták elmondani, hogy hol, mert a csata helyszínén nem találtak meg titeket. Így én azt hittem, hogy akkor öltek meg, amikor eltűntél… Évekig ki voltam fordulva magamból. Drewt kis híján megöltem. Amikor próbált meggyőzni, hogy talán élsz még…

Harry nem tudott egy szót se szólni, csak bámult. Ha tudta volna, ha csak sejti, hogy Ron ott van a közelben, és segítségre szorul, bármit megtett volna! De fogalma sem volt róla… De igazságtalan az élet!

- Most már érted igaz? Amikor megtudtam, hogy itt vagy, azt hittem cserbenhagytál akkor, ott a csata után. De amíg te ki voltál ütve – bocsánatkérően nézett Harryre. –, addig Parvati elmondott mindent. Tényleg sajnálom, Harry. Tanulnom kellett volna abból, hogy Drew hogy járt, de… ahogy elnézem, te jobban bírtad.
- Na persze – mosolyodott el kurtán-furcsán Harry. – A fejem majd szétrobban, de igazad van, az orrom már tényleg nem fáj! – vigyorgott most már.

Ron fejcsóválva felállt az ágyról.

- Azt hiszem jobban beverted a fejed, mint gondolod! – vigyorgott Harryre, aki erre elnevette magát. Bár fejébe belehasított a fájdalom, nem törődött vele.
- Lehet. De akkor talán megértem majd Alyssát! És ezt neked köszönhetem Ron!
- Nincs mit! Most magadra hagylak. Fárasztó napod lehetett. Pihenj nyugodtan!
- Köszi – Harry nézte, amint Ron kimegy a szobából és becsukódik utána az ajtó.

Újra körbenézett a szobában. Eldőlt az ágyon, úgy ahogy volt. Egy pillanatra mintha Patty hangját hallotta volna, és érezte volna az illatát maga mellett… Halvány mosollyal az arcán nyomta el az álom…

Következő