Alyssa kíváncsi és döbbent tekintetek mellett befurakodott a konyhába. A helyiség egyik sarka teljesen kormos volt. A mennyezet nagy foltban vizes volt, néhányszor egy-két csepp csöppent le a földre. Minden tekintet feléje fordult. Alyssa cseppet sem zavartatta magát. Egyenesen kiszemeltje felé tartott. A mellette levő üres székre lehuppant, és egyenesen a szürke szemekbe nézett. Azok már nem olyanok voltak, mint amilyet látott. Cseppet sem! Ez a szempár most tele volt érzelmekkel: aggodalom, féltés és legfőképp szerelem csillogott benne. De most, ahogy Alyssára nézett, ott volt a tekintetében a kíváncsiság is. A többiek (kb. egy tucatnyian) sugdolózni kezdtek. Alyssa hallotta, hogy róla beszélnek, de nem is tartotta furcsának. És egyelőre érdekesnek sem. Megunta a szótlan bámulást, és megtörte a közte és Draco közötti csendet.

-         Szia! – köszönt vidáman. – Draco Malfoy vagy, igaz?

-         Hát valami olyasmi… - mosolygott a férfi Alyssára. A lány elmosolyodott. – És te ki vagy?

-         Teljesen – vágta rá Alyssa rögtön. Utólag kicsit azért megbánta ezt a választ; bár apjával ütheti ezt a hangnemet, és beszélhet így vele, de egy ’ismeretlennel’ szemben ez tiszteletlen. De Alyssa nem vonta vissza a szavát.

-         Szellemes válasz. Kitől tanultad?

-         Aputól. Ő tanított meg mindenre, amit tudok – válaszolt már sokkal udvariasabban Alyssa.

-         Egyedül nevelt? – csodálkozott el Draco. Jobban megnézte magának a kislányt. Sok ismerős dolog volt rajta. Mintha két olyan emberből rakták volna össze, akiket régről ismert. De barna szemei valahogy nem voltak ismerősek. Ilyen árnyalatú, és meleg barna szempárt még sosem látott; és semmihez sem tudta hasonlítani.

-         Igen. – Alyssa hangja szomorú lett.

-         Na és honnan jöttetek? Mért nem láttalak még soha?

-         Spanyolországból jöttünk vissza.

-         Vissza? – képedt el Draco. – Tehát csak ideiglenesen voltatok távol?

-         Hát, ha nyolc év ideiglenes időnek számít… - vonta meg a vállát Alyssa. Most már csak arra várt, mikor esik le Draconak, hogy ki is ő, és hogy fogadja.

-         Nyolc év?! – Úgy tűnt leesett neki, mert elkerekedett a szeme, és az ajtó felé pillantott. Meglepetésében felugrott a székről, és gyors léptekkel az ajtóhoz ment. – Harry Potter?!

Utóbbi szavára mindenki az ajtó felé kapta tekintetét Alyssáról. Óriási hangzavar alakult ki. Egy szőke nő felsikított, és a kezében lévő pohár tartalmát a balján ülő férfi ölébe öntötte. A férfi felugrott, közben erősen meglökte az asztalt, mire a túlsó oldalon az egyik nő székestül felborult. Az ajtóhoz legközelebb ülő férfi, aki éppen békésen iszogatott, a szájában lévő italt a vele szemben ülő vörös hajú nőre köpte. Az persze felsikított, de pálcájával rögtön eltűntette az italt az arcáról. Szúrósan nézett a férfira, miközben felállt és ő is az ajtóhoz vonult. Megállt Draco mellett, aki már éppen egyik kérdése közepén járt, mikor megérkezett.

-         …akkor miért mentél el? Egy csöppnyi eszed sincs?! – Hangja inkább hitetlen volt, mint dühös.

-         Ezt, ha akarnám se tudnám megmagyarázni. – A hatalmas hangzavarban, alig értették egymás szavát, így fennhangon kellett beszélgetniük. Harry ekkor vette észre a nőt. A nő idáig is nagy szemekkel nézett, és valószínűleg a döbbenettől meg se tudott szólalni. Amikor Harry a szemébe nézett, egy kicsit sem habozott, hanem egy boldog mosollyal az arcán a férfi nyakába ugrott.

-         Jaj, de örülök, hogy élsz, Harry! Annyira örülök! – mondta és egy puszit adott Harry arcára.

-         Örülök, hogy újra látlak, Ginny! – mosolygott a nőre Harry.

-         Ezek szerint az a kislány ott – itt Alyssára nézett, aki éppen a székestül felborult nőnek segített felállni. – Alyssa?

-         Aha. Tündéri gyerek nem? – vigyorgott büszkén az apa.

-         Hát igen – morgott halványan elmosolyodva Draco. – Biztos tőled örökölte…

-         Ebben tévedsz – emelte tekintetét Dracora Harry. – Alyssa szinte alig hasonlít rám. Viselkedésben, és bajkeverésben a nagyapjára ütött… teljesen.

-         James Potterre? – húzta fel egyik szemöldökét Draco.

-         Igen. Még a szemét is tőle örökölte… hihetetlen! – Harry csillogó szemmel nézett lányára. Aki éppen ebben a pillanatban indult meg felé, sírásra görbülő szájjal.

-         Jaj, apu! Ezek az emberek olyan ütődöttek! – panaszolta. Odabújt Harryhez, és hozzádörgölte az arcát.

-         De Alyssa…! – szólt rá az apja, mire Alyssa fölnézett a szemébe. Szeme vigyorogni látszott, arcizmait azonban rendbe szedte, mert olyan volt, mint egy maszk. De nem bírta sokáig. Arca meg-megrándult, végül elnevette magát. – Nem mondasz ilyet egy emberre sem! Értetted?!

-         De hát… hogyha egyszer… annyira… - Alyssa alig bírt beszélni a folytonosan rátörő röhögő görcsöktől.

-         Micsoda sors csapása vagy, te gyerek! – sóhajtott fel panaszosan Harry.

Alyssa reakciója teljesen ösztönös volt erre a mondatra. Öklével megütötte Harry oldalát, de nem akárhogy! Teljes erőből. Harry felnyögött, Alyssa pedig gonoszan vigyorogni kezdett. Amikor Harry el akarta kapni a lányát, az kislisszolt mellette a konyhából, és felrohant a lépcsőn. Harry megtörten nézett utána, aztán visszafordult Ginnyhez és Dracohoz.

-         Micsoda bátorsága van ennek a lánynak! – ámuldozott Ginny.

-         Bátorság?! Ennek semmi köze a bátorsághoz! Alyssa egyszerűen csak pimasz, de mit tegyek ha egyszer így született és sehogy se tudom megváltoztatni?! – Harry nagyot sóhajtott, hogy megnyugodjon. Átnézett Ginny válla fölött, a többi rendtagra. Egyikük sem volt ismerős neki. Még csak kicsit se. Öten, vagy hatan lehettek, de egyiküket sem ismerte. Ennyi emberrel bővült volna a rend? Érdekes. Eszébe jutott Draco levele. – Hermione hogy van? – kérdezte aggódva a férfitól.

-         Már jobban – válaszolta Draco. – Ki fog ugrani a bőréből, ha meglát…

-         Az hagyján, de a többiek mit fognak szólni! – szólt közbe Ginny. – Bele se merek gondolni, hogy Ron mit fog művelni… anyáról nem is beszélve. Clyjal és Drew-val találkoztál már nem?

-         De igen. Ahogy elnéztem azt a kislányt, nagyon az volt az érzésem, hogy ő sem éppen egy kisangyal…

-         Na vajon honnan érezted…! – mosolygott keserűen Ginny. – Az a lány egy kész bajkeverő! Nem lett volna szabad, hogy Alyssával egyáltalán találkozzon…

-         Az még oké, de mi lesz, ha össze is barátkoznak?! Azok ketten olyan párost alakíthatnak, mint egykor apám és Sirius volt. Vagy talán rosszabbat… jaj, már előre félek! – Harry elgyötört arccal csukta be a szemét. Ginny együtt érzőn a karjára tette kezét.

Egy kis bagoly suhant el Harry feje mellett, repült egy kört a konyhában, majd küldeményét Draco kezébe ejtette. Egy levél volt. Semmi nem volt rajta. Draco egy rövid sóhajjal széthajtotta a levelet, és olvasni kezdett. Miközben olvasta, egyre jobban elsápadt, végül hatalmas vigyor jelent meg az arcán. Mikor teljesen a végére ért, úgy nézett ki, mint aki mindjárt örömtáncot jár.

-         Mi történt Draco? – nézett gyanakodón a férfira Ginny. – Megbolondultál? Vagy esetleg apádat megölték?

-         Nem! – nevetett Draco. Harry csodálkozott, hogy miért nem dühödött be az apját ért megjegyzésre. Ennyire megutálta volna? Ennyire a halálát kívánja ő is? – Nem, sokkal jobb! Mio terhes!

Következő