Harry megdöbbenésében megszólalni sem tudott. Akkor még jobban ledöbbent, amikor Parvati felnevetett.

-Na, én is ugyanígy nézhettem Jasonre, amikor megmondta, hogy életben vagy! – nevette boldogan. – Képzelheted, hogy mennyire nem hittem neki! De amint látom, teljesen egyben vagy! – nevette és megölelte Harryt. – Ha ezt a többiek megtudják!

-Mért, nem tudják? – döbbent meg Harry. Akkor Draco honnan tudja?

-Nem, Jason senkinek sem szólt, csak nekem. Még jó… Ha bárki másnak mondta volna el, el sem hitte volna!

Parvati elhallgatott és mintha merengett volna valamin.

-Hé! – szólt rá Harry és csettintett egyet az orra előtt. – Itt vagy?

-Jaj, bocsi! – kapta fel a fejét Parvati. – Mostanában egyre többször csinálom ezt. Már sokak szerint kezdene kéne valamit magammal, mert megöl az unalom… Azért is vállaltam el, hogy Spanyolországba jövök, és megkeresem Jason barátját. Mindenki úgy tudja, hogy Jason egyik régi barátjáért jöttem, nem pedig a híres Harry Potterért, aki elvileg alulról szagolja az ibolyát…!

-Na kösz, ez jól esett! – tettette a megsértettet Harry.

Parvati csak mosolygott. – Azt hiszem, jó néhány kérdésed van, ahogy nekem is…

-Eltaláltad… - bólintott Harry. Parvati visszaült a kanapéra, Harry pedig vele szemben leült az egyik fotelba. Néhány pillanatig egyikük sem szólt, amikor Parvati megszólalt.

-Alyssa még…? – kérdezte óvatosan. Végig sem tudta mondani, mert abban a pillanatban rohant be a szobába Alyssa nevetve, és egyenesen apjához futott. Kényelmesen elhelyezkedett az ölében, és csak akkor látta meg a szemben ülő Parvatit.

-Ő kicsoda? – kérdezte az apjától. Parvati már válaszolt volna, de Harry egyetlen pillantással elhallgattatta.

-Egy régi iskolatársam. – válaszolta. – De ha egy kicsit megerőlteted magad, akkor rájössz, hogy pontosan kicsoda! – mosolygott.

-Rájöhet? – vonta fel egyik szemöldökét Parvati. – Hiszen még sosem látott!

-Az igaz - mosolygott Harry. –, de attól még tudhatja! Főleg, mert mindent tud rólam!

-Ja! Így már leesett.

-Na látod.

Megint néhány pillanatig csend.

-Hát az nem lehet kétséges, hogy ti ketten éltek és virultok. – szólalt meg váratlanul Parvati. – De kérdezhetek valamit? Miért jöttél el Angliából? Mi okod volt rá?

-Te tudhatnád. Jól ismerted Pattyt, úgy, ahogy én. És akkor egyik napról a másikra elvesztettem. Nem hiszem, hogy most azzal állnál elő, hogy él, mert tudom, hogy nem… - fájt kimondani ezeket a szavakat, de meg kellett tennie. Nyolc éve tartotta magában, most végre valakinek elmondhatja, aki meg is tudta érteni.

Alyssának sosem beszélt az anyjáról. Alyssa alig volt egy éves, amikor Voldemort végleg eltávozott a világból, ’hála’ Harrynek. De azon a napon még sok más ember vesztette életét, így szinte biztos volt, hogy Patricia DeVine is, aki hosszú idő után mérhetetlen boldogságot csalt Harry szívébe. És utána mérhetetlen fájdalmat is, bár ez nem az ő hibája volt. Nem ő tehet róla, hogy meghalt… Nem, hanem azok az átkozott halálfalók! És ha nem tévedek, most is ők akartak kinyírni, csak nem Voldemort, hanem Lucius Malfoy parancsára!

-Megvan! – kiáltott fel hirtelen Alyssa. A nagy gondolkodásban észre sem vette, hogy néhány szót ’elejtettek’ anyjával kapcsolatban. Persze, észre sem vehette, hiszen még a nevét sem tudta… - Tudom ki vagy! Parvati Patil, igaz?

-Na, ezzel sem lesz több gond! – mosolygott Parvati, bár azt észrevette, hogy Harry az utóbbi néhány percben valamin nagyon elgondolkozhatott… - Igen, én vagyok. Alyssa Potter, ha nem tévedek…

-Aha. – vigyorgott Alyssa. Hirtelen apjához fordult. – Ki az a Patty, apu?

Harry hallgatott. Mereven maga elé nézett.

-Harry… - szólalt meg óvatosan Parvati. – Te nem beszéltél még Alyssának Pattyről?

-Nem. – felelte Harry.

Alyssának arcára fagyott a mosoly, szeme kerekre nyílt. Még soha nem hallotta apját ilyen fájdalmasan beszélni. Itt valami gáz van…- gondolta magában.

-Nem gondolod – folytatta óvatosan Parvati –, hogy ideje lenne elmondani neki?

-De… - Harry sóhajtott egyet, aztán Alyssa füléhez hajolt. – Patty az édesanyád… - suttogta. - volt… - nyögte még hozzá.

Alyssa megremegett, aztán ösztönösen apjához dörgölőzött. Nem tudott sírni. Nem ismerte az anyját, sose tudta meg, milyen volt. Most, hogy a nevét tudja, nem tud sokkal többet… de sejti, hogy apjának fájhatott az elvesztése, és ha teljesen nem is, de próbálta benne oldani a feszültséget.

-Ugye tudod, hogy jót akartam neked azzal, hogy nem mondtam el… - kezdte Harry, de Alyssa a szavába vágott.

-Tudom. És nem haragszom, mielőtt megkérdeznéd! – kuncogott halkan.

-Tudod te, milyen alattomos vagy? – sóhajtotta Harry. – Ha nem lennél, téged ki kéne találni…

-Haha, nagyon vicces! – mondta kedvtelenül Alyssa.

-Jaj már, ne durcáskodj, az hiányzik még nekem! – Alyssa felhúzta az orrát, de csendben maradt. Ekkor Harry Parvati felé fordult. – Na, most én kérdezek. Ha jól sejtem, rengeteg dolog történt odahaza… Néhányat még magam se értek. Elmondanád…?

-Oh, hát persze! – mosolygott Parvati. – Akkor kezdem a legelején…

Miután te eltűntél, óriási tömeghisztéria volt… Mindenki már odáig volt a boldogságtól, hogy végre legyőzted Voldemortot, erre eltűnsz. Sőt, nem is így tudtuk meg, hanem úgy, hogy meghaltál. Hermione napokig hisztizett, Ron meg totál bekattant. Pár nappal később az is kiderült, hogy az alig egy éves Alyssa Potter és az édesanyja, Patricia DeVine is meghaltak. Ezek után Hermione kis híján öngyilkos lett… És mit gondolsz, ki próbálta vigasztalni?! Hát Draco Malfoy! Soha senki nem gondolta volna, hogy majd pont Draco fog újra lelket önteni Hermionéba. Az persze világos volt, hogy Draco a jók oldalán áll, mert még közvetlenül az iskola után elutasította, hogy megkapja a Sötét Jegyet, és évekig bujdosott. Akkor került elő először. Egy évvel később, a születésnapodon – mosolygott el Parvati – házasodtak össze Hermionéval. Soha nem láttam még egyikőjüket sem olyan boldognak! Olyan tökéletes pár ők ketten, mint te meg Patty voltatok… Tényleg, ha már itt tartunk… A csata után egyike voltam azoknak az ’önkénteseknek’, akik azonosították a halottakat, esetleg ellátták a sebesülteket. És lehet, hogy jó, lehet, hogy rossz hír, de Pattyt sehol sem találtuk. Tudtunkkal nem halott, de nem is él. Fogalmunk sincs, mi lehet vele. – Egy pillanatra elhallgatott. – Lehet, hogy nem tetszik, amit most mondok, de sajnos találtunk egy-két kupac hamvat. Öhm… sajnos az is elképzelhető, hogy az egyikük Patty volt… Azokat a kupacokat sajnos az óta sem azonosították, pedig rengeteget foglalkoztak vele. Néhány éve felhagytak azzal, hogy valaha is azonosítják az ’elhunytakat’.

Harryre nézett. Harry szeméből áradt a fájdalom, de nem szólt semmit. Parvati el tudta képzelni, milyen, ha valaki ilyen dolgokat hall… sajnos ő is megtapasztalta már…

Alyssára is vetett egy pillantást. A kislány mintha azt sem tudta volna, hol van. Csak bámult maga elé, görcsösen kapaszkodva Harry ingjébe. Érezte magán a pillantást és Parvatira emelte a tekintetét. Szeme elpárásodott, kibuggyanó könnyeit már alig bírta visszatartani.

-Alyssa… - szólt kedvesen Parvati. – Ha ez túl sok neked, inkább…

-Nem. – válaszolt határozottan Alyssa. – Én is tudni akarom az igazságot!

Parvati megadóan sóhajtott. – Miért olyan makacs minden Potter?! – kérdezte, és a plafonra szegezte a tekintetét. Ezzel sikerült egy kicsit felvidítania a Potter- párost. Alyssa felnevetett, Harry pedig halványan elmosolyodott.

-Ezzel arra akarsz célozni, hogy annyira kibírhatatlan vagyok? – kérdezte Harry mosolyogva.

-Pontosan! – vágta rá Parvati, mire mindegyikük felnevetett. – Mondhatom tovább? – kérdezte. Mikor mindkét Potter bólintott, folytatta: – Na, ejtsünk néhány szót drága Lucius barátunkról is! Az a seggfej, már elnézést a kifejezésért – nézett Alyssára, aki csak mosolygott – még lassan tíz év után sem éri el Voldemort hatalmának kezdeti szintjét sem, nemhogy a tetejét! – mondta és gúnyosan vigyorgott. – A csatában a halálfalók három tizede meghalt, mintegy 37 ember; másik négy tizede, mintegy 68 ember pedig Azkabanba került. Jól megszívták, mi? – vigyorgott Harryre és Alyssára. – Ezek után még maradtak vagy százan, de ezek is szépen megfogyatkoztak az évek alatt. Most már, mintegy 50 halálfaló van csak szabadlábon, így sajnos Mr. Malfoy is… - dühösen felnyögött. – A Főnix Rendje az óta is működik, bár a létszám nem sokkal nőtt, mert sosem tudhatjuk, ki áruló és ki nem. De amilyen kevesen vagyunk, annál ügyesebbek! Most már nincs olyan ember, aki legalább egy halálfalót nyakoncsípett volna! Én négyet kaptam el! – húzta ki büszkén magát. – De ebből elég is ennyi, mert a végén részletezni fogom azoknak a rohadékoknak az elfogását! – mosolygott. Erre a megjegyzésre Alyssa felnevetett. – Gondolom, azt tudod, hogy McGalagony nem volt hajlandó elfogadni a Roxfort igazgatójának címét, ezért került Jason oda. Ha jól hallottam, ő volt az egyetlen, akivel évekig tartottad a kapcsolatot… - nézett rá Harryre. Az nem szólt, csak némán nézte Parvatit. Parvati sóhajtott egyet. – Pedig nem haltál volna bele, ha nem hagysz meg minket abban a hitben, hogy meghaltál!

-Ezt gyönyörűen megfogalmaztad! – vigyorgott Harry. – Különben én is rájöttem, hogy hülyeség volt egyáltalán eljönni onnan. És sajnálom, hogy átvertelek titeket, mert tulajdonképpen az történt. Ha valamelyikőtök esetleg nem bocsát meg, az első fára felkötöm magam, hogy boldog legyen…

-Meg nem merd tenni! – rémüldözött Parvati. – Már csak az hiányzik, hogy tényleg meghalj!

Harry csak nevetett. Hirtelen Alyssa füléhez hajolt és súgott neki valamit. A kislány boldogan felkiáltott.

-Komolyan?!

-Igen, komolyan.

-Juj, de jó! – sikkantott és kirobogott a szobából.

-Mit mondtál neki? – kérdezte gyanakodva Parvati.

-Csak azt, hogy visszamegyünk Angliába, és hogy a két év múlva már a Roxfortban fog tanulni!

-Tehát nem kell téged győzködni, hogy vissza gyere? – döbbent le Parvati.

-Mért kéne? Én is már alig várom! – vigyorgott. – De Jason mintha olyasmit emlegetett volna, hogy Roxmortsba…

-Két esetben kellet volna Roxmortsba menned. Egy: ha későn érek ide, és hamarabb elindulsz. Kettő: ha kényszerrel kéne elvigyelek innen. – vigyorgott most Parvati.

-Tehát mindenképpen elmentem volna?

-Igen, de már mondtam, hogy nem Harry Potterre számítottam!

-És az mit változtat?

-Téged nem lennék képes megátkozni! Pedig legszívesebben ezt tenném, azok után, hogy csak úgy eltűntél!

-Csak tessék! Én nem tartalak vissza!

Parvati úgy nézett Harryre, mintha az most szabadult volna egy elmebeteg intézetből.

-Te komolyan mondom, tiszta hülye vagy!

-Éljen! – ujjongott Harry. – Egy őszinte ember!

-És egyben hülye is, amiért egyáltalán köze van hozzád!

-Ez fájt!

-Jaj, bocsi! – nyögött fel Parvati. Megragadta Harry karját és kihúzta a szobából. – De azért nem haragszol?

-Én? Úgy ismersz?

-Régen haragtartó voltál…

-Most már nem vagyok az.

-És ki változtatott meg?

-Alyssa. Ha ő nincs, én már tényleg megöltem volna magam. De nem volt szívem olyan sorsra juttatni őt, mint ami nekem kijutott: muglikhoz berakni…

-Istenem, ez olyan szomorú! – mondta őszintén Parvati.

-Ez tetszik. Az én történetem szomorú, apámé röhejes, kíváncsi leszek, Alyssáé milyen lesz…

-Egy fokkal jobb…

Harry nagy szemeket mersztett rá, aztán elnevette magát. – Ez is fájt!

Parvati csak mosolygott. – Nekem nem úgy tűnik!

-Nem baj!

-Hová tűnt Alyssa?

-Mindjárt jön.

-Kérdezhetek valamit?

-Bármit mondok, úgyis kérdezel…

-Hát ebben semmit nem változtál! – nevetett fel Parvati. Aztán komolyabb hangnemre cserélt. – Ugye tudod, hogy Hermione a Mungóban van?

-Igen.

-Sejtem, hogy te most se szívleled Dracot…

Erre Harry nem válaszolt.

-Megkérhetlek rá, hogy ne öld meg? Hermione nem repesne az örömtől, az biztos…

-Jól van. Nem vagyok már kisgyerek!

-Jó, csak szóltam.

Némán megálltak a lépcső aljában és várták, hogy Alyssa lejöjjön. Amikor a kislány leszaladt a lépcsőn, még elköszöntek Charlotte-tól és Scott-tól és kiléptek a házból.

-És most? – kérdezte Harry.

-Zsupszkulcs. – válaszolt Parvati és egy üres tintásüveget húzott ki a zsebéből. Mindhárman megérintették az üveget, és egy pillanattal később eltűntek. Harry behunyta a szemét, és Alyssa is követte a példáját. Mikor legközelebb kinyitották a szemüket, már a Grimmauld téren álltak…

Következő