Már lassan öt nap telt el, de Alyssa még mindig eszméletlen volt. Bár sebei már majdnem teljesen begyógyultak, és a szín is kezdett visszatérni belé, egyszer sem ébredt fel. Harry szinte el sem mozdult a kislány ágya mellől. Egyre jobban kezdett aggódni, hogy most mi lesz… Charlotte váltig állította, hogy nincs semmi baj, csak alszik egy kicsit. De azért öt nap mégiscsak túlzás! Ennyi ideig képtelenség „aludni”! Főleg Alyssa, aki mindig azon volt, hogy bárkinél hamarabb felkeljen.

Harryt csak késő éjszaka lehetett elrángatni Alyssa mellől, hogy legalább néhány falatot egyen. Ilyenkor mindig az lett, hogy vagy fogta magát, és szó nélkül visszament, vagy jól leordította Charlotte fejét. Persze volt alkalom, amikor evett is valamit, és váltott néhány szót Charlotte-tal „normális” hangnemben. Már ami Harrynél annak mondható…

A tragédia után öt nappal, délután Harry úgy döntött, ideje lenne már írni Jasonnek, mert a végén még azt hiszi, meghaltak. Ami majdhogynem meg is történt… De még mielőtt hozzákezdett volna a levélírásához, egy ismerős bagoly röppent be a nyitott ablakon: Jasoné. Mondjuk Jason ritkán küldött neki baglyot, mert túl nagy út volt egy állatnak Angliából Spanyolországba repülni. Most mégis itt van, és hát, ha már idáig eljött…

Harry lekötözte a bagoly lábáról e levelet, és enni adott az állatnak. Aztán hozzákezdett a levél olvasásához.

Harry!

Kezdek aggódni miattatok… Mi történt? Miért nem írsz? Tudom, hogy nehéz megoldani, de azért ne hozd rám a frászt, én sem leszek fiatalabb!

Lassan nyolc éve, hogy elmentél… A barátaid is mind itt vannak, és azt hiszem néhány KELLEMES meglepetés várna rád, ha visszajönnél! És itt nem feltétlenül a Malfoy - házaspárra gondolok! Magadnak is örömet szereznél, és Alyssának is! Ha úgy döntenél, hogy jössz, ne Londonba menj! Roxmortsban várnálak! Remélem, jól döntesz!

Jason

Na, ezt is megértük… - mosolygott magában Harry. Ez egy kezdeti könyörgés volt… Jason meg még sosem könyörgött neki… Hát most mégis…

Sikolyt hallott Alyssa ágya felől. Amikor odanézett, Alyssát látta, amint zokog. Gyorsan felpattant, az ágyhoz sietett és átölelte a kislányt. Alyssa a nyakába kapaszkodott és néhány perc sírás-rívás után végre megszólalt.

-Mennyi ideje alszom? – kérdezte rekedten.

Harry válasz helyett egy poharat adott neki, és megvárta, míg Alyssa kiissza belőle a vizet. Aztán válaszolt.

-Öt napja…

-Tessék?! – háborodott fel a kislány. – Öt napja?! És nem ébresztettél fel?!

-Nem tudtalak! – próbált meg védekezni Harry, de előre sejtette, hogy úgyse ér el semmit ezzel. – Ne magyarázza be nekem azt kisasszony, hogy képes lettem volna öt napig büntetlenül aludni! – próbált meg komoly és haragos lenni, de látszott rajta, hogy nem gondolja komolyan…

-De… - kezdte Alyssa, akit meglepett ez a viselkedés és nem fedezte fel benne a játékot.

-Nincs semmi de! Ha most azonnal nem mászol ki az ágyból, én…

-Te…! – sikkantotta Alyssa, és pici öklével elkezdte csapkodni apja mellkasát. Harry nem tudta tovább visszatartani, elkezdett nevetni, és próbálta elhárítani kislánya támadásait.

Alyssán cseppet sem látszott, hogy fáradt vagy gyenge lenne. Mintha csak egy éjszakát aludt volna át! Látszólag sokkal jobb erőben volt, mint az apja.

Ahhoz képest, hogy még csak 9 éves volt, Alyssa meglepően jól ismert mindent: a legfontosabb számára mégiscsak az volt, hogy tudta (nem az újságokból), hogy milyen is volt apja gyerekkora (átlagos esti mese…). És ő egy szempontból többet tudott bárkinél: ő ismerte az apja érzéseit, mivel Harry erről is beszámolt neki. Nagyon jól tudta, hogy Harrynek nem éppen felhőtlen gyerekkora volt. Nem volt se apja, se anyja. Azok a muglik, akikhez került, egyáltalán nem foglalkoztak vele. Ez hatalmas sebet ejtett Harry lelkén, de nem tehetett ellene semmit. Minden egyes a Roxfortban töltött év mennyország volt számára…

Alyssa mérhetetlenül sajnálta az apját azért, mert senkije nem volt. Neki meg csak anyja nincs. Örülhet, hogy az apja itt van neki. És ha már itt van, ő is foglalkozhat vele. Végtére is Harry nem nőtt fel. És Alyssa remélte, hogy soha nem is fog…

Alyssa minden erejével azon volt, hogy ő kerüljön ki győztesként ebből a „csatából”. Amikor észrevette, hogy apja már nem bírja sokáig, már csiklandozni is elkezdte. Harry hanyatt dőlt az ágyon; Alyssa ezt kihasználva a hasára ült, és nem engedte felülni.

-Hé! – lihegte Harry. – Ez nem ér!

-Nem baj! – nevette boldogan Alyssa.

-Jól szórakoztok? – csendült fel Charlotte hangja.

Alyssa csak nevetett, Harry pedig meg sem tudott szólalni.

-Alyssa, engedd el apádat! – szólt rá Charlotte komoly hangot megütve. – Őt keresik.

Alyssa „kissé” szomorúan engedelmeskedett, sőt, még az ágyról is lemászott. Harry felült, és adott magának néhány másodpercet, hogy kiliheghesse magát. Charlotte Alyssához fordult.

-Éhes vagy? – kérdezte. Alyssa boldogan bólogatott, és Charlotte kezébe kapaszkodva az ajtó felé indult. Charlotte az ajtóból még visszafordult, és Harryt is útbaigazította.

-Téged a nappaliban vár egy nő. Nem tudom ki az, csak veled hajlandó beszélni. – Megvárta, míg Harry feláll, és lassan az ajtóhoz sétál. Amikor mellé ért, jelentőségteljes pillantást vetett rá. – Sok sikert…

Harry felvonta a szemöldökét, aztán vállat vont és Alyssához fordult. Alyssa rávillantotta legszebb mosolyát, de nem ért el vele semmit.

-Ezt nem úszod meg szárazon! – jegyezte meg mosolyogva Harry, és elindult le a lépcsőn nappali felé.

Közben hallotta, hogy Alyssa leszalad a lépcsőn, mintha mi sem lenne természetesebb ötnapi kóma után… Aztán már csak a nevetését hallotta, amint leült az asztalhoz és várta, hogy elé rakjanak valamit. Kilenc éves, de még mindig olyan, mint egy hároméves kisgyerek. Hogy a nappaliba jusson, el kellett mennie a bejárati ajtó előtt, ami éppen ebben a pillanatban nyílt ki, és Charlotte férje, Scott lépett be rajta.

-Áh, Harry! – köszöntötte a szőke férfi, mint egy régi ismerőst. Meghallotta a konyhából kiszűrődő hangokat, és elmosolyodott. – Tehát Alyssa ébren van már?

-Igen. – felelte Harry. Elköszönt még Scott-tól, aztán nagy levegőt vett és belépett a nappaliba.

Rögtön megpillantotta a nőt. Kezeibe temette arcát és könyökét térdére támasztva unottan üldögélt a kanapén. Hosszú, fekete haja az ablakon beszűrődő napfénytől ragyogott. Fekete talár volt rajta; ha nem Jason küldte volna, Harry azt hiszi Halálfaló. Talpig feketében volt, fekete haja arcát is eltakarta.

Mintha a nő megérezte volna, hogy Harry ott van, felemelte a fejét és szikrázó kék szemeivel Harry szemeibe nézett. Harry állta a nő pillantását, de ekkor hirtelen beléhasított a felismerés…

-Parvati…?!

 A nő elmosolyodott és bólintott.

Következő