A folytatás... Remélem teccik...

-Apu! Apu!

Harry gyorsan reagált a hangra, és mielőtt még kislánya berobbant volna a szobába, kinyitotta az ajtót. Alyssa lihegve futott be, és apja karjába kapaszkodva vett nagy levegőket. Még mielőtt apja egy szót is szólhatott volna, a kislány hadarva csak ennyit lihegett:

-Charlotte néni az, apu. Téged keres. Azt mondja, sürgős.

-Csak ezt ne! – Harry olyan fájdalmas képet vágott, hogy még Alyssa is elnevette magát.

-Olyan aranyos vagy ilyenkor! – nevette a kislány.

-Képzelem…

Harry sóhajtott egyet, és elindult a bejárati ajtó felé. Ez az átkozott némber! – szitkozódott magában. – Mért pont ide költöztünk! A fenébe!

Kinyitotta az ajtót és megpróbált mosolyogni, de csak egy fájdalmas grimaszra futotta az erejéből, hogy el ne nevesse magát. Charlotte most még idétlenebbül festett, mint bármikor. Igazi spanyol nő volt, mégis inkább az angolokhoz húzott. Mindig is úgy viselkedett, mint egy vérbeli angol. Most pedig itt feszít spanyol ruhában, és olyan röhejesen néz ki, hogy azt leírni képtelenség…

-Valami baj van Harry? Olyan sápadt vagy! – aggodalmaskodott a nő, és éppen készülte átlépni a küszöböt, amikor Harry megállította.

-Sajnos most nem jöhetsz be! – mondta. És nem sajnálta. Utálta, ha itt van a nő. – Alyssa szép kis felfordulást okozott.

És ezzel nem is hazudott.  A drága kis Alyssa megint elorozta a pálcáját, és a fél nappalit felrobbantotta. Szép is lenne, ha egy ilyen megátalkodott mugli ilyenkor a házában járna!

-Mit csinált az a drága kislány, amiért nem engedsz be? – kérdezte gyanakvóan és a derekára tette a kezét (nem, nem a csípőjére, áh dehogy! – szerk.)

-Petárdázott. – vágta rá Harry, mert hirtelen csak ez jutott eszébe. Aztán rájött, hogy ilyen történt már máskor is. – Már megint.

-Oh, hát az semmiség! – legyintett Charlotte. – Várj! Segítek! – és újra át akarta lépni a küszöböt, de Harry megint megállította.

-Emlékszel még mi történt, amikor utoljára segítettél? – kérdezte komoran, de már alig bírta ki nevetés nélkül. Hát igen, ez van, ha az ember olyan sokáig él a barátai nélkül, egyedül csak a kislányával… Barátok… Erre Harry tényleg elkomorodott. – Sokkal nagyobb kárt okoztál, mint segítettél. – közölte fagyosan. Utoljára 10 éve beszélt így valakivel. – Menj haza, és ma már ne zavarj!

-Hallottam a változást a hangodban Harry! – hadarta gyorsan Charlotte, mielőtt Harry végképp elküldte volna. – Mi történt? Mi jutott eszedbe?

-Nem hiszem, hogy közöd lenne hozzá!…

-Apu! – szólalt meg hirtelen mellette Alyssa. – Mi a baj?

Charlotte észre sem vette a kislányt.

-Harry… Sokszor rá akartam már kérdezni, hogy hol van Alyssa édesanyja… Elhagyott titeket? Vagy elzavart benneteket Angliából? Mert azt látom, hogy nem vagytok idevalósiak, de…

-Ebből elég! – csattant fel türelmét vesztve Harry. – Legalább a gyerekre lennél tekintettel! – Charlotte itt Alyssára nézett, akinek (szintén a haragtól) könnyes volt a szeme. – El sem tudom képzelni, hogy esetleg mi közöd lehet hozzám, vagy a családomhoz, de az biztos, hogy nem veled fogom megbeszélni, ha valami bajom van! Világos?!

-De én csak…

-Nem érdekel! Elegem van belőled, és a gyenge kis próbálkozásaidból, hogy meghódíts engem vagy a lányomat! Abba bele sem gondolsz, hogy tudhatom, hogy férjnél vagy?! Mert látom, hogy fel sem vetetted! Elegem volt! Ne lássalak többet a házam tájékán, mert nem állok jót magamért! – Harry belépett a házba, és behúzta Alyssát is, aki megkövülten hallgatta apja szavait. Harry még utoljára ránézett a csalódottságtól terhes Charlottera, és ennyit mondott még: - És ha nem bánod, hét év után végre közlöm veled, hogy az igazi nevem Harry Potter. Nem vagyok az az ember, akit megismertél. Soha nem voltam az. És most ne hidd azt, hogy ezt sajnálom is! – Mielőtt még Charlotte egy szót is szólhatott volna, bevágta az ajtót.

Szinte berohant a konyhába és leroskadt egy székre. Na most megmondta a magáét! Legalább egy gonddal kevesebb lesz. De itt van még Alyssa, akinek mindent meg kell magyarázni. Kezébe temette az arcát és visszamerengett azokra az időkre, amikor még semmi gondja sem volt; amikor boldogan éltek együtt szerelmével és kislányukkal; és legfőképp a barátaira emlékezett vissza, akik mindig ott álltak mellette, és mindig segítettek neki. És ő eldobta őket magától. Barátai a mai napig is abban a tévhitben élnek, hogy ő és Alyssa halottak. Hogy tehetett ilyet?! Alyssa sem ezt érdemelte, ő mégis azt a sorsot szánta neki, már maga sem tudta miért. Mikor rájött, hogy a végső csatában a legtöbben elestek, tudta, hogy Alyssa édesanyja biztosan nem élte túl a csatát. Úgy gondolta, hogy ezért menekült el Angliából. És hát nem hagyhatta ott Alyssát… Azért mégiscsak az apja volt! És még most is az! Gondolnia kell az ő jövőjére is, ahogy azt 8 éve nem tette…!

Felnézett és csak annyit látott, hogy Alyssa áll előtte; két másodperccel később pedig Alyssa a vállán zokogott. Apja ölébe telepedett, és úgy sírt, mint még addig soha. Két perces sírás-rívás után aztán már csak halkan könnyezett. Harry végig magához ölelte és most a füléhez hajolt.

-Ugye nem haragszol rám? – kérdezte reménykedve, pedig tudta, hogy Alyssának joga van haragudni rá.

-Nem… - szipogta Alyssa. Harry kicsit sem könnyebbült meg, mert Alyssa hallott mindent, és most már legalább szembesült azzal, ami valószínűleg már őt is foglalkoztatta… Hogy ki is az édesanyja…

Percekkel később Alyssa már a szobájában volt, ami pont a nappali felett helyezkedett el. Este hét óra körül mindketten különböző helyen tartózkodtak éppen: Alyssa fent volt az emeleten, Harry pedig lent volt a nappaliban, amikor a ház nagy erővel megremegett. Harry riadtan állt fel a nappaliban és előrántotta a pálcáját. Recsegést hallott, felnézett a plafonra és csak annyit látott, hogy körben a falak mentén kezd leszakadni a fenti szoba. Hirtelen azt sem tudta, mi történik. Aztán végre feleszmélt.

-Uramisten! – suttogta, és elindult kifelé a szobából a lépcső irányába. Aztán csak egy hatalmas robajt hallott. Megremegett a ház, és por lepett el mindent. Alyssa szobája az első emeletről a földszintre jutott. Nagy volt a zaj, az igaz, de Harry tisztán hallotta Alyssa sikítását, amit egy másodperccel később elnyelt a zaj, és a por…

Következő