Sebek

Az éjszakai szél őrjöngve szaggatta a köpenyét, ahogy testét előre döntve próbált tovább haladni. Tudta, hogy mennie kell, csak azt nem tudta, miért? Valami megmagyarázhatatlan erő mágnesként vonzotta a fák között megbújó aprócska tisztás felé. Hamarosan vonyítás csapta meg a fülét, mire megszaporázta a lépteit. Nem sok idő telt bele, átfurakodott a legszélső fák ágai között is, amik hatalmas, karmos kezekként próbálták visszatartani őt. A gyomra görcsbe szorult, mikor meglátta azt, ami ide hívta.

A tisztás éles holdfénybe burkolózott. A fűben két kisgyerek ült. Le sem tagadhatták volna, hogy testvérek, méghozzá ikrek. Olyan egyformák voltak, mint két tojás. Az egyikük hangosan sírt, a másik a testével védte őt a fenevadtól. A fák között ugyanis egy farkas állt, fejét előre szegve, és a két gyereket figyelte. Lassú léptekkel közelítette meg őket, mint aki tudja, hogy úgysem menekülhetnek. A gyerekek feltápászkodtak, és az elöl álló fiú odasúgott valamit a másiknak, mire mindketten rohanni kezdtek. Azonban az egyikük sántított, így nem haladtak elég gyorsan.

A farkas oldalra szökkent, és néhány ugrással a fiúk előtt termett. A síró gyerek felsikoltott, mire a másik összerezzent, de még mindig a testvérét védte. A szörnyeteg előre lendült, és a fiú felé harapott. A gyerek maga elé kapta a karját, azzal védte az arcát. A farkas foga a húsába mart. Bár a seb nem volt túl mély, a gyerek szeme megtelt rettegéssel, ahogy a kiserkenő vérre pillantott.

- Neee! – kiáltotta a fák között rejtőző alak. Szaladni kezdett, ám hiába mozgatta a lábait, hiába érezte maga alatt a talajt elsuhanni, a farkas és a fiúk nem kerültek közelebb hozzá.

A kiáltás azonban felkeltette a küzdő felek figyelmét. Két szempár fordult felé. A farkasé, és a vérző kezű fiúé. Ő hirtelen megzavarodott. A farkas szemében izzó vadállatias vérszomj nem lepte meg, a fiú tekintetétől azonban a földbe gyökerezett a lába. A gyerek szemében ősi düh szikrázott, és gyűlölet, ahogy rá nézett. A tisztáson már csak ők ketten voltak. A másik fiú egyszerűen köddé vált. A testvére felemelte a vérző kezét, és feléje mutatott. Az állat hosszúkás pofája mintha vigyorra húzódott volna.

- Neee! – ordította az alak kétségbeesve. – Nem tehetek róla! Nem az én hibám!

Minden egyre homályosabb lett, de azt még látta, hogy a fiú bólint egyet.

Lupin szemei felpattantak és felült. Teste hideg verejtékben úszott. Angie mellette térdelt, és aggodalmas arccal meredt a falfehér férfira.

- Jól vagy? – kérdezte.

Lupin végignézett magán. Vékony inge a mellére tapadt az izzadságtól. Megrázkódott a hűvös széltől.

- Igen – felelte. – Azt hiszem, jól. Csak rosszat álmodtam.

- Már megint – rázta meg a fejét Angie. – Mi ez az egész? Hetek óta rémálmaid vannak.

- Fogalmam sincs – válaszolta Lupin, és közben behunyta a szemét.

- Először azt hittem, csak az átalakulás miatt. De annak már egy hete vége.

Lupin megvonta a vállát, és a táskája felé fordult. Kivett belőle egy száraz inget, és széthajtogatta. Kibújt az átnedvesedett ruhadarabból, és hagyta, hogy a szél szárítsa meg a testét.

- Meg fogsz fázni – aggodalmaskodott Angie, és egy pokrócot terített a férfi vállára. Lupin köszönetképpen a lányra mosolygott, majd így szólt:

- Te feküdj csak vissza! Biztosan álmos vagy.

- Nem – ellenkezett Angie. – Meg amúgy is nemsoká felkel a Nap. Hamarosan indulunk. – Azzal letelepedett a férfi mellé.

Lupin felemelte a pokrócot, magához húzta a lányt, majd mindkettőjüket beburkolta a vastag anyaggal.

Angie-nek jól esett a meleg, ami a férfi testéből áradt. A hajnali levegő elég hűvös volt, így minden tagja megdermedt, míg Lupint ébresztgette, de most teljesen átmelegedett. Szinte már az álom is elnyomta Lupin karjaiban, mikor az megszólalt.

- Angie – kezdte halkan.

- Tessék?

- Még el sem mondtam neked, hogy mennyire örülök, hogy velem vagy. Ha akkor, azon a tisztáson nemet mondok, és nem engedem, hogy velem gyere… Azt hiszem, az életem egyik legnagyobb hibáját követtem volna el.

Lupin elmosolyodott, és lenézett Angie-re. A lány felpillantott rá. Hosszú időbe telt, mire viszonozni tudta a mosolyt. Egyszerűen képtelen volt uralkodni az arcizmain. Teljesen megigézték a férfi gesztenyebarna szemei.

Hirtelen narancsvörös fény árasztotta el a kis dombtetei tisztást, amin tábort vertek. A felkelő Nap mintha az egész látóhatárt felperzselte volna. A fény hullámokban tört a tájra. Először minden vörös volt, majd a napkorongból kiindulva fokozatosan narancssárga, majd sárga lett. A horizont közelében rózsaszín felhők úsztak a végtelen égbolton. Angie arca felragyogott, ahogy a keletről érkező langyos fuvallat végigsimította őt. Mindketten a tájat figyelték.

Nem sokkal később Lupin felsóhajtott, majd felállt. Hátáról lecsúszott a pokróc, és uszályként terült el mögötte.

- Azt hiszem, ideje lenne készülődni – motyogta alig érthetően, majd sarkon fordult, és elindult a tisztás széle felé.

- Remus – szólt utána Angie, mire a férfi hátrakapta a fejét. A lány elmosolyodott, majd Lupin felé hajította a száraz inget, amit az ott hagyott a földön. – Hogy meg ne fázz!

Lupin is elmosolyodott, majd gyorsan belebújt az ingbe. Ebben a pillanatban szárnysuhogás hallatszott, és egy uhu tört át a gallyak között. Kecsesen körberepülte a tisztást, majd leszállt Lupin vállára. A férfi óvatosan leoldozta a selyem szalaggal átkötött levelet a lábáról, a madár pedig rögtön a levegőbe emelkedett.

Angie összevont szemöldökkel ment oda Lupinhoz, míg az széthajtogatta a cetlit. A férfi pillantása azonnal az aláírásra siklott, és széles mosoly terült szét az arcán.

- Dumbledore-tól jött – magyarázta, majd nekifogott a levél elolvasásának. A mosoly szép lassan halványodni kezdett, végül teljesen eltűnt a férfi arcáról.

- Valami baj van? – aggodalmaskodott Angie. – Rossz hírek?

Lupin összehajtogatta a pergament, majd a zsebébe süllyesztette. Mély levegőt vett, és belenézett Angie szemébe.

- Az apám megbetegedett.

Angie a szája elé kapta a kezét, mire Lupin megrázta a fejét.

- Nem, nem annyira komoly, de Dumbledore szeretné, ha meglátogatnám.

- De hiszen mindenképpen elmennél hozzá, vagy nem?

Lupin megdörzsölte a homlokát.

- Már meséltem, hogy nem túl jó a viszonyunk…

- Ez nem mentség – fakadt ki Angie ellentmondást nem tűrő hangon. – Ő az apád! Segítened kell neki!

Egy pillanatig farkasszemet néztek, végül a férfi bólintott.

- Rendben – mondta, majd a kialudt tábortűzhöz lépdelt. – De előtte eszünk valamit.

Miután megreggeliztek, útnak indultak Lupin szülőfaluja, Dimmet felé. Szinte a teljes napot szótlanságba burkolózva töltötték, és közben egyre csak meneteltek. Bár Angie-ben rengeteg kérdés fogalmazódott meg, mégsem akarta zavarni Lupint, aki egész idő alatt a gondolataiba merült. Félt attól, hogy a férfi rossz néven venné a keresetlen kérdéseket.

Lupinnak eközben egészen más gondolatok cikáztak a fejében. Felidézte a gyerekkorát, és azt a végzetes estét, mikor farkasember lett belőle. Az első átváltozását, mikor… Megrázta a fejét. Nem akart erre gondolni. Most nem.

Az este és a sötétség olyan hirtelen borult rájuk, mintha valaki lekapcsolta volna a villanyt. Gyorsan tábort vertek, és megvacsoráztak. Evés közben oldódott köztük egy kissé a hangulat, így hosszú idő után elhangoztak az első mondatok. Többnyire jelentéktelenek voltak, ám mégiscsak beindult közöttük a beszélgetés.

Mikor mindketten jól laktak, teli hassal hátradőltek a füvön, és a csillagokban gyönyörködtek. Végre megszűnt köztük az a furcsa, szorongató érzés, ami egész nap ott terpeszkedett a közelükben, és elzárta őket egymástól. Beszélgettek még egy kicsit semleges dolgokról, majd aludni tértek.

Lupin, nem túl gyorsan ugyan, de végül álomba merült. Mintha egy sötét szakadékba zuhant volna, melynek végén valami fény pislákolt. Ahogy közelebb ért, már azt is ki tudta venni, hogy a fény egy kandallóból árad. Lupin már várta a becsapódást, ám az elmaradt. Hirtelen rándult egyet a teste, mintha zsupszkulccsal utazott volna, majd minden kitisztult.

Egy kis, sötét szobában volt. A kandallóban pattogó tűz rémítő árnyakat vetett a falakra. Lupin azonnal felismerte a helyet. A szülőházának nappalijában állt. A kandalló előtt még azt a hatalmas fotelt is látta, amelyben oly sokat hevert az apja, miután hazatért egy fárasztó nap után. Azonban a fotelben most senki sem ült.

A szobában szinte üvöltött a csend. Egy teremtett lélek sem volt sehol.

- Hahó! – kiáltotta Lupin. – Van itt valaki?

Válaszként a tűz hatalmasat roppant.

- Anya! Apa! Valaki!

Senki sem felelt.

- Anya!

- Nincs itt – csendült fel egy hang a sarokból. Egy középkorú férfi lépett a kandalló fénykörébe. – Neked aztán igazán illene tudnod!

A férfi arca furcsán ismerősnek tűnt Lupinnak, ám csak hosszabb tanulmányozás után sikerült rájönnie, hogy kit is lát, hiszen ez az arc majd húsz évvel ezelőttről kísértette.

- Apa – mondta. – Hogy érted ezt?

- Tudod te azt! Hiszen miattad maradtunk csak ketten! Az anyád és az öcséd nincs többé. Te tehetsz róla!

Te tehetsz róla! Te tehetsz róla! Te! Te! Te! Az apja szavai egyre növekvő hangerővel visszhangzottak a fejében.

Lupin szemei felpattantak, és ismét Angie arcát látta maga fölött, akárcsak reggel.

- Minden rendben? – érdeklődött a lány aggodalmas arccal.

Lupin felemelte a kezét, és letörölte a homlokáról a verejtékcseppeket.

- Igen, csak rosszat álmodtam.

Angie bólintott, de nem szólt semmit. Lupin sokáig fürkészte az arcát. Azon elmélkedett, vajon elég jól ismeri-e a lányt ahhoz, hogy elmondja neki a titkát? Végül arra jutott, hogy igen, így bizonytalan hangon megszólalt.

- Angie.

A lány kíváncsi szemeket meresztve meredt Lupinra.

- Azt hiszem, hogy ez alatt a fél év alatt, amit együtt töltöttünk, elég közel kerültünk egymáshoz. Nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttünk.

Angie bólintott, mire Lupin felsóhajtott.

- Azt, amit most hallani fogsz, csak nagyon kevesen tudják – folytatta. – Rajtam kívül csak az apám, Dumbledore, és a Tekergők tudtak róla. És most neked is elmesélem, hogy hogyan változtam először vérfarkassá.

1964 júliusa

- De ez az enyém! – fakadt ki remegő hangon a fiatal fiúcska. – Nem veheted el!

- Nem igaz! – ellenkezett a testvére, aki szinte a tükörképe volt. – Ezt a vonatot apa kettőnknek faragta. Te egész nap ezzel játszottál, most már én jövök!

A másik gyerek szája legörbült, majd sírva fakadt. A hangra az apjuk lépett be a szobába. Vidám, kerek arcán furcsa volt az aggódó kifejezés.

- Mi történt már megint? – kérdezte.

A síró fiú a testvérére mutatott, és árulkodni kezdett.

- Remus elvette a vonatot, és nem adja vissza!

A másik gyerek szeme elkerekedett, és rögtön mentegetőzni kezdett.

- De csak azért, mert Romulus egész nap azzal játszott. Én is akarok, apa.

A férfi arca felderült egy kissé, ám hangja szigorú maradt.

- Romulus, hagyd a bátyádat is játszani, Remus, te meg igazán békén hagyhatnád néha az öcsédet.

- De Remus nem is idősebb nálam – kiáltott fel Romulus.

- Dehogynem! – vágta rá Remus vigyorogva. – Három perccel.

- Nem igaz! – sikoltotta az öccse.

- De igen!

- Na most már elég legyen! Maradjatok csendben! – dörrent rájuk az apjuk. – Meg ne halljak még egy hangos szót ebből a szobából. Nem akarok megint bejönni. Béküljetek ki!

A két fiú kelletlenül a másik felé nyúlt, majd kezet fogtak. A férfi elmosolyodott, majd sokkal lágyabban így szólt:

- Nagyon jó! Nem túl szép, ha a testvérek veszekednek. Tudjátok mit? Holnap faragok nektek még egy vonatot. Egy ugyanolyat, mint az. Akkor mindkettőtöknek lesz. Így jó lesz?

A két fiú arca felderült, és egyszerre rohantak oda az apjukhoz.

- Köszönjük, apa! – kiáltották kórusban.

- Nagyon szívesen – felelte a férfi, és erősen magához szorította a két fiát. Mikor elengedte őket, rájuk mosolygott

A két gyerek visszamosolygott rá, majd visszaindultak az eddigi helyükre, ám Remus karját hirtelen megfogta az apja, és megfordította őt.

- Remus – nézett mélyen a szemébe. – Te vagy a nagyobb, ne vitatkozz az öcséddel. És vigyázz rá!

- Persze, apa! Úgy lesz – felelte a fiú.

A férfi bólintott, majd mosolyogva kilépett a szobából. Átvágott a kis nappalin, majd visszaült a kandalló előtt magasodó hatalmas fotelbe. Felvette a karfáról a könyvet, amit eddig olvasott, majd kinyitotta a könyvjelzőnél. Alig olvasott el fél oldalt, a gyerekek szobájából ismét veszekedés hallatszott ki. Éppen újra fel akart állni, ám ekkor hirtelen csönd lett.

Ő elmosolyodott, és visszatért a könyvéhez. A kandallóban vidáman ropogott a tűz. Semmi más nem hallatszott. Az égvilágon semmi. Gyanakodva az ikrek ajtaja felé fordult, és hallgatózni kezdett. Csend.

Letette a könyvet, és lassú léptekkel az ajtó felé indult, de közben a fülét hegyezte. Mikor odaért a szobához, kitárta az ajtót, és az ereiben meghűlt a vér. A gyerekszoba teljesen üres volt.

A játékok szétszórva hevertek a padlón, mint a csatamezőn a holttestek. A függönyt feldagasztotta az ablakon beáramló hűvös, éjszakai szellő. Az ablak nyitva volt.

Átvágott a szobán, és félresöpörte az útból a függönyt. Kinézett a sötétségbe burkolózó hátsóudvarra. A tisztás szélén álló fák fenyegetően törtek az ég felé, és igazi óriásokként hajladoztak a szélben.

- Remus! Romulus! – üvöltötte, ám nem érkezett válasz.

Sarkon fordult, és visszament a nappaliba. Megragadta a kandalló felett lógó vadászpuskát, és kilépett a házból.

Remus remegő gyomorral rohant a rémisztő fák között. Rémült agya hatalmas lényeknek láttatta őket, akik karmos kezükkel minduntalan utána kapdostak. A ruhája már több helyütt elszakadt, de utol kellett érnie az öccsét.

- Romulus! – kiáltotta. Bár nem érkezett válasz, Remus hallotta, hogy a testvére valahol ott csörtet előtte.

Miután az apjuk kiment a szobából, egy ideig tényleg békesség volt köztük, ám nem tartott sokáig. Valami apróságon vesztek össze, Remus már nem is emlékezett rá, hogy min. Romulus annyira megsértődött, hogy úgy döntött, elszökik. Nem akart újra az apjuknak árulkodni. Gyakorlott mozdulatokkal lendült át az ablakpárkány felett; mindig így szoktak közlekedni, ha nincs kedvük az ajtót használni. Remus próbálta visszatartani, ám az nem sikerült. Az öccse eltűnt a sötét udvar árnyai között.

Remus először szólni akart az apjának, de aztán eszébe jutottak a férfi szavai: „Vigyázz rá!” Így aztán ő is átugrott a párkányon, és bevetette magát az erdőbe.

Hirtelen vonyítást hallott, mire rémülten az egyik fa törzséhez bújt. Ott azonban a kabátja beakadt egy ágba, mintha a fa ragadta volna meg, így elugrott onnan, de hanyatt esett. Reszketve mászott hátra, hogy minél távolabb legyen a fától. Ekkor sírás ütötte meg a fülét. Felkapta a fejét, talpra szökkent, és a hang irányába szaladt. Kis idő múlva egy aprócska tisztásra ért, amit nappali fénnyel árasztott el a telihold. Romulus a fűben ült, és a lábát tapogatta.

- Romulus! – kiáltott fel Remus, és a testvéréhez sietett. Letérdelt mellé a földre. – Jól vagy? Mi történt?

- Remus! Annyira féltem! Sajnálom, hogy elszöktem – hadarta a fiú, és a bátyja karjaiba vetette magát. Remus szorosan átölelte őt, és érezte, hogy átjárja a szeretet az öccse iránt.

Az idilli pillanatot egy vonyítás zavarta meg. Remus a tisztás széle felé pillantott, és a szeme elkerekedett a rémülettől. A fák között egy hatalmas farkas állt. Tarkóján felállt a szőr, ahogy szikrázó, borostyán-sárga szemeit a védtelen fiúkon legeltette. Ráérős léptekkel indult meg a tisztás közepe felé.

Remus felpattant, és felsegítette Romulust is. Ám az öccsén látszott, hogy fáj lábra állnia. Remus védekezőn Romulus elé állt, és agyában egyre csak az apja hangja dübörgött: „Vigyázz rá!” Hátrapillantott, és meglátta, milyen közel is vannak a fákhoz. Ha sikerülne elérniük az erdőt, talán egy kis előnyhöz jutnának.

- Bírsz szaladni? – kérdezte suttogva az öccsétől.

Romulus kipróbálta a fájós lábát, majd bizonytalanul bólintott.

- Azt hiszem, igen.

- Ha szólok, rohanj a fák felé, amilyen gyorsan csak tudsz. MOST!

Gyermektestükön megfeszültek az aprócska izmok, ahogy az életben maradásukért szaladtak. Bár Romulusnak nagyon fájt a lába, sántán is lépést tudott tartani Remusszal. Nem akart elszakadni a bátyjától. Ám hirtelen mindennek vége lett.

A farkas néhány ugrással előttük termett, és vicsorogva fúrta a tekintetét a szemükbe. Romulus nem bírta tovább. Felszakadt a torkából egy sikoly, melyben minden rettegése és fájdalma felszínre tört. Remus összerezzent az embertelen hangtól, de továbbra is az öccse és a vadállat között maradt. Ha akart volna, sem tudott volna megmozdulni. A lábai a földbe gyökereztek a rémülettől.

A farkas lelapult, ahogy ugráshoz készülődött. Előrelendült, és Remus felé vetette magát. A fiú felemelte a kezét, és a hirtelen mozdulat arcon találta az állatot. A földre zuhant. Remus elkapta a karját, és felszisszent fájdalmában. A farkas foga végighasította a bőrét.

A vadállat talpra szökkent, megrázta a fejét, majd a fogait villogtatva a fiúk felé fordult. Remus rémülten hátrálni kezdett, ám elfelejtkezett Romulusról. Egyenesen nekiment az öccsének, és mindketten hanyatt estek. A farkas közelebb lépett, és ismét ugráshoz készült.

Elrugaszkodott, a teste a levegőben úszott. Tökéletesen kiszámított ívben repült a fiúk felé, ám a tökély hirtelen megtört. Dörrenés hallatszott, mire az állat teste megrándult, majd élettelen rongycsomóként zuhant a gyerekek mellé.

- Remus! Romulus! Jól vagytok? – kiáltotta az apjuk, ahogy a füstölgő vadászpuskával a hóna alatt feléjük rohant. Levetette magát a gyerekek mellé, mire azok mindketten a karjaiba vetették magukat.

- Apa! Annyira féltünk! – sírták kórusban.

- Most már nem kell. Vége – mondogatta az apjuk, miközben ijedten szorította magához a fiait. Puszilta őket, ahol csak érte.

- Sajnálom, apa, az én hibám volt – vallotta be Romulus. – Nem szabadott volna elszöknöm.

- Csssss! Semmi baj – csitította fiát a férfi. – Most már minden rendben. Menjünk haza!

Kéz a kézben indultak el a tisztás széle felé. Mikor a férfi meglátta, hogy Romulus sántít, felkapta, és a nyakába vette. Remus most először nem érzett irigységet, hogy az apjuk az öccsét viszi. Megnyugodva, és felszabadultan léptek be a fák közé. Egyikőjük sem nézett vissza, így nem láthatták a farkas helyén heverő meztelen, középkorú, szakállas férfi holttestét.

Mikorra hazatértek, szinte már el is felejtkeztek a kellemetlen estéről. Az ikrek édesanyja csak késő éjszaka ért haza a Mágiaügyi Minisztériumból, ahol dolgozott. Neki nem mondták el, hogy mi történt; nem akarták megijeszteni. Mint kiderült, Romulus lába csak kibicsaklott, így pár nap múlva már kutya baja sem volt.

A karcolás Remus kezén figyelemreméltó sebességgel gyógyult. Egy hét sem telt bele, már nyoma sem volt. Azonban négy héttel az után a szörnyű este után a fiú állapota romlani kezdett. Magas lázban égett a teste, és úgy verejtékezett, mintha nagykabátban feküdt volna a sivatag közepén.

- Orvost kell hozzá hívnunk – nézett fel az anyja, miközben nedves ruhával törölgette Remus homlokát. – Gyorsan.

A férj bólintott, és már nyúlt is a kabátja után.

- Begyalogolok a faluba, és idehozom a doktort – mondta, majd az ajtóhoz lépett.

- Siess! – szólt utána az asszony.

Edward Lupin bólintott, de ha a felesége nem szólt volna, akkor sem lazította volna el az utat. Még sosem látta ilyen állapotban egyik gyerekét sem. Ez az állapot rosszabb volt minden eddiginél, és Edward komolyan aggódni kezdett, hogy esetleg elveszítheti a fiát.

Így hát elszántan indult a legközelebbi falu, Dimmet felé, pedig már jócskán elmúlt éjfél. Már hajnali öt körül járt az idő, mire elérte az orvos házát. Azonnal kocsiba pattantak, és visszahajtottak az erdei házhoz. A Nap nem sokkal azelőtt kelt fel, hogy az autó kerekei csikorogva fékeztek a murvával felszórt kis ösvényen.

Az orvos lépett be először a házba, és szinte ugyanebben a másodpercben megfordult. Már-már erőszakosan lökte vissza Edwardot az ajtóból, de túl késő volt. A férfi csak egy pillantást vetett a ház belsejébe a doktor válla felett, és torkából embertelen üvöltés szakadt fel. Durván félrelökte az orvost, és átlépte a küszöböt.

Zokogva támolygott oda a halott feleségéhez. Az asszony arcára rettegés ült ki, és fagyott rá. Szemei a semmibe meredtek. Edward a gyerekek szobája felé nézett, és a szíve nagyot dobbant. Az ajtó félbetörve lógott a zsanérjairól. Erősen ingadozva átvágott a nappalin, és remegve pillantott be a fiúk szobájába.

Az ágy lábánál ott hevert Romulus holtteste. Minden csupa vér volt, csakúgy, mint odakint. Edward hirtelen szipogást hallott. Előrébb lépett, és meglátta, hogy Remus a sarokban kuporog. Meztelen volt, a teste legalább annyira rázkódott a láztól, mint a sírástól. Felnézett az apjára, de mintha meg sem látta volna. Elfordította a tekintetét, és kimeredt az ablakon.

Az orvos megállapította, hogy valamiféle vadállat végzett a nővel és a gyerekkel, de többet ő sem tudott mondani. De nem is kellett. Valóban egy szörnyeteg őrjöngött a kis ház falain belül, de hogy milyen, azt a doktor el sem tudná képzelni. Azt csak az apa és fia tudta.

1983 októbere

- Én magam öltem meg az anyámat és az öcsémet – fejezte be Lupin a történetet, majd hangosan felzokogott.

- Te jó ég! – motyogta Angie maga elé halálra váltan, majd átkarolta a férfit, és magához húzta. – Ne! Ne mondj ilyet!

- De ha egyszer ez az igazság! – sírta Lupin. – Az apám is ezért utál!

- Nem te ölted meg őket! A farkas éned volt, az pedig nem te vagy!

- Valahol mélyen az is én vagyok.

- Nem! Te mindennél jobban szeretted az anyádat és az öcsédet! Te nem lettél volna képes végezni velük. Nem te voltál!

Lupin remegése enyhült egy kicsit, majd vett egy mély levegőt.

- Egyetlen átváltozásomra sem emlékszem, kivéve az elsőt. Talán ez minden vérfarkasnál így van, de az is lehet, hogy ez csak az én külön büntetésem, amiért ilyen szörnyűséget követtem el. Szörnyű volt! Láttam mindent, próbáltam megakadályozni, de a testem egész egyszerűen nem engedelmeskedett.

Angie a két tenyere közé fogta Lupin arcát, és maga felé fordította azt. Mélyen belenézett a szemébe, és így szólt:

- Látod? Nem tehetsz róla! Épp most mondtad, hogy próbáltál tenni ellene, de nem voltál rá képes. Te semmiről sem tehetsz.

Lupin nyelt egy nagyot.

- Komolyan így gondolod?

- Ezt tudom. Ismerlek annyira, hogy tudjam, te nem volnál rá képes. Nem a te hibád.

- Köszönöm – suttogta Lupin, majd ő is átkarolta Angie-t. A lány szelíden simogatni kezdte a férfi hátát, és közben egy gyönyörű dallamot dúdolt. Nem sok idő telt bele, Lupin izmai elernyedtek, a légzése egyenletes lett. Elaludt.

Másnap reggel mindketten megkönnyebbülten ébredtek. Angie végre átaludta az éjszakát, és nem Lupin kiáltozására ébredt, a férfi pedig megosztotta a lánnyal, ami a szívét nyomta. Most már felszabadultabban indultak tovább, és egész úton beszélgettek. Angie teljesen meggyőzte Lupint, hogy ő nem tehet azokról a dolgokról, amiket a vérfarkas énje tesz. Ő és a farkas két különböző lény, csupán egy testen osztoznak.

Aznap este Lupin sokáig forgolódott álmatlanul, ám most nem a visszatérő rémálmok miatt. Volt egy olyan érzése, hogy azok már nem fognak jelentkezni, vagy ha mégis, nem olyan intenzíven, mint eddig. És ezért rendkívül hálás volt Angie-nek. Ha előző nap nem szánja rá magát, hogy elmondja a lánynak a féltett titkát, akkor még most is rettegnie kellene azoktól az álmoktól. Angie azonban nem hogy elidegenedett volna tőle, ahogy attól félt, hanem még közelebb is került hozzá.

Az álmatlanságának sokkal inkább a másnap volt az oka. Ugyanis a szülőháza körülbelül tízórányi gyalogútra volt a mostani táboruktól. Előre rettegett az apjával való viszontlátástól. Nem tudta, miért olyan fontos az igazgatónak, hogy elmenjen hozzá, hiszen ő is tudta, milyen a kapcsolatuk.

Az után a nap után az apja távolságtartón viselkedett vele. Eltemették az anyját és az öccsét, majd a temetés után mindketten bevonultak a szobájukba, és magányosan gyászoltak. Lupin úgy érezte, az apja őt hibáztatja amiatt, ami az anyjával és Romulusszal történt. Pár órával azelőttig még maga is úgy gondolta, ő tehet róla. De hogyan mondja ezt el az apjának, hogy nem ő tehet róla, mikor az gyűlöli?

Végül úgy döntött, nem tesz semmit. Úgy fog viselkedni az apjával, ahogy az viselkedik vele. Sokáig bizonygatta magának, hogy ez lesz a legjobb, de nem sikerült teljes mértékben meggyőzni magát. Így aztán kétségek között merült álomba.

A murva élesen ropogott a talpuk alatt, ahogy az aprócska ház felé lépkedtek. Angie csillogó szemekkel nézelődött, és rá-rácsodálkozott arra a mélységes csendre, ami a környéken uralkodott. Lupin a gondolataiba merült. Aznap reggel kipihentebben ébredt, mint hetek óta bármikor. Ahogy gondolta, elmúltak a rémálmai, így végre átaludta az éjszakát. Azonban még mindig ott volt a viszontlátás az apjával. Már csak pár perc, és újra látja őt.

Erre a gondolatra még a gyomra is görcsbe rándult. Nem tudta eldönteni, hogy ez mi miatt van. Az örömtől, vagy a félelemtől? Végül arra jutott, hogy alighanem mindkettőtől.

Elmélkedéséből az riasztotta, hogy a lábuk alatt meg-megdobban a padló, időközben ugyanis elérték a takaros kis épület verandáját, és a deszkapadlón való közlekedés sosem tartozott a halk tevékenységek közé. Lupin az ajtó elé lépett. Angie kíváncsian figyelte az arcát.

Azon mintha keveredett volna az öröm és a vágy, valamint a gyűlölet és a kelletlenség. Lupin nyelt egyet, vett egy nagy levegőt, majd kopogott. Nem érkezett válasz, így benyitott a házikóba. Az ajtó vészjóslón nyikorogva kitárult. A kinti verőfény után szinte vakon tapogatózva léptek be az épületbe.

Azonban alig tettek meg pár lépést, valami kattant, majd egy vadászpuska csöve fordult feléjük.

- Maradjanak ott, ahol vannak, ha élni akarnak!

Angie akaratlanul is Lupin karja után nyúlt, és a férfi mögé húzódott. Mindketten vakon meredtek a sötétségbe, végül Lupin vette magának a bátorságot, hogy megszólaljon.

- Apa? Te vagy az?

A fegyvert tartó férfi mintha habozott volna, majd a cső alig észrevehetően elmozdult, és már nem egyenesen rájuk mutatott.

- Remus?

- Apa, én vagyok az! Ne lőj!

Kattanás hallatszott, és a parányi szobát éles fény öntötte el. Angie érdeklődve nézett végig az ízlésesen berendezett helyiségen. Lupin apja egy hatalmas fotelben ücsörgött egy kandalló előtt, ami most sötéten ásított. A férfi egyszerű hálóköntöst viselt.

- Igazán írhattál volna, hogy jöttök! Nem vagyok vendégekhez öltözve – dohogott a férfi.

- Ne zavarjon! Apa, szeretném neked bemutatni – Lupin egy pillanatra elakadt, és Angiere nézett. - …egy nagyon jó barátomat. Angie Hevon. Angie, ő az apám.

Angie sietősen előre lépett, és kezet nyújtott a férfinak.

- Örvendek, uram!

- Ne uramozz itt nekem! Szólíts Edwardnak, vagy Ednek, ahogy tetszik!

- Rendben…Edward! – bólintott a lány.

Edward sokáig meredt rá, majd a tekintete a fiára tévedt.

- A barátnőd?

Lupin szeme elkerekedett, majd a fülig pirult Angie-re pillantott. A lány arcán ugyanaz a döbbenet ült, mint az övén is. Kínosan feszengve felnevettek, majd egymás szavába vágva kezdtek ellenkezni.

- Csak egy barát! – zárta le végül Lupin a magyarázkodást.

Edward felvont szemöldökkel nézett egyikről a másikra, amitől mindketten elpirultak. Az idős férfinak egy apró mosoly jelent meg a szája szélén, ezt azonban egyikőjük sem látta.

- Értem. Csak egy barát.

Nem sokkal később Angie már a konyhában sürgölődött, és vacsorát készített a férfiaknak. Lupin és az apja a nappaliban ültek a kandalló előtt.

- Miért jöttél ide? – szegezte neki a kérdést az apja kertelés nélkül.

Lupint kissé megdöbbentette a nyílt őszinteség, de nem törődött vele.

- Dumbledore azt írta, hogy beteg vagy.

- Ó, Albus! Ő mindent felfúj! Múlt héten egy levélben említettem neki, hogy meg vagyok hűlve, erre ő iderendel téged!

- Nem rendelt ide! – csattant fel Lupin. – Magamtól jöttem.

- Bár, gondolom, ebben nagy szerepet játszott a bájos kísérőd is.

Lupin ellenkezni akart, de inkább becsukta a száját. Elvégre, mi értelme volna tagadni? Bólintott egyet.

- Rögtön gondoltam – jegyezte meg Edward komor arccal. – Egyébként hogyan találkoztatok?

- Kábé fél éve megmentettem őt pár erőszakoskodó favágótól. Vagyis, nem is igazán én, hanem a vérfarkas énem.

Edward arcán árnyék suhant keresztül a „vérfarkas” szó hallatán. Az arcából minden szín kiszaladt, az addig csillogó szeme most sötéten meredt a semmibe. Ezt Lupin is észrevette. Sokáig ő is némán bámult maga elé, de végül erőt vett magán, és megszólalt.

- Apa! Szeretném, ha tudnád…

- Felkészültetek a legfinomabb, és egyben legbizarrabb ételkölteményre, amit valaha ettetek? – jelent meg hirtelen az ajtóban Angie feje. – Nem sűrűn szoktam főzni, így egyetlen teljes receptet sem tudok. Csak tettem bele mindent, amit találtam, de szerintem egész jó lett. Ha… Félbeszakítottam valamit? – nézett Lupinról Edwardra, majd vissza.

- Nem, dehogy! – rázta meg a fejét Edward, és felállt a fotelből. – Lássuk azt a bizonyos ételkölteményt. Ha csak fele olyan jó az íze, mint az illata, akkor nagyon jól lakunk! – mosolygott Angie-re, és a szemében huncut fény csillogott.

Angie-nek minden tekintetben igaza volt. A vacsora valóban elég szokatlan külalakkal bírt, semmilyen ételhez nem hasonlított, amit a két férfi eddig látott, de az íze egész egyszerűen felséges volt. Evés közben nem esett köztük szó, némán lapátolták magukba Angie főztjét.

Mikor már mindnyájuk tányérja üres volt, Edward elégedetten hátradőlt a székén, és megsimogatta a hasát.

- Hát ez isteni volt, Angie. Remek háziasszony válna belőled.

A lány felnevetett, majd megrázta a fejét.

- Nem hinném! Az nekem túl nyugodt. Nem telne el sok idő, és belebolondulnék az unalomba.

- De ez azért attól a férfitől is függne, akivel megosztod a házadat, nem igaz? – erősködött Edward.

Angie felpillantott a férfire, és meglátta a szája sarkán játszó mosolyt. Erre ő fülig pirult, tekintete Lupinra vándorolt, de szinte rögtön el is kapta azt.

- Persze – motyogta. – Minden bizonnyal.

Látva a lány reagálását, Edward nem akarta tovább firtatni a dolgot, és inkább a fia felé fordult.

- Mit terveztetek, meddig maradtok?

Lupin elszakította a tekintetét Angie-ről, majd zavartan az apjára meredt.

- Tessék?

Edward bujkáló mosolya most már teljesen kiszélesedett.

- Azt kérdeztem, meddig maradtok?

- Nem is tudom – vonta meg a vállát Lupin. – Eredetileg úgy volt, hogy addig, amíg meg nem gyógyulsz, de tekintve, hogy nem vagy beteg… Nem tudom.

- Talán pár napig. Egy hétig – mondta Angie.

- A régi szobádban van hely mindkettőtöknek. Addig maradtok, amíg akartok.

- Köszönjük – mosolygott Angie. – Üdítő lesz végre ágyban aludni. Nem is tudom, mikor aludtam utoljára ágyban.

- Lowellben – vágta rá Lupin, és felpillantott a lányra. – Te akkor ágyban aludtál, velem ellentétben.

- Tényleg, a Kastély előtt – ábrándozott el Angie. – Egyébként meg te is aludhattál volna ágyban, de te inkább a földet választottad.

- Igen, mert cserélni akartál – vitatkozott játékosan a férfi.

Angie arca töprengő lett, ahogy megpróbálta visszaidézni a történteket, majd a szája sugárzó vigyorra húzódott.

- Tényleg! – bökte ki, mire mindketten felnevettek.

Edward szeme értetlenül cikázott kettejük között, míg végül feladta, és felsóhajtott.

- Miről is van most szó?

- Egy közös kalandunkról – felelte Angie. – Szívesen elmesélem, ha érdekli.

- Már hogy ne érdekelne? – mosolyodott el Edward, majd megvonta a vállát. – De előbb még vágnom kell egy kis tűzifát. Itt az erdőben egy kissé hűvösek az éjszakák. Nem árt begyújtani a kandallóba.

- Hagyd csak, majd én vágok! – mondta Lupin, és felállt az asztaltól. Szedegetni kezdte a tányérokat, és a különböző edényeket. – Ti csak beszélgessetek!

Edward hosszan meredt a fiára, végül bólintott egyet.

- Rendben. Ha gondolod!

<< Vissza  ||  Tovább >>