Farkasszelídítés

A farkas ösztöneit követve rohant az erdőben. Nem törődött az útjába kerülő akadályokkal. A tüskék tépték, szaggatták a testét, s csomókban hullott róla a szőr, de az meg sem érezte. Minden érzékszerve az előtte haladó nyúlra összpontosult. Puha mancsa alatt meg-megzörrent a sárgálló avar, ahogy mind előrébb tört a keskeny csapáson.

A nyúl életét féltve menekült, míg egyszer csak valami megváltozott. Hirtelen megtorpant, rózsaszín orrát az égnek emelte, és fürgén mozgatni kezdte. Füle ide-oda lobogott a hajnali szélben, ami beférkőzve a fák közé felerősödött. Csend volt. Túlságosan nagy csend. A vadász lemaradt.

A farkas azonnal megállt, amint meghallotta azt a furcsa zajt, ami a tisztásról jött. Rögtön elfelejtkezett a finom lakomának ígérkező nyúlról. Figyelmét inkább a hangok kötötték le.

Egy nő sikoltása, majd férfiak nevetése. A farkas megnyalta a pofáját, majd fülelni kezdett. A lárma folytatódott, így megindult a tisztás felé. Bár gondolkodni nem tudott, valami azt súgta neki, hogy most igazán szerencsésen alakulnak a dolgok. Eddig ott volt az a nyúl, most meg…

A szőrös feje éppen csak kiemelkedett a bokrok sűrűjéből, így még egy sasszemű megfigyelő is csak akkor vette volna észre, ha tudja, mit keressen. Ám nem volt semmiféle megfigyelő. A farkas borostyán-sárga szeme megigézve meredt a tisztás közepén álló csoportra.

A három férfi nem is sejtette, hogy társaságuk akadt. Folytatták, amit eddig csináltak.

- Ne kéresd magad, kislány, tudom, hogy te is vágysz rám! – morogta az egyikük, majd őrült módjára felvihogott.

A három férfitől körülvett lány riadt tekintettel nézett rájuk, majd könyörögni kezdett.

- Kérem! Kérem, ne!

A másik erre elvigyorodott.

- Nem hallottad, mit mondott Johnny? Ne kéresd magad! – mondta, majd előre nyúlt, ujjaival satuba fogta a lány arcát. Lehajolt, borostás arcát a lányéhoz tolta, és erőszakkal megcsókolta.

A lány fülsüketítő sikoltozásba kezdett, mire a férfi elkapta a fejét, majd felpofozta őt. A másik kettő nevetni kezdett, az egyik öblös, dörmögő hangon, a másik a már hallott vihogással.

- Na mi van, Tony? Talán nem bírod a hangoskodást? – kérdezte a dörmögős. – Vigyázz, meg ne süketülj!

A Tonynak nevezett férfi a feltartott mutatóujját a beszélőre szegezte, majd elkiáltotta magát.

- Te fogd be a pofád, Earl! – A keze villámgyorsan előre lendült, majd belemarkolt a lány hajába a tarkójánál. – Majd én megmutatom ennek a kis…

Ebben a pillanatban morgás hallatszott. Tonynak mozdulni sem volt ideje, a farkas a kinyújtott karjának ugrott. Fogai mélyen a húsba fúródtak. A farkas érezte a torkán lefolyó vér ízét és szagát, szíve tébolyult táncba kezdett, pezsgett a vére.

Az éles karmok mély vágást ejtettek Tony arcán. A seb a férfi homlokán indult, és a szemén át egészen a szája sarkáig húzódott.

Earl amint meglátta a Tony karjáról lógó állatot a tisztás széléhez rohant. Oda rakták a baltáikat, mikor befejezték a favágást, miután meglátták a magányosan kóborló lányt. Felkapta a szerszámot, majd megfordult, de már csak a feléje repülő farkast látta.

Az állat egyenesen Earl mellén landolt, aki ettől hanyatt vágódott. A férfi hisztérikusan felsikoltott, majd a sikoltás fuldokló hörgésbe ment át. A hátából kiálló fejsze nyele vörösen csillogott a vértől.

A farkas, mintha tudatában lett volna, hogy Earl már nem fog elszökni, megfordult, és a másik kettőre meredt. Johnny eddig dermedten figyelte a barátja haláltusáját, de ahogy az állat megfordult, és ajkait felhúzva morogni kezdett, sarkon fordult, és futásnak eredt.

A farkas vérvörös ínyéből kiálló hófehér fogait villogtatva mérte fel a helyzetet. Tony a sebesült karját szorongatva, félvakon támolygott a tisztás széle felé, Johnny viszont sebes léptekkel haladt a védelmet jelentő fák irányába.

A karmos lábak mozgásba lendültek. Öt másodperc sem telt bele, már Johnny hátán szaggatták a ruhát. A férfi felvinnyogott, majd megfordult, és próbálta ellökni magától az állatot. Ez lett a veszte. A farkas előre hajolt, és feltépte a torkát.

A hosszúkás pofa felemelkedett, majd hátrafordult. Tony eltűnt. A farkas leszállt Johnny holttestéről, majd az égnek emelte a fejét. A levegőbe szagolt, s közben szórakozottan lenyalta az orráról csorgó vért. A szél rengeteg illatot hozott. Érezte a vér szagát, a már messze járó Tonyt, és még valamit.

A sárgán szikrázó szemek a tisztás közepe felé fordultak. A lány éppen magához tért. Még akkor ájult el, mikor Earl hátába beleállt a fejsze. Most értetlen szemekkel nézett körül. Látta az élettelen Earlöt, és egy másik testet is, akit nem tudott beazonosítani az arcát ellepő vér miatt. Ekkor morgás csapta meg a fülét.

Lassan a hang forrása felé fordította a fejét, és meghűlt az ereiben a vér. A farkas ráérős léptekkel haladt feléje, s közben a pofáját nyalogatta. Azon már csak elvétve voltak láthatók vérfoltok. Mikor az állat nagyjából két méternyire lehetett, az ajkai felhúzódtak, és vicsorogva készülődött az ugrásra.

Ebben a pillanatban a felkelő Nap fénye áttört a levelek résein, és elárasztotta a tisztást. A farkas megdermedt, majd fájdalmas hangon felvonyított. A lány a szája elé kapta a kezét, mikor az állat változni kezdett.

A hosszúkás pofa visszahúzódott a koponyába, a szőr pedig, mintha valaki behúzta volna, mint a bicska pengéjét szokás, eltűnt. A hosszú karok egyre rövidebbek lettek, és a gerinc vonala is mintha egyenesebb lett volna. A karmok eltompultak, és kisebbé váltak.

A farkas helyén egy ember állt négykézláb, és a meztelen teste remegett a fájdalomtól. A vonyítás fokozatosan emberi üvöltésbe váltott, majd hirtelen csend lett.

A tisztás közepén Remus Lupin elvesztette az eszméletét, és a fűre zuhant.

Mikor felébredt, Lupin kimerült agya legelőször is azt fogta fel, hogy valaki betakarta. Kinyitotta a szemét, és körülnézett. A tisztáson hevert, ott, ahol összeesett. Teste egy szürke köpenybe volt burkolva. Azt nem tudta, hogy ki takarta be, de ebben a pillanatban nem is igen érdekelte.

A tekintete megakadt a tisztás szélén fekvő hullán, aki valaha Earl volt. A szeme elkerekedett, majd a pillantása továbbsiklott a fák vonala mentén, és meglátta a másik holttestet is.

Halk nyögés hagyta el a száját, arcát a tenyerébe temette. Ekkor ág reccsent, és a lány lépett a tisztásra, kezében egy rakás ruhával, azon pedig egy varázspálcával. Lupin összevonta a szemöldökét, mikor ráismert a saját ruháira.

- Á, felébredt? – mosolyodott el a lány, mikor meglátta Lupint. – Remélem nem bánja, hogy betakartam a köpenyemmel, de… hát, szóval, mindene kilátszott.

Lupin szeme végigfutott a lányon. Az nem lehetett több húsz évesnél.

- Ki maga? – kérdezte.

- A nevem Angela Hevon, de szólítson csak Angie-nek!

- Hogy kerültek magához a ruháim?

A lány felsóhajtott, majd a kezében lévő kupacra pillantott.

- Ezek szerint igazam volt, és nem valami szerencsétlen cuccait hoztam el. Abban a kis kunyhóban voltak az erdő közepén, ahol hagyta őket. Az éjszaka láttam a házat, és úgy véltem, valószínűleg onnan jött. Nem tévedtem – villantott fel egy bájos mosolyt.

Lupin nem mosolygott vissza, inkább a két testre nézett.

- Ezeket… Ezt én tettem?

Angie arcáról is lehervadt a mosoly.

- Igen. Azaz, azt ott csak közvetve – mutatott Earl teste felé. – Az beleesett a fejszéjébe. A másik viszont egy az egyben maga volt. Vagyis, inkább a vérfarkas énje. Az egyikük elmenekült, habár az is elég ramaty állapotban volt.

Lupin lehunyta a szemét, és a kezével megdörzsölte a homlokát.

- Ne okolja magát! – vigasztalta a lány. – Maga nem tehet róla.

- Ha úgy nézzük, nagyon is tehetek. Mindig igyekszem megtenni az óvintézkedéseket, de úgy látszik, ez nem elég. Ez már a második holdtölte, hogy valahogy kiszabadulok.

A lány letette a ruhákat Lupin mellé, majd elfordult.

- Megtenné, hogy felöltözik? Tudja, elég kényelmetlen úgy beszélgetni egy vadidegennel, hogy csak az én köpenyem van rajta.

- Persze, bocsánat! – kapott a fejéhez Lupin, majd gyorsan magára öltötte a ruháit, a pálcáját pedig zsebre dugta. Mikor végzett, a lány elé lépett, és kezet nyújtott. – Hogy ne legyünk vadidegenek, kedves Angie, bemutatkoznék. A nevem Remus Lupin.

Kezet ráztak, majd mindketten körülnéztek a tisztáson.

- El kell temetnem őket – mondta Lupin.

- Arra nincs idő – rázta meg a fejét Angie. – Ahogy mondtam, az egyikük elmenekült, és, bár majdnem leharapta a kezét, meg az egyik szemét is kivájta, ezóta már biztos beért a legközelebbi faluba. Littletown csak tíz mérföldre van, és ha szerencséje is volt, és felvette egy kocsi, lassan már visszaér a lincselő tömeg.

Lupin összevonta a szemöldökét.

- De hát nem tudják, hogy én voltam. Azt se tudják, hogy itt voltam.

- De azt tudják, hogy én itt voltam. Egy ilyen csürhének meg csak koncolnivaló kell, az mindegy, hogy esetleg ártatlan az illető.

Lupin sóhajtott egyet. Be kellett látnia, hogy a lánynak igaza van. Hogy egy farkas tette? Mit számít! Csak legyen valaki, aki elviszi a balhét.

- Rendben – bólintott végül. – Akkor továbbállok. Magával mi a helyzet? Van hova mennie?

- Nincs – rázta a fejét Angie, majd zavartan másfele nézett. – Tudja, én arra gondoltam, hogy esetleg magával mehetnék.

- Micsoda? – vonta fel a szemöldökét Lupin. – Mégis, hogy gondolja? Maga is látta, hogy éjszaka miket csinálok, nem?

- De csak teliholdkor! Ma volt az utolsó éjszaka, most egy hónapig nem történik semmi. Meg egyébként is, megmentette az életemet azoktól a férfiaktól. Tartozom magának, és csak akkor adhatom vissza, ha magával megyek.

- Tudja mit? Elengedem a tartozását, így nem kell velem jönnie.

- Kérem, hadd menjek magával – könyörgött Angie, és hatalmas szemekkel meredt Lupinra.

A férfi sóhajtott egy nagyot, majd elfordult, és legyintett egyet.

- Jól van, velem jöhet! De csak egy darabon – tette hozzá, mikor a lány ugrándozni és tapsolni kezdett. – De ha már útitársak leszünk, kérhetném, hogy tegeződjünk?

- Persze – bólintott a lány.

Lupin még egy utolsó pillantást vetett a holttestekre, majd útnak indult.

Bár eleinte nem igazán örült neki, később Lupinnak be kellett vallania, hogy jobb kettesben, mint egyedül. Eddig szótlanságba burkolózott, volt amikor hetekig nem szólt egy szót sem, mivel nem volt kihez beszélnie, most azonban itt volt Angie.

A lány remek hallgatóságnak bizonyult, bár ő maga nem sokat beszélt, szívesen hallgatta Lupin történeteit, amik leginkább az iskolai csínytevéseiről szólt, és a Tekergőkről.

- …Erre James fogta magát, és úgy ahogy volt, belelökte Siriust a tóba – mesélte a férfi nevetve, majd az arca hirtelen elkomorult.

- Mi a baj?

- Semmi – hazudta Lupin.

- Ha nem akarod, ne mondd el.

- Csak eszembe jutott Sirius, meg hogy mennyire félreismertük. – Fél szemmel Angie-re pillantott, és látván a lány értetlen arckifejezését felsóhajtott. – A Tekergők közül már csak ketten élünk. Én és Sirius. Ő az Azkabanban van. Miatta haltak meg a barátaim.

- Sajnálom – mondta Angie.

Lupin megvonta a vállát.

- És veled mi a helyzet? – kérdezte, leginkább, hogy elterelje a beszélgetés fonalát. – Te is a Roxfortba jártál?

- Nem – felelte a lány. – Én kvibli vagyok. Vagyis, nem teljesen, csak alig tudok valamit varázsolni. Ezért nem jártam iskolába.

- Igaz, biztosan emlékeztem volna rád, ha te is odajártál volna. Nem sokkal lehetsz fiatalabb nálam. Hány éves is vagy?

Angie elmosolyodott.

- Ilyet nem illik egy lánytól megkérdezni. Egyébként pedig húsz vagyok, ha annyira érdekel.

- Három év. Akkor egészen biztos emlékeztem volna rád, de így, hogy kvibli vagy, nem találkozhattunk az iskolában. És egyébként? A szüleid varázslók?

A lány arcáról lefagyott a mosoly.

- Nincsenek szüleim. Még gyerekkoromban meghaltak.

- Értem – bólintott Lupin komoran. – Tudodki?

Angie nem felelt, csak biccentett egyet. Hosszú ideig csend telepedett rájuk, amit végül a lány tört meg.

- De hála Harry Potternek, annak a korszaknak vége. Min mosolyogsz?

Lupin visszanézett rá, majd így szólt:

- Említettem már a Tekergőket, ugye? James is szóba került, de nem mondtam el a vezetéknevét. Az egyik legjobb barátom volt James Potter.

Angie egy darabig meg sem tudott szólalni a döbbenettől.

- Na ne! Ez most komoly? Akkor te ismered Harry Pottert is? Milyen?

- Sokat sír. Vagy legalábbis sírt – magyarázta Lupin. – Már két éve nem láttam.

Ezután sokáig meneteltek szótlanul, Lupin az erdő zajait figyelte, Angie pedig azzal a bottal játszadozott, amit út közben szedett fel. A csendet végül ismét Angie törte meg.

- Miért vagy itt? Úgy értem, miért vándorolsz? Manapság már ritkán tesznek ilyet, még a varázslók is. Talán összevesztél a rokonsággal? – mosolyodott el.

Lupin egy ideig a földet bámulta, majd a lányra pillantott.

- Nincsenek rokonaim. Egyedül az apám él még, de ő, szerintem, még örül is, hogy távol vagyok.

- Sajnálom – szánakozott Angie. – Nem tudtam.

- Így van – bólintott a férfi. – Nem tudhattad. Egyébként meg ne sajnáld. Még gyerek voltam, mikor elvesztettem az anyámat és a testvéremet… De most inkább ne beszéljünk erről.

- Ahogy akarod.

- Hogy miért vándorlok? Nem is tudom. A Roxfort után a sötét varázslatokkal kezdtem foglalkozni. Elvégeztem egy újabb iskolát, és utána úgy gondoltam, a tudásom csak akkor ragad meg maradandóan, ha használom is. Voldemort idején az Auroroknak segédkeztem bizonyos ügyekben, de mostanság, szerencsére, nincs olyan sok munka. Így hát felkerekedtem, és… most itt vagyok.

- Értem.

- És veled mi a helyzet? Mit kerestél az erdő kellős közepén, teljesen egyedül?

Angie, aki eddig Lupin arcát figyelte, most körülnézett, és a tekintete hosszan elidőzött a fák ágain.

- Mint már mondtam, a szüleim korán meghaltak. Ezután a keresztanyáméknál nevelkedtem, de ők nagyon szegények voltak. Nekik maguknak is alig jutott étel, mikor pedig hozzájuk kerültem… Nem mondom, boldog gyerekkorom volt. Addig egyke voltam, és akkor pedig, egyik pillanatról a másikra, hirtelen négy fogadott-testvérem is lett. De én nem akartam ránőni a keresztszüleim fejére, így amint tehettem, nekivágtam a nagyvilágnak. Ők marasztaltak volna, de úgy hiszem, a lelkük legmélyén, amiről már szinte nem is tudnak, még örültek is a távozásomnak. Eggyel kevesebb éhes szájat kell etetni. Röviden ennyi.

- Veszélyes egy ilyen fiatal lánynak egyedül kóborolnia.

Angie most újra belenézett Lupin szemébe, és felvillantott egy sugárzó mosolyt.

- Most már nem vagyok egyedül.

- Valóban nem – mosolygott vissza Lupin.

Az egy hónap gyorsan elszaladt. Az eleinte akadozó beszélgetések az idő múlásával egyre folyékonyabbak, és intenzívebbek lettek. Mindenféléről szó esett a két utazó között, ám voltak témák, amelyeket mindketten nagy ívben elkerültek. Ilyen volt például a múlt, amelybe egyikük sem avatta be a másikat. Legalábbis nem túlságosan.

Ahogy peregtek a napok, szoros barátság kötődött Lupin és Angie között. Bár eleinte Angie úgy jöhetett Lupinnal, hogy a férfi csak egy darabig egyezett bele, az egy hónap elteltével egyikőjük sem akart elválni a másiktól. Szóba sem került, hogy esetleg különválnának az útjaik.

Egyre csak az erdei ösvényeket keresték, vagy ha az nem volt, hát szántóföldeken vágtak keresztül. Néha olyan közel haladtak az országúthoz, hogy hallották az elhúzó kocsik zaját, de inkább átvágtak a sűrű aljnövényzeten, és tudtukon kívül mindinkább távolodtak az úttól. Ha be is tértek egy-egy településre, csak apró falvakat néztek ki maguknak, nagyvárosoknak még a közelébe sem mentek. Nem volt úti céljuk, fáradhatatlanul meneteltek a semmibe.

Időnként belefutottak egy-egy bujkáló halálfalóba, de azokat könnyedén leszerelték, majd zsupszpostával értesítették az Aurorokat, akik ilyenkor kiküldtek egy-két embert, és átvették a foglyot. Ez, úgymond, egy szóbeli megegyezés volt a varázshatóságok és Lupin között.

Végül elérkezett a holdtölte napja. Lupin már az előző napokban is gyengébbnek mutatkozott, ám közvetlenül az átváltozás előtt már a külsején is kiütközött a fáradtság. Az erdő közepén találtak egy vadászlakot, és Angie oda vezette be a már rémisztően sápadt Lupint.

- Akkor mindent tudsz? – kérdezte az ágyra lehuppanó férfi.

- Persze – bólintott a lány, majd sorolni kezdte. – Először is bezárom az ajtót, majd vigyázok, nehogy kijöjj.

- És? – vonta fel a szemöldökét Lupin.

Angie felsóhajtott, majd a szemét forgatva hozzátette:

- És azonnal elmenekülök, ha valami nem stimmelne. Bár erre nem hiszem, hogy szükség lenne.

- De ha mégis, akkor jó tudni. Mennyi az idő?

Angie az órájára pillantott.

- Negyed kilenc lesz. Azt hiszem, most magadra hagylak. Tíz perc múlva felkel a Hold, és addig még be kell zárnom az ajtót.

- Holnap találkozunk – biccentett Lupin.

- Szia! – köszönt el a lány is, majd lehajolt, és egy puszit nyomott a férfi arcára. Amikor azonban elhúzta volna az arcát, a mozdulata megtört, majd hirtelen kiegyenesedett. Lupin elkerekedett szemekkel meredt maga elé, míg Angie hangja meg nem törte a csendet. – Akkor, szia! – ismételte, majd sietős léptekkel távozott a kalyibából.

Mikor becsukta maga mögött az ajtót, egy pillanatra nekivetette a hátát, majd püfölni kezdte a fejét. A rohamosan növekvő sötétség azonban ráébresztette, hogy nincs sok ideje. Sietősen elfordította a zárban a házikó kulcsát, amit a lábtörlő alatt találtak meg, majd Lupin utasításait követve a kilincs alá támasztotta a bent talált széket.

Éppen csak kész lett, mikor a fák ágai között átszüremkedett a felkelő telihold éles, fehér fénye. Ugyanebben a pillanatban a házból fájdalmas sikoly hallatszott, ami fokozatosan állati morgássá, vonyítássá változott. Angie legszívesebben befogta volna a fülét, de ezzel egy időben, szerette volna tudni, hogy mi történik odabent.

Odabentről egy kis ideig még morgás hallatszott, majd csend lett. Angie az izgalomtól remegve várta, hogy mi fog történni. A csend szinte már fülsértővé dagadt. Ekkor halk nyikorgás hallatszott. Angie tudta, hogy valahonnan ismerős neki a zaj, de hirtelen nem tudta hova tenni. Erősen törte a fejét, majd hirtelen eszébe jutott. A nyikorgás pont olyan volt, mint mikor valaki lenyomja a…

Angie az ajtóhoz ugrott, és felrántotta a kilincset, amit bentről a farkas már teljesen lenyomott. A hirtelen mozdulatra az állat odabent felordított, majd ismét csönd lett. Túl nagy csend. A lány a fülét az ajtóhoz szorította, hogy tudja, mi történik, ám igyekezete hiábavalónak bizonyult. A kis faházban semmi nesz nem hallatszott.

Angie már éppen kezdte furcsállni, mikor odabent a farkas teljes erőből az ajtónak csapódott. A vastag fa vészesen meghajlott, és a nekitámasztott szék élesen ropogni kezdett. Az állat felvonyított, majd újabb rohamra indult. Az ajtó most még inkább meghajlott, a szék pedig megadta magát. Hangos reccsenés kíséretében darabjaira hullott.

A lány ijedten az ajtónak vetette a hátát. A gondolatok gyorsvonat sebességével száguldottak a fejében. Remus azt mondta, ha valami baj van, tűnjek el innen, gondolta. Viszont nem hagyhatom, hogy kiszabaduljon, mert akkor újra ölne. Azt pedig nem bírná elviselni.

Ekkor újabb reccsenés hallatszott, és az ajtó közepén repedés futott végig. Odabent a farkas is észrevette ezt, és elszántan kaparni kezdte a fát. Nem sok időbe telt, és Angie már láthatta a borotvaéles karmokat, amint egyre nagyobbra tágítják a rést az ajtó közepén. Eközben az állat egyre csak morgott és vonyított.

Angie ekkor egy mélyet sóhajtott, majd elszánt arccal énekelni kezdett. Hangja rögtön felszárnyalt a legmagasabb fák koronája fölé, és eljutott a legmélyebb barlangok legsötétebb zugába is. Valami idegen nyelvű dal volt, a szavai mégis olyan áhítattal suhantak ki a fiatal lány száján, hogy ha lett volna, aki hallja, az rögtön tudta volna, hogy csak egy gyönyörű dologról szólhat.

A dal behatolt a kalyiba sötétjébe is, és a farkas, meghallván a lány hangját, nyüszíteni kezdett. Megrázta a pofáját, mintha csak egy szemtelen legyet akarna elzavarni, majd elhallgatott, és megigézve hallgatta az éneket.

Angie torkából maga a jóság tört elő, és később, a közeli falu lakói mind azt állították, hogy sosem volt olyan nyugodt és gondtalan álmuk, mint azon a bizonyos éjszakán.

Mikor Lupin kinyitotta a szemét, a deszka rései között betűző napsugarak éles szablyaként hasogatták a szemét. Felült, és körülnézett az apró házikóban. Minden rendben volt, bár abban erősen kételkedett, hogy ez az ő érdeme. Valószínűleg Angie rakott rendet, habár teljesen feleslegesen, hiszen ma este úgyis ugyanolyan rendetlenség lesz.

Lábát átlendítette az ágy széle fölött, majd a földre tette. Azaz, csak tette volna, ugyanis a talpa valami puhának ütközött. Ezzel egy időben apró nyögés hallatszott, majd méltatlankodó hang csendült.

- Kösz, hogy lábtörlőnek használsz!

Lupin meglepetten ült ki az ágy szélére, és a padlón fekvő Angie-re meredt.

- Hát te? Miért ott fekszel?

A lány még mindig csukott szemekkel a könyökére támaszkodott, majd álmosan pislogva beszélni kezdett.

- Mivel a házban csak egyetlen ágy van, az, amelyiken fekszel, nekem csak…Oh!…Ooh!… - A szeme elé kapta a tenyerét, majd így folytatta: - Azt ugye tudod, hogy az alatt a takaró alatt nincs rajtad semmi?

Lupin értetlenül összevonta a szemöldökét.

- Micsoda?

- Pont az ágy szélén ülsz, én meg alattad fekszem – magyarázta türelmetlenül Angie. – Kapiskálod már?

Lupin szeme elkerekedett, majd visszaugrott az ágyra, és alaposan bebugyolálta magát a takaróba.

- Ó, te jó ég! Hol a ruhám?

- Mit tudom én! – felelte bőszen a lány, majd az órájára pillantott. – De szerintem már felesleges felöltöznöd. Egy óra múlva lemegy a Nap.

- Egész nap aludtam?

- Gondolom, mivel csak egy perce fociztál a vesémmel, most ébredhettél fel. Szóval, igen.

Lupin tekintete végigfutott a szobán, majd hirtelen megpillantotta az ajtót. Az majdnem teljesen kettérepedt, a közepén pedig ökölnyi nagyságú lyuk tátongott.

- Mi a fene történt az este?

- Azt hiszem, rájöttem, hogyan szabadultál ki legutóbb – mondta válasz helyett Angie. – Képzeld, a farkas éned tudja kezelni a kilincset.

- Micsoda örömhír – sóhajtotta Lupin. – És mi az a repedés?

- Hát, egy kissé bedühödtél, mikor a kilincs lenyomása nem segített a kulcsra zárt ajtó esetében.

- Ezek szerint megint kijutottam?

- Nem. Én… - kezdte Angie, majd elhallgatott, és hirtelen nagyon érdekelni kezdte a cipője bekötése.

Lupin arcán halvány mosoly jelent meg, ám abban nem volt a vidámságnak még a leghalványabb szikrája sem.

- Ugye nem úgy akartad folytatni, hogy te visszatartottál, vagy te elintézted a dolgot? Dehogyis! Hiszen te már árkon-bokron túljártál, mikor azt a lyukat csináltam, ahogy megbeszéltük. Igaz?

Angie felállt, majd ideges mozdulatokkal a hajába túrt, és igyekezett nem ránézni a férfira.

- Hát, nem egészen…

Lupin mérgesen felpattant az ágyról, és úgy kiabált a lányra.

- Nem egészen? És mi lett volna, ha…

- A takaró! A takaró! – vágott közbe Angie türelmetlenül, miközben továbbra is elfordult, most azonban egy egészen más okból kifolyólag.

Lupin villámgyorsan felkapta a földről a pokrócot, majd maga köré csavarta. Ezután ott folytatta, ahol abbahagyta.

- …ha rád támadok, vagy mit tudom én…

- Nyugi! Nem volt vészes a helyzet – tárta szét a karjait a lány. – Kicsit ijesztő volt, ahogy az ajtónak rontottál, de… Igaz is, nem fáj a fejed?

- Most, hogy így mondod, itt a tetején tényleg fáj egy kicsit. Meg mintha púp is nőtt volna rajta.

Angie előre lépett, majd ő is végigfuttatta az ujjait a férfi fejbúbján.

- Nem komoly, gyorsan elmúlik – mondta, majd egy hirtelen váltással tovább magyarázkodott. - …de azon kívül tényleg nem volt semmi. Na jó, az sem volt éppen mulatságos, mikor a karmaid átfúrták az ajtót, de ezeket leszámítva – kezeit széttéve megvonta a vállát – semmi.

- Én azt az ajtót azért nem nevezném semminek. Még pár ütés, és szétesik.

Angie is odapillantott, és be kellett vallania, Lupinnak igaza volt.

- Azt szeretném, ha ma este nem lennél itt. Rám zárod az ajtót, és bemész a faluba. Biztosan találsz valami fogadót.

- De én…

- Kérlek. Az én kedvemért.

Angie hosszan meredt Lupinra, végül felsóhajtott.

- Rendben – mondta határozottan. – Elmegyek.

Ebben a pillanatban az ajtó kicsapódott, és egy puskát szorongató férfi jelent meg a küszöbön.

- Nem mész te sehova, kislány! – mondta.

Az idegen csizmája erős visszhangot verve kopogott a kis ház fapadlóján. A férfi le, s fel járkált, és közben folyton szemmel tartotta a két foglyát.

- Mit kerestek ti az én házamban? – kérdezte, majd alaposan szemügyre vette Lupint, akin a takarón kívül még mindig nem volt semmi. – Ne is feleljetek. Ugyan mit csinálhat két fiatal az erdő közepén, amihez pucérnak kell lenni?

Lupin és Angie egymásra pillantott, majd riadt tekintettel tiltakozni kezdett.

- Elég! – csattant fel a férfi. – Nem érdekelnek a kifogásaitok! Ti betörtetek a házamba!

- De hát a kulcs ott volt a lábtörlő alatt, így gyakorlatilag nem kellett betörnünk – magyarázta Lupin, ám a férfi belé folytatta a szót.

- Na ide figyeljetek! Fogalmam sincs, hogy mit kerestek itt, de igenis betörtetek a házamba! Majd a rendőrség eldönti, hogy mi lesz veletek.

Angie felsóhajtott, majd így szólt:

- Kérem, uram! Mi tényleg nem akartunk semmilyen gondot okozni, csak itt állt ez a ház teljesen elhagyatva, nekünk pedig szállásra volt szükségünk.

- Miért nem mentetek a faluba?

- Mert nem igazán szeretjük a fogadókat.

- És az ajtóm mit ártott nektek? Úgy néz ki, mintha kirobbantották volna.

- Az már ilyen volt, mikor ideértünk – hazudta Angie rezzenéstelen arccal. Lupin az eszébe is véste, hogy ezért később a lány dicséretet érdemel.

- Rendben, de a rendőrségnek akkor is szólok, addig pedig ti szépen itt maradtok. Holnap délelőtt minden tisztázódni fog, és…

- Holnap délelőtt? – pattant fel Lupin, és a hirtelen mozdulatra a férfi előrelendítette a puskáját, majd a duóra fogta. – Nyugalom, ember! Nem akarunk ártani magának, de nem zárhat be ide bennünket éjszakára.

- Ugyan miért nem? Úgy is itt akartatok aludni még ma este is, nem?

- Igen – felelte Lupin lemondóan. – De legalább a lány hadd menjen.

- Nem – rázta meg a fejét a férfi, majd az ajtóhoz sétált. – Most pedig itt maradtok, holnap délelőtt meg értetek jövök a rendőrökkel. – Azzal kilépett a házból, és bezárta maga mögött az ajtót.

Lupin és Angie még akkor is könyörgött neki, mikor a kulcsot zsebre téve az autójához lépkedett, majd elhajtott.

- Nagyszerű – csattant fel Lupin. – Most aztán mi az ördögöt csináljunk?

- Varázsló vagy, nem? Csak egy egyszerű zárnyitó bűbáj, és szabadok vagyunk.

- Ja, tényleg – vonta össze a szemöldökét a férfi. – De hol a pálcám?

- Gondolom, a ruháid között.

- És azok hol vannak?

- Honnan tudjam, hogy hova dobálod a cuccaidat? – méltatlankodott Angie.

Lupin felsóhajtott, majd kutatni kezdett a házban. Végig túrta az összes fellelhető fiókot, majd éppen a szekrény felé tartott, mikor hirtelen megtorpant, majd összegörnyedt.

- Ne – nyögte. – Ne most. Még ne!

Angie elkerekedő szemekkel figyelte, ahogy Lupin kezein hirtelen szőr nőtt, körmei megnyúltak és kiélesedtek. Idegtépő recsegés hallatszott, ahogy a csigolyái meghajlottak, és felvették új alakjukat.

- Angie! Menekülj! Törd ki az ajtót, vagy valami, de… - A mondat többi részét elnyelte a vadállati morgás, majd vonyítás.

Angie tudta, hogy mennie kéne, de a lábai nem mozdultak. Megigézve meredt Lupinra, ahogy az arca megnyúlt, a fogai kihegyesedtek, és az egész teste remegett a fájdalomtól.

Lupin már nem volt önmaga többé. A farkas felvonyított, majd háttal Angie-nek a levegőbe szagolt. A fejét lassan hátrafordította, s mikor meglátta a lányt, borostyán-sárga szemeiben őrült fény gyulladt. Az ajka felhúzódott, és a vérvörös íny semmi jót nem ígért, hát még a belőle kiálló borotvaéles fogak.

Angie még mindig nem tudott megmozdulni a félelemtől. Kinyitotta a száját, hogy ismét énekelni kezdjen, hátha azzal megnyugtathatja az állatot, de a toka összeszorult. Egy hangot sem tudott kinyögni.

A farkas eközben két hátsó lábára kuporodott, ugráshoz készült. Tarkóján felborzolódott a szőr, ahogy fenyegetően morogva felmérte a távolságot. A szeme sárga szikrákat hányt, ahogy elrugaszkodott. Angie-t abban a pillanatban elöntötte a rettegés, és lezsibbasztotta az egész testét. Végre mozdítani tudta a lábát, és oldalra vetődött, miközben egy vérfagyasztó sikoly hagyta el a torkát.

A farkas a falnak csapódott, és egy pillanatra minden elhomályosult a szeme előtt. Ez azonban nem tartott tovább pár másodpercnél, s szinte azonnal talpra szökkent, és tekintetével újra a zsákmányt kutatta.

Angie torkából végre eltűnt az a hatalmas gombóc, ami eddig a hangja útjában volt. Nagy levegőt vett, és a kis kalyibában ismét felcsendült az a bizonyos gyönyörű dallam.

A farkas, mikor meghallotta a dalt, először ugyanúgy reagált, ahogy az előző este. Nyüszíteni kezdett, majd a fejét ide-oda ingatva teljesen átadta magát a lány hangjának, és annak a furcsa, idegen nyelvű szövegnek. Azonban az előtte álló lakoma túlságosan betöltötte az agyát. Mikor Angie egy pillanatra elhallgatott, hogy levegőt vegyen, az állat megrázta a pofáját, majd mintha álomból ébredt volna, körülnézett.

Sárga, vérben forgó szemei összekapcsolódtak a lányéval, majd ismét felhangzott az a mélyről jövő morgás, és teljesen elnyomta a lány hangját. Angie a földön ült, hátát a házikó falának vetette, és tovább énekelt, de közben a szemei kitágultak a rettegéstől, ahogy a farkas egyre közelebb ért.

Az állat maga alá húzva a farkát támadásra készült. Lassú léptekkel közeledett a lány felé, s végül már olyan közel ért, hogy ha az kinyújtotta volna a karját, akár meg is érinthette volna a farkas fejét.

És Angie így is tett.

A házikón kívül teljes csend honolt. A közeli kisállatok némán figyelték az előlük rejtve folyó csata zajait. A telihold fénye ezüstös színnel vonta be az egész környéket, aztán hirtelen minden kivilágosodott.

Ennek a fénynek a forrása azonban nem a Hold, vagy a csillagok voltak, hanem a kis tisztás közepén álló faház. Az átható fehér fény nappali világosságot varázsolt az erdőbe, még úgy is, hogy csak a deszkák rései között tudott átszűrődni.

Aztán a fény egyszer csak kialudt. A világ mintha teljes sötétségbe borult volna, mígnem a Hold fénye vissza mert lopakodni a kis tisztásra, oda, ahol csúfos vereséget szenvedett egy apró kis ház ragyogásával szemben. Hosszú ideig síri csend uralta a környéket, majd felhangzott egy tücsök bátortalan ciripelése. Azt támogatandó egy újabb csatlakozott hozzá, majd még egy. Két perc sem telt bele, a tisztáson akkora hangzavar kerekedett a tücsökciripeléstől, békabrekegéstől, és madárfüttytől, hogy olyat még a világ nem tapasztalt.

Csak egyetlen hely burkolózott továbbra is hallgatásba. A kis faház a tisztás közepén.

- Ébredj! – nógatta egy türelmetlen hang. – Hallod? Ébredj már fel!

Lupin szemei résnyire nyíltak, és meglátták Angie-t, amint az nyugtalan arccal költögette. Szép lassan eszébe jutott a tegnap este, egészen addig, míg hirtelen változni nem kezdett. Villámgyorsan felült, és a lányra meredt.

- Jól vagy? – kérdezte. – Nem esett semmi bajod?

- Nem – rázta a fejét Angie. – De te kelj fel gyorsan, mert az a fickó nemsoká visszaér a zsarukkal.

- De hát mi történt? Hogy élted túl?

Angie felállt, majd a szekrény felé fordult, és Lupin ruhái után kezdett kutakodni.

- Magam sem tudom – felelte. – Igazából minden olyan furcsa volt. A farkas valahogy békén hagyott. Sőt, követte az utasításaimat.

- Az hogy lehet? Még nem hallottam ilyet – mondta Lupin a lány hátának.

- Mondtam már, hogy nem tudom – csattant fel Angie. – Egész egyszerűen szót értettem az állattal.

- Máskor is előfordult már?

- Mivel eddig még nem találkoztam farkasemberrel, ezért nem fordulhatott elő – fordult meg Angie, kezében a férfi ruháival, és pálcájával. – Itt van, öltözz fel! Utána el kell tűnnünk.

Lupin magára kapkodta a gönceit, majd az ajtóra szegezte a pálcáját.

- Alohomora! – mondta, mire a zár kattant egyet, és az ajtó kitárult. – Reparo! – folytatta, és a lyuk, meg a repedések semmivé váltak.

- Mintha mi se történt volna – tárta szét a karját Angie, majd elmosolyodott. – Remekül csináltad.

- Kösz! – mosolygott vissza Lupin, miközben kiléptek a tűző napfényre, és útnak indultak. – De most mihez kezdünk? Hogy találunk estig egy újabb üres házat, ahol meghúzhatnánk magunkat?

- Szerintem már nincs szükségünk rá.

- De ha átváltozom…

- Azt a farkast már megszelídítettem. Emiatt nem kell többé aggódnunk.

- Úgy érted, hogy ezután soha?

- Legalábbis, amíg együtt vagyunk.

- Akkor el nem engedlek téged soha többé – vigyorodott el Lupin.

- Azt majd meglátjuk – nevetett fel Angie is. – Minden esetre, azért ma éjszaka valami lakott településtől távoli helyet keressünk, ahol senkinek nem eshet baja.

És így tettek. Az elkövetkezendő éjszakák nyugodtan teltek. Bár Lupin ismét átváltozott, Angie valahogy elérte azt, hogy ne vaduljon meg. Sőt. Együtt játszottak, s ha elfáradtak, a farkas Angie ölébe hajtva fejét pihent meg.

A lánynak nem volt több félnivalója, hisz ahogy mondta, megszelídítette a férfiban lakozó vadállatot. De hogy hogyan, s miként sikerült ezt elérnie, annak elbeszélésére majd máskor kerül sor.