|
14. Új világot teremteni
2006.12.17. 10:17
| Bevezetõ: Ez a fejezet egyszer már fent volt, de nem tudom hová tűnt! Kérlek titeket, hogy írjatok kritikát, mert mostanában igen gyérül állok belőlük. Pussz |
A Grimmauld-tér 12-ben nem sok minden változott az évek a folyamán, továbbra is ott működött a Főnix rendje, varázslók és boszorkányok jártak ki-be a házban, így az ember szinte sosem unatkozott. Szembetűnő változás – vagyis inkább hallható- mindössze annyi volt, hogy Mrs. Black éles sikításait felváltotta a gyermeki kacaj. Miután Harry és barátai elvégezték a Roxfortot, valamennyien a házasságkötés mellett döntöttek – ezzel is mutatva, még ilyen vészterhes időkben is lehetnek olyan apró-cseprő örömök, mint a szerelem -, s nem sokkal később nem egy párnál gyermekáldás elé néztek. Így hát, mikor Hermione megérkezett barátja oldalán a főhadiszállásra, fel-alá szaladgáló gyerekek hangját hallotta, hiába volt már kései az óra. Az alvó Chris is rögtön felébredt, lemászott anyja karjából és futott játszópajtásaihoz. Hermione gondterhelten nézett egyetlen fia után, mire Harry próbálta megvigasztalni.
- Azt hiszem, jobb, ha egyelőre nem mondod el neki, mivel, bár nem Sandro volt az apja, ragaszkodott hozzá. Hagyj neki időt, és te is dolgozd fel a történteket! – a férfi szavaira a boszorkány megadóan bólintott, majd elindult a konyha irányába, nyomában a varázslóval.
Hermione nem csalódott, mikor meglátta a rend magját – barátai csoportját – az ebédlőasztal körül ülve. Mindnyájuk arcán rémület, félelem és fájdalom tükröződött. A két érkező lépteinek zajára valamennyien felkapták a fejüket, Olivia pedig férje karjaiba vetette magát, ölelte, csókolta, ahol csak érte.
- Annyira aggódtam, már azt hittem, te is odavesztél – zokogta a fiatal nő, mire férje lágyan megcsókolta, majd halkan suttogott valamit felesége fülébe.
A rendtagok arcán egy halvány mosoly futott át, de amint meglátták a háttérben álldogáló Hermionét, szívük összeszűkült. A boszorkány sápadt volt, az összeesés szélén állt, így Vicktoria gyorsan odalépett mellé, s karjánál fogva az egyik székhez támogatta. A nő úgy érezte, sírni lenne kedve, mégsem tette. Nem akart teljesen gyengének látszódni, még barátai előtt is képtelen volt sírni, ráadásul fásult is volt a könnyekhez. Egyre csak az járt a fejében, hogy Sandro meghalt. Colin is. És még ki tudja, hogy kicsodák. Tekintetével körbejárta a társaságot, de úgy érezte, mintha valaki hiányozna onnan, de feje annyira zsongott, hogy nem jutott eszébe, kit is keres.
- Kik haltak meg ma este? – kérdezte túlvilágian semleges hangon, mintha nem is az övé lett volna.
- Tízen indultak, eddig csak Harry tért vissza – felelte halkan Ron, majd várakozóan barátjára tekintett.
- Nem hinném, hogy bárki is túlélte, abban vagyok biztos, hogy Sandro és Colin odavesztek. Annyi volt ott a kétségbeesett sikoly, az össze-vissza fröcskölő vér, hogy képtelen lennék most megállapítani, hogy kiét hallottam, és kiét nem – motyogta fejét a padlóra szegezve a férfi, megtörtnek látszott, s ő is vérzett – nem fizikailag, hanem a szíve.
- Kik tartottak veled? – a hang Ginny felől érkezett.
- Sean, Greg, Loise, Andrew, Lorna, Seamus és Luna – sorolta monoton módon társai nevét Harry, testén borzongás futott át. Az utolsó név hallatán egy torokból fájdalmas nyöszörgés szakadt ki.
- Az nem lehet, ő nem… - Neville könnyeivel küszködött, hiszen a feleségéről volt szó.
Hermione együtt érzően pillantott a férfira, s egyre csak zakatolt az agyában a gondolat, lassan mindenkit elveszít. A nő szeméből egy apró könnycsepp szaladt ki, végigszántotta arcát, majd az ölébe hullott. Valami meghatározhatatlan, elfogadhatatlan érzés kerítette hatalmába. A hiányé. Barna szemeit körbejáratta barátain, s abban a minutumban elképzelhetetlennek érezte, hogy bármelyiküket is elveszítse, aztán arcok tömkelege jelent meg előtte. Lavender, Dean, Luna, Colin, Seamus és végül Sandro. Úgy érezte, mintha az élet büntetné őt egy hibáért, amiről nem tehet – vagy talán nagyon is. Beleszeretett egy halálfaló fiába, odaadta volna magát a fiúnak, csak szeresse, de végül az elhagyta, míg ő a Sötét Nagyúr egyik legodaadóbb hívének az unokáját hozta a világra, s közben hozzáment egy férfihoz, akit nem is szeretett. És mi lett vele, lassan elveszti mindazokat, akik fontosak számára. Újra az őt körbevevő személyeket kezdte el figyelni. Harry és Liv még mindig egymást ölelték az ajtóban állva; Ginny Brian ölében ült a sarokban; Vick és Ron egymás kezét szorongatták, mintha az erőt adna nekik; Kelly és Diego egymásnak dőlve ültek az asztal mellett; Neville némán sírt, siratta – mindenvalószínűség szerint – halott feleségét; David magába fordulva teát főzött. Ekkor léptek zaja hangzott fel az ajtó irányából, majd belépett rajta a már kissé öregedő, de még mindig ugyanolyan lobogó talárral rendelkező, Perselus Piton professzor. Tekintete rögtön megakadt Harry-n, majd továbbsiklott, és megállapodott Hermionén. A tanár szeméből hiányzott a gúny, amikor végigmérte egykori tanítványát, sokkal inkább meglepődött volt egykori tanítványa sápadt arcát látva. Nem hitte volna, hogy a nőt ennyire megviseli a mostanában igen gyakori halálhírek hozta gyász, s kivételesen úgy döntött, nem teszi szóvá meglátását.
A bájitalmester megváltozott az elmúlt öt évben, Hermione pedig pontosan tudta, hogy mikor szakadt el az a bizonyos határvonal a férfiban, aminek következtében egy olyan arcát ismerték meg az emberek, amit sosem hitték volna. Az a karácsonyi ebéd, amikor Vick vitatkozott az apjával, és a fejéhez vágta, hogy anyja azóta is a férfira vár, hogy visszatérjen hozzá, jótékony hatással volt rá. A rettegett professzor időnként képes volt egészen kellemes személyként is feltűnni, minden valószínűség szerint Leticia Malfoynak köszönhetően. Ha Letyről nem tudják, hogy Lucius Malfoy húga, akkor az ember nem is hitte volna el. A boszorkány éppen olyan szőke hajjal volt megáldva, mint bátyja, kék szemeiben ellenben szeretett és odaadás csillogott. Végtelenül kedves és melegszívű hölgy volt, akinek a családja mindennél fontosabb volt. Pozitív irányú változást indított el Pitonban is, Hermione akkor látta a professzort először szívből mosolyogni, mikor Letyt újfent oltár elé vezette. Hát még milyen boldog volt és büszke, amikor unokáját a karjába vehette, Vick és Ron kislányát, Kyrát.
- Granger, megnyugtatással tölt el, hogy biztonságban látlak, bár meglep, hogy itt vagy! – a férfi hangja könnyed volt, ebből rögtön rájött mindenki, ő még nem tud a félresikerült akcióról.
- Ugyan professzor, szokásom néha itt időzni, hiszen itt vannak a barátaim, de hogy érti, hogy biztonságban? – vágott vissza a boszorkány, de szavai hangsúlya inkább volt meggyötört, mint haragos.
- Tehát nem tudod? – rökönyödött meg a mágus, mire számtalan érdeklődő szempár pillantott rá, még Neville is abbahagyta a szipogást.
- Miről beszél? – az a fásult hang, ami a nő torkát elhagyta komolyan zavarta a férfit. Hiszen ez az asszony az elmúlt években képes volt magát mindenkivel szemben megvédeni, nem lehetett gyengének látni, most mégis.
- A házatoktól jövök éppen, az lángokban áll. Halálfaló támadás érte, mondanom sem kell, Lucius Malfoy keze van a dologban. Sajnos késve érkeztem, nem tudtam őt elkapni, de majd máskor. Mattio nem mondta? Azt hittem vele vagy, minthogy látom Potter hazatért a küldetésről. Vagy netán ő is itt van valahol? – Hermione már meg sem lepődött a hallottakon, némán fogadta a hírt, miszerint otthona a tűz martalékává lett. Azt mégsem volt képes kimondani, hogy férjével mi történt, megtette helyette más.
- Apa, Sandro ma a bevetésen… szóval ő meghalt. Az egész csapda volt, csak Harry tért haza, ő is épp hogy el tudott menekülni – suttogta halk, megtört hangon Vicktoria, mire apja arcán a megdöbbenés futott át.
- Mi történt Potter? – szegezte egykori tanítványának a kérdést fagyos hangon, mire Hermione hátán a hideg borzongás suhant keresztül.
- Csapdába sétáltunk, egyenesen a halálfalók karjaiba. Mire rájöttünk, addigra körbezártak minket, harcolni kezdtünk, de a túlerő legyőzött minket. Sandrora valami valószínűleg újfejlesztésű kínzóátkot szórtak, ami belülről szétroncsolta a szervezetét. Éppen tudtam még váltani vele két szót, addig sikerült pajzsot vonnom magam köré, amit nem tudtak áttörni, majd mikor… tehát, mikor meghalt, akkor azt hiszem már csak én éltem, nem néztem körül, de minden bizonnyal valamennyien meghaltak. Addig hátráltam és védekeztem, míg sikerült egy hoppanálási célra fenntartott helyre jutnom, onnan rögtön Hermionéhoz mentem… - mesélte a Kiválasztott a történteket, mire az amúgy is sápadtbőrű férfi teljesen elfehéredett.
- Kilenc aurorunk veszett oda egyetlen délután alatt, köztük az egyik legjobbal? Potter, hát mit tanítottunk nektek az elmúlt években, nem azt, hogy tartsátok nyitva a szemeteket? Hogy nem tűnt föl, hogy csapda? – Piton ekkor épp olyannak tűnt a jelenlévők szemében, mint még iskoláskoruk idején.
- Apa, elég legyen. Mindenki követ el hibákat, és hiába dühöngsz, attól senki nem fog feltámadni! – mondta csitítóan David, miközben mindenki kezébe egy-egy csésze gőzölgő teát nyomott.
- Ki vezette a halálfalókat? – kérdezte a bájitalmester, figyelmen kívül hagyva fia közbeszólását.
- Ki más, mint Lucius Malfoy – motyogta bosszúsan Potter, majd hozzátette, inkább magának, mint a többieknek szánva a mondatot – Csak tudnám, hol van az a gyáva fia…
- Harry elég legyen, Dracoról nem bizonyított, hogy beállt Voldemort csapatába, hisz az elmúlt öt évben senki sem látta – vágott közbe Vick.
- Ne védd, kérlek csak azért, mert a rokonod, attól még minden valószínűség szerint pont olyan, mint az apja!
- Te nem ismered őt, gyűlölte mindig is az apját!
- Ezért ment apucihoz, miután megunta Roxfortot, és tönkretette Hermionét?
- Ezt ne keverd ebbe bele! Draco nem gyilkos…
- Lehet, hogy még nem ölt, de hidd el, ott van a háttérben és szervezkedik ellenünk! – kiabálta a férfi dühösen, mire a boszorkány arca paprikapiros színt öltött.
- Most már elég legyen! Fejezzétek be a vitatkozást, mert szétrobban a fejem. Ráadásul bármennyire is fáj nekem a dolog, mégiscsak a fiam apjáról beszéltek – szólt közbe a néma sírástól rekedt hangon Hermione, s közben apró öklével az asztallapra csapott. – teljesen mindegy, hogy hol van Malfoy, a lényeg, hogy ha Voldemort oldalán harcol, őt is el kell tennünk az útból! De valamit előre mondok, ha ott fog állni a csatatéren a sötét jeggyel a karján, akkor őt én ölöm meg az apjával együtt, ezt megígértem neki! – szemében a könnyek csillogásán túl valami vad elhatározottság csillogott, és ebben a pillanatban barátai elhitték, ha kell ezt a két embert minden teketóriázás nélkül a túlvilágra küldené.
Hermione számára mind a két férfi gyilkos volt, hiszen Lucius Malfoy megölte a szüleit, nem egy barátja vére tapadt a kezéhez, és lemerte volna fogadni, hogy a férjét is ő átkozta meg. Tudta, ha otthon találja őt és a fiát azon az estén, ő sem kapott volna könyörületet, és rettegett a gondolattól, hogy kiderüljön, ki is Christian édesapja. Draco pedig semmivel sem volt jobb, mint az apja, hiszen ő Hermionét magát ölte meg – nem fizikailag, hanem lelkileg. Mikor a férfi elhagyta őt az után az éjszaka után, a lányban meghalt valami a szíve mélyén, amiről tudta, már nem lehet feltámasztani.
- Ha akarod, szívesen meghagyjuk neked! – mondta Ron, mire felesége megcsóválta a fejét.
- Mihez akarsz most kezdeni? – kérdezte a nőnek szegezve a kérdést Kelly, mire a kérdezett megvonta vállait.
- Még nem tudom, csak abban vagyok biztos, hogy időre van szükségem a történtek feldolgozásához. El kell fogadnom, hogy Sandro meghalt, hogy a végső harc egyre közelebb, s egyre több számomra fontos személyt veszítek el. Talán a legjobb az lenne, hogyha egy időre elutaznék – mérlegelte a helyzetet a boszorkány, mire barátai megdöbbentek.
- Mégis hová akarsz menni? – érdeklődött szelíd hangon Ginny, barátnője szemmel láthatólag elgondolkozott ezen.
- Volt egy nagymamám Franciaországban, amikor meghalt, a házát rám hagyta, épp itt az ideje, hogy megnézzem magamnak a helyet és felejtsek. Egy kis tengerparti falu, aligha támad ott rám bárki is, majd megerősítem a terepet egy-két védővarázslattal – mondta, s úgy tűnt, barátai nem akarnak vitatkozni vele.
- Ugye Chris-t nem akarod magaddal vinni? Ő itt nagyobb biztonságban lenne… - vélekedett Olivia, mire a nő némán bólintott.
- Ha megtennétek, hogy vigyáztok rá, akkor nyugodt szívvel hagynám őt magára egy időre – felelte halkan, mire barátai bólintottak. – Köszönöm…
- Ugyan, te csak pihend ki magad, az a lényeg, hogy tedd túl magad ezen az egészen. Biztos vagyok benne, hogy a gyerekek csak örülni fognak neki, hogy Christian is itt lesz, majd jó sokat játszhatnak. És ne aggódj emiatt! – mondta Liv, mire a többiek is némán bólintották.
- Azt hiszem, én most elmegyek lefeküdni, megviselt ez az este. Jó éjt! – azzal lassú léptekkel kiment a konyhából, felment a második emeletre, és a számára fenntartott szobában úgy, ahogy volt, elterült az ágyán és halkan zokogni kezdett.
Nem érzékelte az idő múlását, hogy percekig, vagy órák hosszat csorgatta könnyeit, de azok egyszer csak elfogytak, míg benne megszületett az elhatározás. Ha visszajött Franciaországból, a fia érdekében egy új világot kell teremtenie maga körül!
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
