|
13. Öt évvel később
2006.12.17. 10:11
| Bevezetõ: Tudom, hogy ez igen rövidke lett, de ez amolyan átvezető fejezet. Azért kritikával megdobhattok! |
Lágy szellő cirógatta végig egy fiatal nő testét, kellemes bizsergés futott át a testén, majd jólesően nyújtózott egyet. Alkonyodott, az égbolt a sárga és vörös ezernyi árnyalatában játszott, tücsökciripelés hallatszódott a pázsit alól, s a fák lombkoronáinak védelmében ébredeztek a baglyok. Békés, tavaszi este volt, semmi sem utalt arra, hogy ezekben a pillanatokban bárki is a kínok keserű kínját állná ki. Az asszony fáradtan ült le a teraszon karosszékébe, ölébe egy pokrócot terített, majd gyertyafénynél olvasni kezdett egy vaskos kötetet. Nem érzékelte az idő múlását, szinte észre sem vette, hogy a nap teljesen alábukott a horizonton. Cipők halk koppanás szűrődött ki a szobából, mire nyakát kitekerve hátrapillantott a nő; egy kisfiú állt az ajtóban. Lágy mosoly futott végig a gyermek arcán, majd odafutott édesanyjához, s az ölébe mászott. Betakargatta fiát a takaróval, nehogy megfázzon, majd ringatni kezdte. A gyertya apró lángjának vidám tánca tükröződött a fiú szőkésbarna haján, mélykék szemeit fáradtan hunyta le, ahogy anyja mellére hajtotta fejét. Szinte azonnal álomba szenderült, s a nő pedig ringatta gyermekét, mintha az még kisbaba lenne. Pedig már elmúlt négy éves is, mégis, Hermione Granger úgy érezte, mintha kisfia még csak nemrég látta volna meg a napvilágot.
Hermione az elmúlt esztendőkben, mióta Sandro felesége volt, rengeteget változott. A kisfia, Christian lett számára a világon a legfontosabb, emellett pedig az Ügy, ami a Sötét Nagyúr elpusztítását szolgálta. Ő is, akárcsak férje és barátai, belépett a Főnix Rendjébe, bár tekintettel a fiára, nem kellett bevetésekre járnia. Sokszor úgy érezte, a végső ütközetben sem tud majd helytállni, képtelen lett volna látni, mások hogyan vesztik életüket. Mégis, a gondolat, hogy Draco Malfoyjal, gyermeke apjával szemtől-szembe álljon, vonzotta. Annyira nagyot csalódott a férfiban, hogy képes lett volna puszta kézzel nekirontani. Fájt neki, hogy elhagyta, hiszen ő annyira szerette, de a fiú csak játszott vele. Ma már hálát adott Merlinnek, hogy egy olyan embert rendelt mellé, aki igazán nagyszerű társ. Alessandro olyan volt a kicsi Chrisnek, mintha tényleg ő lett volna az apja; Hermionét imádta, de megértette, neki csak annyi adatott, hogy a nő mellett álljon jóban-rosszban. A külvilág számára boldog házasok voltak, akik imádják egymást, s a fiúkat, de az igazság közel sem ez volt. Mint két barát, így élték életüket napról-napra, soha nem történt köztük semmi, a férfi nagyon jól tudta, felesége szívében más helyen szerepel, mint a nő az övében. Alessandro éppen ezért rengeteg időt töltött a renddel, bevetések tucatjain vett részt az évek során. Képzett auror volt, évekig tanulta, s mára az egyik legfőbb, legjobb sötétvarázsló vadász lett.
Ezen az estén is küldetésen volt, Hermione már kezdte is kissé csodálni, hogy még nem ért haza, aggódott miatta, tudta, hogy túlontúl forrófejű származása miatt. Ahogy fiával az ölében ücsörgött, szíve egyre kétségbeesettebb lett, valami keserű, maró érzés kerítette hatalmába. Az égen csillagok milliója csillogott, s a Hold, mint egy kifli kunkorodott. Tehetetlennek érezte magát, csak kisfia békés szuszogása nyugtatta meg. Szinte már ő is elbóbiskolt, mikor kopogtatást hallott a bejárat felől.
- Ki lehet az? Sandro sosem kopog… - morfondírozott a boszorkány, majd felállt, kisfiát lefektette a nappaliban az egyik kanapéra, s ő a hallba sietett. Az ajtóban egy több sebből vérző csuklyás alakot pillantott meg; Harry Pottert.
- Harry, gyere be! Merlinre, veled meg mi történt, hol van Sandro? Még nem ért haza… - hadarta, s közben a konyhába támogatta barátját, s ott lenyomta az egyik tölgyfa székre. – Mondd már, mi történt? – türelmetlenkedett, mire a férfi keserűen lehajtotta fejét.
- Hermione, meg kell őrizned a higgadtságod! – nézett a varázsló legjobb barátnője barna szemeibe, a nő annyira megijedt a férfi szemében ülő fájdalomtól, hogy kirázta a hideg.
- Mi történt? – suttogta, s közben önkéntelenül is remegni kezdett. Képtelen volt Harryre nézni, így gyors mozdulatokkal tisztítani kezdte a fekete hajú férfi karján végighúzódó sebhelyet.
- Tőrbe csaltak minket, tízen indultunk, s nem tudom, rajtam kívül túlélte-e bárki is a bevetést – felelte szomorúan, mire a boszorkány halkan felsikított. – Halálfalók karjaiba sétáltunk, ott vártak minket a házban. Hallottam a társaim hangját, ahogy szenvednek a kínzásoktól, s láttam, ahogy Colin Creeveyt megölik, szörnyű volt, s ez még koránt sem a vége – mesélte a szörnyű emlékeket, mire a nő szeme előtt felrémlett a kis Colin, ahogy a fényképezőgépét kattogtatja bálvány irányába. Sírni támadt kedve, de nem érzett rá kellő erőt.
- És mit tudsz Sandroról? – Hermione úgy remegett, mint egy nyárfalevél, aggódott férje miatt, még akkor is, ha nem volt belé szerelmes.
- Most nem szabad összeomlanod, erősnek kell maradnod. Sandrot megölték… - mondta a férfi a szavakat, mire Hermione szeméből egy apró könnycsepp csöppent a férfi karjára.
- Hogy történt, sokat szenvedett? – suttogta összeroskadva, mire Harry magához ölelte.
- Valami számomra eddig teljesen ismeretlen átkot mondtak rá, szörnyű volt, a szemem láttára vérzett el. Megkért, hogy ezt adjam oda neked – azzal egy arany karikagyűrűt nyújtott barátnője felé -, hogy tudd, mennyire szeretett téged. – Ahogy Hermione a kezében tartotta férje jegygyűrűjét, átjárta őt a teljes kétségbeesés.
- Merlinre, ha csak ici-picit szeretem őt, talán tisztának érezném a lelkiismeretem. Magamhoz láncoltam őt egy életre, boldogtalanná tettem, hiszen ő szerelmes volt belém, én viszont azt sem engedtem neki, hogy megcsókoljon. Az én hibám, hogy már nem él! – zokogta, fájdalmában apró ökleivel verte az asztallapot, s mérhetetlenül dühös volt saját magára.
- Nem a te hibád! – felelte dühösen Harry, s nyugtatólag újra magához ölelte, aki szinte teljesen eláztatta talárját.
- Nem ment volna állandóan bevetésekre, ha csak egyszer azt mondom neki, hogy maradjon otthon. Nem szabadott volna hagynom, hogy elmenjen ma este! – a boszorkány annyira sírt, hogy az szinte eszét vette.
- Hermione, nem szabad összetörnöd, a fiadnak szüksége van rád – unszolta a férfi, s egy kis hideg vizet fröcskölt az arcába, mire az egy kicsit megnyugodott.
- Tudom… - szipogta, s kissé megnyugodott.
- Az lenne a legjobb, ha Chrisszel a Grimmauld térre költöznétek, ott könnyebben meg tudunk titeket védeni!
- De csak addig, amíg nem találom ki, hogy is tovább. Nem maradhatok a nyakatokon, így vagytok már bőven elegen a főhadiszálláson, mellesleg az a ház a tiéd – ellenkezett a nő, de barátja csak rázta a fejét.
- Ugyan, te is tudod, hogy Sirius is azt akarná, hogy továbbra is a Black-házban legyen a főhadiszállás, s mindenkinek fel kell valamiét áldozni az Ügyért. S biztos vagyok benne, hogy Liv örülni fog nektek.
- Köszönöm Harry, de megfordult a fejemben, hogy a legjobb lennem, elhagyni az országot, távol Angliától nagyobb biztonságban tudnám megvédeni a fiamat. A mugli világban biztonságban leszünk – mondta higgadtan a boszorka, de Harry hitetlenkedő tekintete megrémisztette.
- A mugli világban? Elment az eszed? Ott nem lennétek jó helyen, ha rájönnek a halálfalók, hol vagytok, akkor ott nem tudunk rátok vigyázni. Kérlek, ne csinálj semmi őrültséget!
- Jó, megpróbálok – mondta elhaló hangon a nő, majd begyógyította a barátja sebeit.
Végül egy-két fontos dolgot összeszedett a nő, karjaiba kapta szunyókáló kisfiát, s Harry oldalán dehoppanált a Grimmauld térre. Alig egy órával később, egykori otthona lángokban állt, a halálfalók késve érkeztek…
Következő
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
