Bevezető: Hermione titokzatos látogatást készül tenni egy ismerősénél, hogy átadjon egy üzenetet. Közben pedig egy hajszálnyi választja már csak el a boldogságtól. Ronnal egy kicsit lelkiznek, aminek következtében a boszorkány nagy elhatározásra szánja el magát. Hogy mi is ez, a regényből kiderül. Nagyon szépen kérek néhány kritikát, mert már csak egy fejezet van hátra. Köszi!

- Kérlek, Neville! Már jól vagyok, hadd menjek végre haza a családomhoz! – nézett könyörgő szemekkel a gyógyítóra Hermione, akiről lerítt, hogy már elege van a kórházból.

- Legyen, de ígérd meg, hogy nem erőlteted meg magad, nem vagy még annyira jól, és nem akarlak egyhamar újra itt látni – mondta parancsolóan Longbottom, majd enyhébb hangon folytatta. – Aztán itt lenne az ideje, hogy Malfoyjal összeházasodjatok, már több mint tíz éve megtehettétek volna.

- De csak fél éve kérte meg a kezem, ne feledd! Egyébként ezt már megbeszéltük Dracoval, három hét múlva összeházasodunk – felelte boldog mosollyal az arcán a boszorkány.

- És ha most nem hozom szóba a témát, nem is említed? – kérdezte megrovóan a férfi.

- Ne butáskodj, persze, hogy meghívtalak volna, csak még nem akartuk nagydobra verni, mert nem akarjuk, hogy megint az újságok címlapjára kerüljünk. De persze, hogy szóltam volna – nézett ártatlan bociszemekkel gyerekkori barátjára, majd megölelte.

- Na jó, menj! Nem is akarlak itt látni! – enyhült meg a férfi, majd adott egy puszit a nő homlokára, aki sietve hoppanált.

*

20 nappal később.

- Szia Mione, készülsz valahová? – kérdezte a pont akkor érkező Ron Weasley a távozni készülő barátját.

- Oh, Ron, szia. Ami azt illeti igen, de kérlek, mivel beszélni szeretnék veled, kísérj el egy ideig! – mondta a nő, majd kezét nyújtotta a férfi felé, aki azt el is fogadta.

- Hova mész? – érdeklődött a férfi, mikor már a napfényes Abszol úton sétáltak.

- El kell még intéznem egy fontos dolgot, de ez most nem fontos. Inkább mesélj, nagyon haragszol rám? – tette fel a boszorkány a kérdést, mintha az a világ legtermészetesebbje lenne.

- Mégis miért haragudnék rád? – nézett megrökönyödve a varázsló.

- Mert ha én nem vagyok, akkor ma boldog lennél. Így viszont már megint magányos vagy, pedig hidd el, tudom, még mindig szereted Pénelopét. Meg tudod nekem bocsátani valaha is, hogy tönkretettem az életedet?

- Ugyan, ez nem a te hibád. Pen rontotta el, egyébként azt sem tudom, hogy igazán szeretett-e engemet, bár ő azt állítja.

- Egy valamiben biztos vagyok, ő sohasem hazudott. Akkor, amikor legelőször hoztad el hozzánk, akkor is, egy szóval sem hazudott, csak belekeveredtetek a filozofálgatásba. Neki van egy, nem is tudom, jó vagy rossz tulajdonsága, nem tud hazudni. Ha azt mondja, hogy szeret, akkor az úgyis van.

- Ez mostmár mindegy, akkor is bántott téged, pedig tudta, hogy ezzel nekem is fájdalmat okoz, hiszen olyan vagy nekem, mintha a testvérem lennél. Te meg tudsz neki ezek után bocsátani?

- Nem az én bocsánatomra van szüksége, én sosem hibáztattam őt. Neki saját maga számára kell bocsánatot nyernie, és el kell fogadnia, hogy Alex és Vivien is meghalt. Én nem haragszom rá.

- Mione, akármi is lesz, mindegy már. Ő Azkabanban van, és ott is marad élete végéig – mondta csüggedten Ron, és lehajtotta fejét, nem akarta, hogy Hermione sírni lássa.

- Ron, ne haragudj, de most mennem kell. Holnap találkozunk az esküvőn. Remélem, megtisztelsz azzal, hogy a tanúm leszel.

- Ha szeretnéd, akkor leszek. Te vagy a legjobb barátom, az utolsó, aki megmaradt nekem.

- Ron, nem mondj ilyeneket. Nincs igazad – jelentette ki a nő, majd egy mosoly kíséretében dehoppanált.

*

Hermione egy sötét folyosóra érkezett, csak fáklyák világították meg a kísérteties helységet. A csöndet időnként ördögi kacajok hasították, amire a nő ösztönösen összerezzent, és a vizes falhoz húzódott. Kitudja milyen sokáig bóklászott a sötétségben, mikor elért egy ajtót, amin cikornyás betűk hirdették, hogy igazgatóság. A boszorkány egy nagy sóhaj után kopogtatott, majd belépett az irodahelyiségbe.

Egy sötét szobába érkezett, egy asztalnál, melyet csak egy kis lámpa világított meg, egy görnyedt hátú férfi ült, és valamiféle aktát körmölt. Felpillantott az érkezőre, és valamiféle mosoly jelent meg az arcán, minek következtében láthatóvá vált, hogy csupán két foga van, azok is feketék. Haja csimbókokban lógott vállára, lerítt róla, hogy nemigen látott sampont az utóbbi időszakban. Ruha gyanánt egy szakadt fekete talárt viselt, amit szintén nemigen tisztítottak mostanság.

- Isten hozta kisasszony Azkabanban – mondta rekedt hangon a férfi, szájából fröcskölt a nyál, és alkoholszagot árasztott. Hermione iszonyodva tekintett a férfira, a hányinger kerülgette.

- Jó napot, Pénelopé Meyershez jöttem. Beszélnem kell vele, illetve lehet, hogy Samarish miniszterúr döntése által, a másodikszámú pontot venném igénybe – mondta hidegen a nő, majd intett neki a férfi, hogy kövesse.

Hosszú, sötét és nyirkos folyosókon haladtak végig, majd elértek egy cellához. Egy gyertya nyújtott csupán egy kevés világítást, mutatva a sápadt, lesoványodott nőt, aki a hideg kőpadlón feküdt. Ahogy látta az érkezőket, rögtön felállt.

- Kisasszony, ha bármire szüksége lenne, csak szóljon – mondta nyájasan az öreg, majd eltűnt, magára hagyva a két nőt.

- Mit keresel itt, Hermione? – kérdezte vékony, halk hangon Pénelopé.

- Szeretném lezárni kettőnk kapcsolatát. Úgy érzem, addig nem lehet nyugodt életem, amíg nem beszéljük ezt meg – felelte Hermione, majd belépett a cellába.

- Ha azt akarod hallani, hogy bocsánatot kérek, akkor figyelj, mert csak egyszer mondom ki. Sajnálom, hibáztam, saját magamnak tettem tönkre az életemet. Alex is és anya is miattam halt meg, és kis híján téged is megöltelek. Ha ezek után megbocsátasz nekem, akkor nyugodt szívvel halok meg. Alex úgysem fog ezek után már soha megbocsátani a túlvilágon sem.

- Azután, hogy többé nem jelentél meg álmaimban, újra volt egy utolsó álmom a tisztáson. Ő is ott volt, beszélhettünk, és megkért, hogy mondjam el neked, hogy ő is, Vivien is, illetve édesapád is szeret, annak ellenére, hogy nem ismerhettétek egymást. Ők nagyon szerettek téged mindig is, és Alex nem hibáztat semmiért.

- De te akkor is gyűlölsz, majdnem tönkretettem az életedet. Bocsáss meg nekem, Hermione – nézett könyörögve unokatestvérére Pénelopé, szemeiben könnycseppek csillogtak.

- Én nem tudok neked megbocsátani, Pénelopé – mondta Mione, de amikor látta a nő csalódott arcát, folytatta -, én nem haragudtam rád soha, tudom, hogy nagyon szeretted Alexet, de hidd el, nem akartam, hogy ez legyen.

- Te túl jó ember vagy, Hermione. Mindenkihez kedves vagy, pedig tudom, hogy lenne okod, hogy gyűlölj többeket, például engem is.

- Nem vagyok jó, és hidd el, egyeseket nagyon is gyűlölök, vagy gyűlöltem. De számodra nincs mit megbocsátanom, neked saját magad számára kell bocsánatot nyerned. Senkinek nincs joga ítélkezni felettünk, csak Istennek és önmagunknak.

- És mit érek vele, ha magamnak megbocsátok? Ugyanott vagyok, lehet, hogy te nem haragszol rám, de Ron akkor sem fog már szeretni, pedig hidd el, én tényleg beleszerettem, pedig nem akartam. És ha szeret is, én örökre Azkabanban maradok, ő meg majd egy másik nő oldalán új életet kezd.

- Van egy mód, hogy ti ketten boldogok legyetek. Tudom, hogy Ron nagyon szeret téged, és azt szeretném, ha boldog lenne. Éppen ezért, hajlandó vagyok megadni nektek a kezdő lökést – Hermione sejtelemesen mosolygott beszéd közben, ezzel felkeltve Pénelopé érdeklődését.

- Mégis mire gondolsz?

- Na figyelj… - azzal Hermione ecsetelte tervét.

Következő