Hermione álmában újra a kis tisztáson járt, de most a természet egy más arculatát mutatta, minden békés volt és nyugodt. A nap hétágra ragyogott az égen, a zöld fűben vadvirágok nőttek, csiripeltek a madarak. A máskor zordnak látszó erdő is most barátságosan hajlongott a nő előtt, cseppet sem volt félelmetes. Kellemes nyári szellőfuvallat hasította szét a meleg levegőt, közben a boszorkány barna hajtincseit táncoltatta.

A fák sötétjéből egy ösvény vezetett az erdei tisztásra, melynek mentén padok álltak, várták a megfáradt kirándulókat. Az ösvény végét két nagy tölgyfa fogta közre, az egyiknek hátát nekivetve egy emberalak állt, szemmel láthatólag a nőt figyelte. Hermionénak nem tűnt fel az idegen, csak mikor az irányába fordult. A nő arcán egy szomorú mosoly terült el, majd a fiatal férfi irányába vette az útját.

A fiú fekete haját a szellő lágyan borzolta, barna bőrén csak úgy csillogott a vakítóan fehér ing, amit félig betűrve viselt farmernadrágjában. Zöld szemeiben valami ismeretlen csillogás ragyogott, vörös ajkai boldog mosolyra húzódtak. „Pont, mint régen, pont, mint utoljára.” – gondolta a boszorkány, és szíve nagyot dobbant, ahogy megérezte az ifjú ölelő karjait a teste körül.

A boszorkány dermedten állt, hirtelen nem tudott gondolkozni, csak lassan elsírta magát, teljesen eláztatva a patyolat inget. A férfi mégsem szólt egy rossz szót sem, csak vigasztalóan simogatta a nő hátát, és a fülébe suttogta a bíztató szavakat.

- Most már minden rendben lesz, ne aggódj! Az életed jóra fordul, de ne hagyd el magad, a családodnak szüksége van rád! Mione, te vagy a legjobb ember, akit valaha ismertem, és külön öröm, hogy lehetett még egy húgom. Ne sírj, most már minden rendben lesz!

- Hogy lenne minden rendben, nem tudok azzal a teherrel élni, hogy miattam kellett meghalnod, hiszen nekem kellett volna meghalnom. De te túl jó voltál mindig is, megmentettél az életed árán is. Arról nem is beszélve, hogy az álmaimban is többször ott voltál nekem, szembeszálltál az igazi testvéreddel, értem. Miért Alex, miért? – szipogta a nő, és könnyes szemeivel a fiú zöld szemeibe nézett.

- Ennek így kellett lennie, Hermione. Gondolj csak bele, hogy ha te nem vagy, akkor ma már nem lenne jó, csak Voldemort önkényuralma, és sötétbe borulna a jelen és a jövő is. És nem tudtalak volna hagyni, meghalni, hiszen ahhoz túlságosan szerettelek – mondta halkan -, és még mindig szeretlek, és amíg szükséged van a szeretetemre, addig kapod meg.

- Többet érnék vele, ha még ma is velem lennél – mondta búsan Hermione.

- Én örökre veled leszek, te is tudod jól, akit igazán szeretünk, az mindig is a szívünkben lesz elásva, ahonnan nem lehet kitépni. Őrizz meg ott, és akkor örökre veled maradok! És miattam többé ne aggódj, csak ígérj meg valamit! – nézett könyörgően a boszorkányra.

- Neked bármit! – lehelte a szavakat, és szeméből újabb könnycseppek buggyantak elő.

- Mondd meg Pénelopénak, hogy akármit tett is, magbocsátom neki, és nagyon szeretem őt. És anya is ezt üzeni neki.

- Vivien veled van? – kérdezte meglepődve Hermione.
- Igen, és apa is. Ő tudom, hogy nem ismerte, de apa is nagyon szereti – kisebb szünet állt be a beszélgetésbe, majd újra Alex szólalt meg. - Megígéred?

- Meg – bólintott a nő.

- Köszönöm. Engem most sürget az idő, el kell búcsúznunk, de nem örökre, tudom, hogy még találkozunk. Kérlek, ígérd meg, hogy nagyon vigyázol a családodra, és nagyon jó anyjuk leszel a gyermekeidnek, és remek felesége a férfinak, aki szeret.

- Ígérem! – bólintott a nő, majd újra megölelte Alexet.

- Keresd meg emlékeidben ezt a helyet, és akkor teljes lesz az életed. A megfejtés a szívedben lakozik az utolsó kérdésedre. Ne feledd, emlékezz! – suttogta a boszorkány fülébe a fiú, majd egy pillanat alatt eltűnt.

Hermione sírva ült le az egyik padra, és hosszú percekig némán zokogott. Nem tudta mire célzott Alex az utolsó mondattal, de megfogadta tanácsát, próbált emlékezni, hol is van. Felállt a padról, és visszament a tisztásra. Tekintetét körbejáratta a tájon, amiről tudta már, hogy valahonnan ismeri. A fák zöld lombjain túl templomtorony magasodott, ahol éppen megkongatták a harangokat. „Ismerős ez a hang, de honnan?” Görcsösen próbált emlékezni, hogy hol van, mikor szeme előtt három gyermek tűnt fel, két kislány, és egy idősebb fiú.

Sírva rogyott a harmatos fűbe, mikor az egyik kislány odament hozzá, megérintette vállát, és egy csokor vadvirágot adott neki, majd visszafutott társaihoz. Amilyen hirtelen tűnt fel a három gyermek, olyan hirtelen is távoztak. Hermione hirtelen megvilágosodott, saját magát, Pent és Alexet látta gyermeknek, és az a hely, ahol volt, az nyári nyaralásaik helyszíne volt. Londontól 50 kilométerre volt, már csak azt nem tudta, hogy milyen kérdésére fog választ kapni. Végül úgy döntött, arra még ráér később rájönni, és a tisztáson fekve, elnyomta az álom.

*

- Pénelopé, mondd meg kérlek, miért nem emlékszik senki sem arra, hogy mi történt a szülést követő negyed órában! – mondta az üveges tekintetű nőnek egy szelíd férfihang.

- Exmemorian bűbájt mondtam a gyógyítókra – válaszolta csöndesen a kérdezett.

- De miért, mit csináltál akkor? – kérdezte újra a férfi.

- Elvettem tőle azt, aki a legfontosabb volt az életemben, hiszen ő is elvette azokat, akik nekem a legfontosabbak voltak, az anyámat és a bátyámat.

- Mit csináltál? Te ölted meg a kisbabáját? – kérdezte újra feldúltan a férfi, aki nem más volt, mint Ron Weasley.

- Nem, Hermionénak ikrei születtek, az első kisbaba holtan jött a világra, róla még mindenki tudott, de aztán megindult a második baba is a világra, megvártam, amíg megszületett, magamhoz vettem, és mindenkinek töröltem az emlékezetét. Elvettem tőle a fiát.

- Hol van most a kisbaba?

- Biztonságos helyen, jó emberek között. Hidd el Ron, sosem tudta volna bántani egy gyermeket, ezért is vittem olyan helyre, ahol velem szemben biztonságban van – nézett könnyes tekintettel, kérlelően a férfira.

- Én is csak egy eszköz voltam a kezedben, hogy véghez vidd a bosszúdat? – viszonozta hidegen a tekintet a férfi, de hangja remegett.

- Az egész annak indult, hogy kihasználjam, hogy te ismered Hermionét, te idővel tényleg belédszerettem, pedig nem akartam. Tiszta szívemből szeretlek téged, nagyon sajnálom, hogy átvertelek, kihasználtalak, és fájdalmat okoztam neked. Megbocsátasz nekem valaha is? – szipogta Pénelopé, és térdre esett a férfi előtt.

- Az Isten bocsásson meg neked, de én nem tudok – felelte ridegen, majd otthagyta a nőt magányosan, kínok között.

- Isten bocsánata nem kell, csak a tiéd és Hermionéjé. Mindkettőtök életét tönkretettem – mondta Pen már csak a férfi hűlt helyének, és hosszú zokogásba kezdett, egészen addig, míg Azkabanból érte nem jöttek.

Erős kezek rángatták fel a földről, majd vékony csuklóin kattantak a bilincsek, megfosztva őt örökre a szabadságtól. Újra érezte a magányt, melyet az előtt, hogy megismerte volna Ron Weasleyt, akit teljes szívéből szeretett. Akinek örökre bérelt helye marad a szíve egy elrejtett csücskében.
Következő