Draco Malfoy a következő hetekben nap, mint nap látogatta mennyasszonyát, azonban a nő minden alkalommal alvást színlelt, nem akart beszélni a férfival, sőt, senkivel sem. Egyre többet gondolt egy feketehajú fiatalemberre, illetve élete egyik legfájdalmasabb emlékére.

Nem tudta kiverni a fejéből a gondolatot, hogy nem az álombeli jóakarójának kellett volna meghalni, hanem neki, Hermione Grangernek. Hiszen az élete árán mentette meg a lányét, nem hagyta, hogy baja essen. Az élete egy fontos szereplője volt a fiú, hosszú évekig olyan volt neki, mintha a bátyja lett volna, aki mellette volt, fogta a kezét, majd meghalt érte. És most bosszút akarnak állni rajta a haláláért, sebet ejteni a szívén, mégpedig a lehető legsebezhetőbb ponton, a gyermekeinél.

A fiatal boszorkány rettegett, hogy másik két gyermekének ne essen semmi baja, csak az tartotta benne a lelket, hogy tudta, Mrs. Weasley mellett biztonságban vannak, hiszen az asszony neki és pontanyja volt egykoron. Amikor pedig nem aggodalmaskodott, álmai kísértették, a rengeteg kínzás, fájdalom és lelki terror. Bármikor meghalhatott volna, de túl egyszerű lett volna, nem lett volna kellően fájdalmas.

A gyógyítók nem tudták minek a következménye, hogy reggelre gyakran vérben fekve ébred, elképzelni sem tudták mi baja lehet a betegnek. Arra már ők is rég rájöttek, nem a gyermek halála okozta trauma. A nőt viszont még mindig kísértette álmában egy gyermeknek a sírása, csupán azt nem tudta kié a baba, hiszen az ő kicsikéje már nem élt. Minden éjjel félve hunyta álomra szemeit, remélve végetér a szenvedés, vagy meghal, vagy kínzója szabadon engedi őt.

*

- Tonks, talált végre valami használhatót? – kérdezte egy fagyos hang a roxforti igazgatói irodából, mikor Nymphadora Tonks, az átváltoztatástan tanárnő belépett a helyiségbe.

- Sajnos egyelőre semmit, viszont úgy gondolom, nem a könyvtárban fogunk erre választ kapni. Ha van valami ilyesmi nyilvántartás abból a korból, akkor az valahol Dumbledore hagyatékai között van, vagy itt az irodába. Továbbá, beszéltem Hagriddal, ha talál valamit, akkor átküldi a Beauxbatonsból. Egyelőre nem tehetünk semmit – összegezte a tényeket a boszorkány, majd egy sóhaj kíséretében lehuppant az egyik fotelbe, pontosan az igazgatóval szembe, majd hosszú percekig néztek farkasszemet.

- Ez sajnos nem sok – felelte fagyosan Piton, majd megunva a figyelős játékot, felállt és az egyik elzárt szekrényhez lépett -, pedig Dumbledore biztos tudná a választ – elmotyogott valami bűbájt a szekrény pedig kinyílt -, segítségül kell hívnunk.

- Lassabban, mégis hogyan gondolja Perselus, sőt, egyáltalán mire tudná a választ? Örülnék, ha nem ilyen burkoltan fogalmazna – csattant fel a boszorkány.

- Mond magának valamit az a név, hogy Meyers? – kérdezte higgadtan a férfi.

- Pénelopé Meyersre gondol?

- Szó sincs róla, úgy általában! – kezdte elveszteni türelmét a mindig fagyos mágus.

- Mikor ide jártam a Roxfortba, akkor volt egy három évvel alattam járó fiú a házamban, akinek az anyját Meyersnek hívták. De sajnos nem emlékszem az ő vezetéknevére, csak azt tudom Alex volt a keresztneve. Mikor már az aurorképzőbe jártam, akkor hallottam, hogy ötödik évét követő nyáron egy balesetben meghalt, miközben megmentette valakinek az életét – mondta Tonks, mire Piton elkezdett kutatni a szekrényben.

- Gondolkodjon, mi volt a vezetékneve? Ez most nagyon fontos, lehet, hogy ő az, akit keresünk – felelte Piton, egy pillanatra sem fordulva a boszorkány irányába.

- Talán, ha jó emlékszem Myrees, vagy nem is, Meerys, ez az, biztos vagyok benne! – kiáltott fel a tanárnő, majd Piton egy vaskos, poros könyvvel az asztalhoz lépett – Ez meg mi?

- Azt hiszem, az, amit kerestünk, a nyilvántartás a roxfortos diákokról. Ha jól számolom, akkor Meerys 1985 szeptemberében került az iskolába. Melyik házba is járt? – kérdezte a férfi, fel sem nézve a könyvből.

- Griffendél, azt hittem ez nem kérdés – csattant fel ismét a boszorkány, akinek arca kezdett egyre vörösebb színt ölteni.

- Ezer bocsánat Nymphadora, eszembe juthatott volna – vetette oda a varázsló semmi megbánást nem mutatva.

- Csak ne hívjon így, a nevem Tonks – füstölgött tovább -, egyébként itt van a neve – bökött rá a Meerys, Alex névre pálcájával, és diadalittas képet vágott.

- Magam is észrevettem, de ön nem, hogy én már rég nem ott tartok, hanem 1965-ben – a nő arcára fagyott a mosoly, helyét az értetlenkedés vette át – Nézze, Viola Meerys! – bökött egy újabb névre a férfi.

- Ne feledje, az anyját Meyersnek hívták!

- Ha önnek viszont fel tűnt volna, a két név egymás anagrammája – morogta az igazgató -, de ő mardekáros volt. Kiváló varázsrégész, de…

- Halálfaló – fejezte be a megkezdet mondatott egy az ajtóban álló szőke férfi, Draco Malfoy – Furcsa, nem de? Pénelopé saját maga mondta, hogy ugyanaz a foglalkozása, mint az anyjának volt. De ami még érdekesebb, Voldemort kedvenc ágyasa.

- Ezt honnan tudod Malfoy? – húzta fel szemöldökét Tonks, ami eltűnt ezúttal fekete haja alatt.

- Elfelejted, Piton is és én is halálfalók voltunk, mi több, apám Voldemort kedvenc lótifutija volt, épp ezért tudok egyet s mást a csatlósokról. Viszont a lányról nem tudom, hogy az lett volna, te jó ég… - kapott a szája elé az ifjabb varázsló.

- Mi van? – kérdezte idegesen Piton.

- Lehet, hogy a lány Voldemort lánya. E szerint viszont ez lehet az oka arra, ha ő áll az álmok mögött.

- És akkor a gyerekkori barátnő micsoda? A fiú meg úgy lett volna griffendéles, hogy az apja a sötét nagyúr. Meg egyébként is, nem azt mondta Meyers, hogy nem ismerte az apját. Ez így nem vág össze. Viszont szerintem Hermione tud valamit, amit nem mond el nekünk, és ezt az előbbit aligha sejti, viszont az biztos, hogy a nő felbukkanása okozta a lelki bajait – filozofálgatott tovább Piton.

- Szegény Ron, neki is a legrosszabbat kell kifognia… - sóhajtott Tonks – Alexet nem olyannak ismertem meg, mint akár az apja volt, ő egy csupaszív gyerek volt, és mint mondtam, azért halt meg, mert valakinek megmentette az életét.

- Ráadásul Hermione azt mondta, hogy a lány, akit ismert eltűnt, majd holtan találták meg – folytatta a gondolatmenetet Draco.

- Vagy azt akarták, hogy azt higgye mindenki, hogy meghalt. Létezik egy bájital, aminek ugyanolyan hatásai vannak, mint a százfülének, csak hosszabb ideig hat. Lehet, hogy nem is az ő holteste volt, csupán a temetés lezajlásáig. És ha mindez igaz, akkor már csak az a fontos, hogy a fiúval mi történt. E szerint, néhány nappal a húga „halála” előtt halt meg ő is. Van ennek így értelme? – bizonytalanodott el az igazgató.

- Esetleg, de beszélnünk kell Hermionéval – szögezte le Tonks.

- Akkor menjünk – felelte higgadtan Draco, majd beléptek a tűzbe, és a Szent Mungóba távoztak.

*

- Ron, nyugodj meg, biztos csak újabb rohama van, hidd el minden rendben lesz – suttogta Pénelopé vőlegénye fülébe miközben átölelte – Ő erős lány, biztos nem lesz semmi baja.

- Ezt nem értheted Pen, nekem Hermione több, mint egy egyszerű barát, olyan mintha a testvérem lenne, már nagyon régóta, húsz éve. Már hogyne aggódnék érte, amikor álmában valaki kínozza – fakadt ki a vöröshajú férfi, mire a nő elhúzódott tőle, és fekete haját füle mögé tűrte.

- Honnan veszed, hogy kínozzák? – nézett aggodalmasan a nő párjára, mintha az őrült lenne.

- Hát nem is altatódalt énekelnek neki, mi más lenne, mint hogy kínozzák. Piton is ezt gondolja.

- Pitonnak üldözési mániája van…

- Úgy gondolja, kisasszony? – szólt egy rideg hang a nő háta mögött, mire a nő elhallgatott, arca teljesen elsápadt.

- Mi van Hermionéval? – kérdezte rémült hangon a szőke férfi, majd választ nem várva elindult a lány szobája felé.
Következő