Ugrottam az időben!

Hópelyhek szállingózása törte meg a táj egyhangúságát, egyben riasztotta az embereket, akik házukba menekültek a hideg elől. Londont gyorsan elérte a tél, már november közepén. Az utcák néptelenek voltak, senki nem járt kint, a meleg szobában biztonságban érezték magukat. A város szélén, egy kis házban két fiatal ült a kanapén, egymásnak dőltek, és hallgatták a kandallóban pattogó lángokat.

A nő fejét egy szőke férfi vállára hajtotta, barna hajával csikizve társa nyakát. Némán néztek magukelé, gondolataikba mélyedtek, ki-ki a magáéba. Nehéz időszakot tudtak a hátuk mögött, nem volt könnyű életük az utóbbi években. Minden akkor kezdődött, mikor Dracot a varázstörvények értelmében száműzték a varázsvilágból, mert gyilkolt, hiába a becsületes ügy érdekében.

Hermione volt mellette, mikor meg kellett tanulnia a pálcája és szolgák, házimanók nélkül élnie, a mágia teljesen kiveszett az életéből. Nehezen változtatott az életén, a mugli eszközök használatával rendesen meggyűlt a baja, és az öltözködési stílusa sem éppen felelt meg a trendnek. Az elején gyakran a pokolba kívánta az egészet, csupán a szeretett nő tartotta benne a lelket. Eleinte gyakoriak voltak nála a varázsvilágbeli ismerősei vendégségben, próbáltak segíteni az egykori mágusnak az új élete nehézségeiben, de a terhet akkor sem vehették le a válláról. Ezt a férfi is tudta, hiszen ez a büntetése, amiről az elején nem is sejthette mekkora is valójában.

Szinte nem volt olyan nap, hogy ne szenvedett volna valami konyhai balesetet, nem nyúlt volna bele a konnektorba, vagy nem okozott volna fennakadást az utcai forgalomban. A különböző járművek kezdetben ijesztették, majd ahogy megismerte őket, szinte már vonzotta. Az autók és a száguldás lett a szenvedélye, miután Hermione segítségével, ha nehezen is, de jogosítványt szerzett. Idővel felvette a muglivilág stílusát, állást is szerzett, mint történész kezdett dolgozni.

Boszorkány kedvese továbbra is szívesen látogatott vissza a varázsvilágba, illetve gyakori vendég volt a Roxfortban is, havonta kétszer szakköröket tartott. Persze ő is mugli állást szerzett, antikváriumot nyitott. Boldog időszak volt, nyugalom és béke honolt, nem kellett semmitől sem félniük.

Miután már három éve éltek együtt, megszületett első gyermekük, Alan Thomas Malfoy Granger. A kisfiú apja szőke haját, míg anyja barna szemeit örökölte. Két évvel később pedig egy kislány, Charlotte Jane Malfoy Granger látta meg a napvilágot, barnásszőke hajával és kék szemeivel egy angyalkára hasonlított. A négytagúra bővült család nagyon boldog volt együtt, bár Mione és Draco még nem házasodtak össze. Gyermekeiktől nem tagadták meg a múltjukat, csupán néhány részt nem mondtak el, például, hogy az apjuk gyilkos.

Ezen az estén, ahogy így egymás mellett ültek, újra felidézték az elmúlt évek történéseit. 9 és fél év hosszú idő, ennyi telt el azóta, hogy a tárgyaláson kimondták az ítéletet. Az életük gyökeresen megváltozott, Draco megtanulta, hogy lehet varázslás nélkül élni, azt, amit sohasem tudott elképzelni most a saját bőrén tapasztalta. Az életében a családja lett az első, viszont ő nem úgy nevelte csemetéit, mint egykor őt nevelte az apja. Számára a muglik is teljesen egyenértékű emberek lettek a varázstudókkal.

Hermionét és Dracot gondolataiból a csöngő hangos sipítozása ugrasztotta vissza a való világba, majd az előszobából vidám kacagás hallatszott. A nő fölállt, majd elindult kifele a szobából, ahol szembe találta magát egy vörös üstökkel.
- Ron! Istenem de régen láttalak, hogy vagy? – ugrott a boszorkány barátja nyakába.

- Köszönöm, remekül. Hogy megnőttek a gyerekek is, lehet, hogy túl sok időbe telt, míg újra visszajöttem Angliába? – mosolygott halványan a varázsló, majd kezetfogott az akkor megjelenő szőke férfival is.

- Menjünk a nappaliba – invitálta be a háziasszony vendégüket – ti pedig menjetek, játszatok fönn a szobátokba, de semmi kupit – adta ki az utasítást gyermekeinek is, majd a két férfi után ment.

- És mi történt veled Andalúziában? Mesélj, kérlek!

- Hát, ez egy hosszú történet, de nem túl érdekes. A lényeg az, hogy újfajta varázsmódozatokat szeretnénk kifejleszteni, annak megfelelően, hogy az elődjeink, hogyan is használták. Tehát, munkával telt az időm.

- Nehogy azt mond, hogy nem is szórakoztál! – szólt közbe Draco, mire Ron arca olyan színű lett, mint az üstöke.

- Azt nem mondtam, néha volt lehetőségem pihenni is, illetve megismerkedtem valakivel.

- Kivel? – kérdezte izgatottan Mione.

- Hát a munkámban segítségemre volt egy spanyol boszorkány, Pénelopé Meyers. És hát az idő elteltével barátok lettünk, majd nem tudom hogyan, de egymásba szerettünk. Azóta már a kezét is megkértem.

- Fél évig nem látunk, és ennyi minden történik – jegyezte meg Draco.

- Azt mondtad Pénelopé Meyers a neve? – értetlenkedett Mione.

- Igen, netán ismered? – húzta fel a szemöldökét Ron, és szerelme is érdeklődve tekintett rá.

- Azt hiszem igen, bár lehet, hogy csak összekeverem valakivel. Én is ismertem egy Pénelopé Meyerst, a legjobb barátnőm volt még a Roxfort előtt, de két hónappal az előtt, hogy elutaztam volna, eltűnt, és legközelebb a szüleim mesélték, hogy holtan találták. Biztos csak névrokonság – felelte a nő, és kitörölt szeméből egy könnycseppet.

- Na és veletek mi van? – kérdezte a vörös, hogy elterelje a témát.

- Megvagyunk, nem unatkozunk Alan és Lotte mellett, az egyszer biztos. Ráadásul ott van még a munka is, meg én bejárok a Roxfortba, tehát teljes káosz minden.

- Hát igen. De most hogy így kérdezted, eszembe jutott valami.

- Mégis mi, drágám?

- Ron, ugye te szinte olyan vagy Hermionénak, mintha a bátyja lennél?

- Legjobb tudomásom szerint, még így van, de miért?

- Azt hiszem eljött az ideje egy olyan lépésnek, amit már rég meg kellett volna tenni. Szeretném megkérni tőled Hermione kezét, minthogy te vagy neki az amolyan családja egy személyben – mondta Draco, majd várta a választ.

- Azt hittem sohasem kéred meg a kezét, de erre csak ő adhat választ – mosolygott Ron, majd barátnőjére pillantott.

- Hermione Jane Granger, hozzám jönnél feleségül? – térdelt le a férfi kedvese elé, majd egy dobozkát húzott elő zsebéből, amiben egy gyémántköves, fehérarany gyűrű foglalt helyet.

- Ha már ilyen szépen nézel, akkor mért is ne? IGEN! – azzal a férfi nyakába ugrott, és megcsókolta, barátjuk pedig tapsolt örömében.

- Gratulálok, de honnan tudtad, hogy ma jövök, hisz a gyűrű ott lapult a zsebedben – értetlenkedett Ron.

- Nem tudtam, de már egy ideje magamnál hordom, vártam a megfelelő alkalmat, mikor is tehetem fel a kérdést, csak nem volt alkalmas időpont.

- Az elmúlt 9 és fél évben? – nevetett Mione.

- Hát, valahogy úgy.

- Akkor, ha már ilyen boldog napunk van, nekem is kell mondanom valamit. Gyermeket várok – mosolygott a nő, mire a két férfi, leginkább a szőke örömujjongásban tört ki.

- Ez nagyon jó hír. Mégegyszer gratulálok. De sajnos most mennem kell, még sok a dolgom. Remélem, nemsokára találkozunk, és akkor megismerhetitek Pénét.

- Igen, az jó lenne – búcsúzott a három fiatal, majd Ron elment.

Az ifjú jegyespár boldogan ült vissza a kanapéra, majd újra hallgatták a lángok pattogását, de gondolataik megint máshol kalandoztak. Míg a férfi az esküvőjüket tervezgette, addig szerelme Ron barátnőjén gondolkodott, valami rossz érzés azt súgta neki, nem tévedhet, ez a Pénelopé Meyers, az a Pénelopé Meyers, akit ő ismert kislány korában.

Következő