Hermione a következő napokban magába omlott, eljött a béke, amiről mindenki álmodott, amiért annyi embernek kellett meghalnia, de ő mégsem tudott örülni. Ára volt a szabadságnak, a hitét vesztette el, a tudatot, hogy valaha is boldog lesz. Hiszen a szeretett férfi a börtönben ült, készült a tárgyalásra, ahol, ha nem is ítélik dementorcsók általi halálra, akkor is, a legvalószínűbb, hogy élete végéig bérelt szobája lesz a hírhedt varázslóbörtönben, Azkabanban. Hiszen gyilkolt, kegyetlenül és hidegvérrel, utolérte a végzete, és olyan lett, mint Mione is mondta neki, pont, mint az apja.

A nő visszatért az iskolába, újra tanított, próbált a társadalom teljes értékű tagjává válni. Kívülről nyugodtnak tűnt, belül viszont dühöngött, és szenvedett a szíve, rettegett, hogy késő. Nagyon sok mindenhez késő, későn jött a béke, hiszen ezreket követelt a háború, köztük a legnagyobbakkal; túl sokára tudta meg azt is, hogy félreismerte Dracot; és késő volt már azon filozofálni, mi lett volna, ha… De tudta ő is, a „ha”-val kezdődő kérdéseknek nincs sok értelmük, bár rengetegszer gondolt rá, hogy visszamegy az időben, és majd ő gondoskodik róla, hogy ne halljon meg annyi szeretett ember, aztán rájött, nem lenne értelme.

Minden éjszaka rémálmok gyötörték, álmában retteget a jövő miatt; főleg ahogy egyre közeledett a tárgyalás napja. Nagyon keveset evett, szervezete legyengült, teljesen lefogyott, a stressz kikészítette őt. Mindenért magát okolta, Dumbledore hiába próbálta meggyőzni, hogy nem az ő hibája. A nő viszont hajthatatlan volt, az egész addigi élete fájdalmai akkor törtek ki belőle. Túl sokat veszített az elmúlt időszakban, hiszen szüleit meggyilkolták, mikor befejezte az iskolát, aztán elvesztette Harryt, számtalan Roxfortos barátját, majd Ginny és a kisbaba, és még ki tudja, mi lesz szerelmével, aki azt sem tudta, hogy szereti.

Nem csak ő veszített rengeteget a háború idején, a szőke varázsló szintén sokat szenvedett. Talán a legjobban mégsem szülei, vagy barátai elvesztése fájt neki, sokkal inkább, hogy szétrombolták az illúzióit az életet illetően, hiszen akármelyik oldalon állt, egyik sem fogadta teljesen be. Pont azért nem volt jó halálfalónak, mert nem tudott ölni, mégis a fehér oldal kierőltette belőle kezei befeketítését. Ami talán még ennél is rosszabb, elvesztette a hitét. Mindig hitte, hogy béke akkor jön el az ő életében, ha az egyik oldal győzedelmeskedik. És ez lett a veszte, hogy befejezett egy hosszú és véres háborút, ahelyett, hogy örülnének, a módszerei miatt támadják.

Kevesen álltak ki mellette a temetés utáni események után, mégis, egyesek pont ekkor álltak mellé. Az idős igazgató mindenben támogatta, és a rend volt még segítője, legalábbis akik még éltek, hiszen nagyon kicsire csökkent a létszám. Ronnak sikerült megértenie az egykori ellenségét, gyakran látogatta cellájában, igazi barátok lettek az alatt a három hét alatt, amíg a tárgyalásra vártak. Molly Weasley is megbocsátott neki, ő azt bántotta mindig is, hogy a férfi Malfoynak született, és egy ideig úgy is viselkedett; de bizonyított.

Mindenki feszülten várta a tárgyalást, mert nem csupán egy embernek a sorsáról döntött, hanem egy egész világ történelmének fontos eseménye, hiszen ő, aki legyőzte azt, kit nem nevezünk nevén, pont e tette miatt állt az ítélőbírák elé. A bíróságon néma csend uralkodott, amikor bevezették a bűnöst.

A varázsló szakadt, fekete dísztalárját viselte még mindig, szőke haja ápolatlanul lógott arcába, tekintete ködös volt, nem lehetett tudni, van e valami baja. Csuklóin mágikus bilincs éktelenkedett, mindkét oldalról dementorok vették körbe. Minden szempár figyelmesen végigmérte a vádlottat, aki leült a számára fenntartott székre.

- A tárgyalást megkezdjük Albert Samarish mágiaügyi miniszter vezetésével. A vádlott Draco Malfoy, a vád gyilkosság – zengett a teremben Percy Weasley hangja, aki fontos tisztséget töltött be a minisztériumban.

- Mr. Malfoy, kérem, ismertesse velünk, mi történt április 16.-án az észak-londoni temetőben! – utasított Samarish.

- Ginny Weasley Potter és kisbabája temetésére mentünk a temetőbe, a koporsókat már elhelyezték a sírban, mikor megjelent a sötét nagyúr. Előbb megkínzott engem a cruciatus átokkal, majd megpróbálta megölni Albus Dumbledore igazgató urat, de én gyorsabban mondtam ki az átkot, ami talált, és Voldemort örökre meghalt – mesélt mindent pontosan a férfi.

- Van arról bármiféle tudomása, mint egykori halálfaló, hogy miért és hogyan tért vissza újra a nagyúr? – kérdezte a miniszter.

- Csak annyit tudok, hogy megszökött a börtönből egy híve, valami Féregfark.

- Nem ismerte őt abból az időből, mikor még a másik oldal híve volt?

- Mivel egymás között is maszkot viseltünk, ezért csak sejteni lehetett, hogy ki is van jelen, nem sokakat ismertem így én sem.

- Ismeri az első visszatérésének körülményeit?

- Ha jól tudom, valami olyan főzetszerűség volt, amihez szüksége volt vérrokonra, ellenségre, illetve követőjére.

- Pontosan, tudja, ki volt a követője?

- Féregfark.

- Mit tud az említettről?

- Akkoriban járt a Roxfortba, mint a szüleim, griffendéles volt, ráadásul bejegyzetlen animágus, aki patkánnyá tudott változni. James és Lily Potter titokgazdája volt, de elárulta őket, majd Sirius Blacket börtönbe juttatta, majd házipatkányként élt hosszú éveken keresztül.

- Nagyon jól mondja, tehát mi volt akkor az ok mégis, hogy visszatért gazdájához?

- Félt, legalább annyira, mint akik az ellenségei voltak. Retteget, ha valaha is visszatérne a nagyúr, akkor őt is megölné. Inkább segített, gyáva volt meghalni.

- Egyáltalán, miért választotta a másik oldalt?

- Már elnézést, de neki mi köze van az én tárgyalásomhoz? – a férfi ekkor már robbanásponton volt, kezeit idegesen tördelte.

- Csupán oda szeretnék kilyukadni, hogy másodszorra is így tért vissza a nagyúr, de amiről még szinte senki sem tudja, hogy Féregfark két héttel ezelőtt eltűnt, sehol sem találják, lehet, hogy készül valamire – folytatta nyugodtan a fekete hajú miniszter, majd felállt, és közelebb ment a szőke varázslóhoz.

- Önből miért lett halálfaló, és egyáltalán miért állt akkor át a másik oldalra végül?

- Tévedni emberi dolog, vagy nem? Én is tévedhettem, mikor hallgattam az apámra, és elfogadtam az ő eszméit. Nem volt igaza, hogy csupán az aranyvérű varázslók lehetnek jó mágusok, hiszen van olyan mugli származású, aki még a magamfajtáknál is többet tud, például Hermione Granger – a Dumbledore és Ron kettőse között ülő boszorkány érezte, hogy elpirul a férfi szavaira -, és magam is rengeteget tanultam tőle.

- Aztán mégis, olyat tett, ami megkülönbözteti a két oldal mágusait, miért?

- Lehet, hogy gyilkoltam, de azt a különbséget nem itt érzem, hogy öltem, hanem úgy fejeztem be a háborút, hogy nem magáncéljaim voltak a győzelemmel, míg a sötét oldalnak csupán csak az lett volna. Én élveztem volna a békét, és talán felvállaltam volna az érzéseimet.

- Milyen érzelmekre céloz?

- Szeretet, szerelem.

- Ön bűnösnek tartja magát?

- Gyilkoltam, de csakis azért, hogy megmentsem a világot a további szenvedéstől, ha ez bűn, akkor bűnös vagyok.

- Köszönöm Mr. Malfoy, az ítélőbírákat felkérem vonuljanak vissza, és a hallottak alapján hozzanak döntést az ügyben.

A húsz főből álló bírák, sokat látott varázslók és boszorkák egy kis ajtón távoztak, a teremben pedig hangos párbeszédek kezdődtek. Többek között jelen volt a Weasley család megmaradt tagjai, Dumbledore, Lupin, Piton, Tonks és Hermione. Ők némán ültek és várták az ítéletet, látszott rajtuk az idegesség. Közben Dracot kivezették a teremből, így a Mione nem figyelhette a varázsló tekintetét.

Fél óra elteltével visszatért az ítélőszék, a miniszter, illetve Percy, majd bevezették újra a szőkeséget, és Samarish emelkedett szólásra.

- A döntést meghoztuk Draco Malfoy gyilkossági perében. Az egykori halálfalót, majd később fehér oldali mágust az Adava Kadevra átok használatával végre hajtott gyilkossággal vádoljuk. A halott Lord Voldemort, a rettegett sötét nagyúr. A döntés, pedig, hogy Draco Malfoy...
Következő