A másnap gyászos hangulatban kezdődött, talán az időjárás is érezte, mert az ég szürke volt, lógott az eső lába. Az nap szombat volt, nem volt tanítás az iskolában, tehát Hermionénak nem kellett rohannia a felkeléssel. Miután kinyitotta a szemét, még hosszan feküdt baldachinos ágyában, és a tegnapi eseményeket próbálta megemészteni. Milyen boldog volt, mikor ment a könyvtárba, el akarta mondani Draconak az igazat, de Piton megint jött, és mindent elrontott. Hiszen Ginny meghalt, és a baba is, és ők is csak újabb rovások, Voldemort így sem rövid listáján.

A nőt kopogás riasztotta fel gondolataiból, majd halk ajtónyekergés után megpillantotta szőke szerelmét, akinek arcán aggódás látszódott. Hosszú fekete dísztalár volt rajta, amit a nő, olyan szexisnek talált volna, ha nem lett volna szomorú oka a viseletre. A varázsló hosszan bámult a boszorkányra, sohasem látta még ennyire magába fordulva. Némán állt, nem tudta mit is mondhatna, végül odament, és leült az ágy szélére. Mione felült az ágyban és belenézett a szürke szemekbe, sokáig ültek így, majd a nő nem bírta tovább, és elkezdett zokogni. A férfi szó nélkül magához ölelte, és próbálta vigasztalni, simogatta a hátát, míg teljesen megnyugodott a karjaiban rázkódó test. A nő feltekintett a férfira, szemeiben még mindig könnyek csillogtak, majd arcuk elkezdett közeledni a másik irányába. Újra érezték egymás leheletét, orruk szinte összeért, mikor kopogás törte meg a meghitt pillanatot. A nő nagyot sóhajtott, és elhúzódott a férfitól.

- Szabad – mondta, majd kinyílt az ajtó, és szinte természetesnek mondhatóan Perselus Piton lépett be.

- A világért sem akartam megzavarni önöket, de itt az ideje az indulásnak. 10 perc múlva indulunk, kérem, jöjjenek le a nagyterembe – itt elhallgatott, majd végigmérte, a még mindig hálóingbe lévő boszorkányt, és gúnyos mosoly jelent meg az arcán -, de mint tegnap is mondtam, megjelenés dísztalárban. Lent várom önöket – azzal kiment a szobából.

Hermione kipattant az ágyból, és a fürdőszobába viharzott, ott hagyva a tehetetlen varázslót. Draco elhatározta, hogy megvárja a nőt, akire nem is kellett sokat várni, három perc múlva kilépett fekete dísztalárjában, kontyba kötött hajjal a boszorkány, és a férfivel karöltve lementek a nagyterembe. A szokásos díszítés helyett, azonban fekete, gyászos hangulatba volt öltöztetve a helyiség, a tanári asztalnál pedig ezer és ezer égő mécses állt, rengeteg virággal, és egy fénykép, rajta a mosolygó Ginnyvel.

Mione megint könnyezni kezdett, lábai remegtek, csak azért nem esett össze, mert Draco erős kezei nem hagyták. Dumbledore intett nekik, hogy inkább menjenek, miután kiléptek a nagy tölgyfaajtón, egyenesen Roxmorts irányába siettek. A faluba érve nagy volt a csönd, elhaladtak a Szárnyas vadkan és a Mézesfalás előtt, majd hoppanáltak a Grimmauld tér 12-re. Ott már sokan várakoztak a rend tagjai közül, többek között Ron, Mrs. Weasley, Fred és George, Tonks és Lupin. Mindenkin látszódott, hogy megviselte a tragédia, Molly szipogott egy széken a konyhában, Ron fényképeket nézegetett, Remus és Nymhadora beszélgettek, míg az ikrek magukba roskadva ültek. Hermione rögtön a némán síró asszonyhoz ment, és átölelte. Draco feszengve leült Ron mellé, és együtt nézték a képeket, olyan békességben, mint még soha. Nemsokára megérkezett Dumbledore, McGalagony és Piton is, majd a társaság együtt indult el a temetőbe.

Az addig csak fenyegetőző időjárás be is váltotta ígéretét, szinte leszakadt az ég, hatalmas cseppekben szakadt az eső, eláztatva az amúgy is könnyes arcokat. Egy nagy és egy kisebb koporsó holtjai leltek örök nyugalomra azon a szörnyű napon. A sötét verem már szinte várta, hogy beletegyék a két koporsót, ami nem lett volna más számára, mint két finom falat. Mindenki szíve legmélyéről gyászolt, még a szőke varázsló is, mert ha barátok nem is voltak, tisztelte a nőt, hogy képes volt annyi fájdalmat kiállni. Fehér rózsákat dobtak a sírhalomra, az egykori Mrs. Potter kedvenc virágát. Mindenki sebezhető volt a fájdalom miatt, tudta ezt Voldemort is, és ki is használta.

- Fájdalmas dolog a gyász, igaz? – hallatszott a földöntúli, vékony és egyben kegyetlen hang – Én nem tudhatom, meséljetek róla, milyen érzés a lelki fájdalom, soha nem szerettem senkit, nem hogy el is veszítsem, mondjátok milyen! – beszélt csevegő hangon a sötét nagyúr.

- Te szemét roncs, mért jó az neked, hogy megölsz olyan ártatlan embereket, mint a lányom? – támadt neki Mrs. Weasley, indulat vezérelte csak, semmi más.

- Mert rossz oldalt választott. De látom, van itt más is, aki még mindig nem tudja, hogy én vagyok a világ ura. Na és árulók is vannak köztetek. Malfoy, nem voltál apádhoz méltó, ő meghalt értem, míg te… - azzal köpött egy nagyot a földre -, csak elfutni tudtál. Nyámnyila alak vagy, nem érdemelsz mást, csak szenvedést. Crucio! – üvöltötte az átkot a varázsló irányába.

Dracot bizonnyal hatalmas kínok gyötörték, teste remegett, majd a földre esett, és szenvedett. Majd enyhült a kín, és Voldemort a többiek irányába fordult, és egyenesen Dumbledoron állapodott meg a tekintete.

- Lassan elvesztesz mindenkit magad mellől, öreg, ismerd el, hogy gyenge vagy!

- Inkább vagyok gyenge, mint olyan, mint te, Tom- mondta a professzor szinte barátságos hangon.

- Nevetséges vagy Dumbledore, álmokban élsz, Tom Denem halott, már csak Voldemort nagyúr él, és mindjárt te sem fogsz. Adava Kad… - kezdett bele egy ördögi vigyor kíséretében a halálos átokba a retteget sötét mágus, de megelőzték.

- Adava Kadevra! – üvöltötte valaki a tömegben, és egyenesen eltalálta a nagyurat, aki egy zöld fénycsóva után holtan esett a földre.

- Draco, te megölted? – hallatszott Hermione remegő hangja – biztos lett volna más megoldás is, így Azkabanba jutsz, főbűnt vétettél.

- Nem volt más választásom – vonta meg a vállát Draco, majd az igazgatóhoz fordult – jól van professzor?

- Köszönöm Mr. Malfoy, voltam már jobban is. Biztos nem lett volna jobb megoldás?

- Nem az a lényeg, hogy meghalt?

- Nem érti a különbséget halál és halál között – jelentette ki szárazon Piton.

- Az a baj, ezzel a tettel lehet, hogy ott végzed, ahová akkor kerültél volna, ha nem állsz át a mi oldalunkra. Miss Granger jól mondta, Azkabanba.

- Akkor vállalom a következményeket, mert legalább ő már halott.

- Csak mondani kellett, dementorok. Nyugodj meg, megteszünk mindent, hogy ne kerülj börtönbe.

Ekkor ért oda öt csuklyás szellemalak, fagyot és halálérzetett hozva magukkal, és abban a minutumban hoppanált a mágiaügyi miniszter, Albert Samarish. Arcán meglepődöttség látszódott, és hitetlenül pillantott a temetésen résztvevő rend tagjaira.

- Mi történt? Ki tette? – kérdezte.

- Én voltam, meg akarta gyilkolni az igazgatóurat, meg kellett akadályozni – vallott a férfi, ezzel beismerve a bűneit.

- Sajnos hiába a nemes tett, vétett a szabályok ellen, és ez minimum, ha szerencséje lesz, egy fegyelmi tárgyalást jelent, ahol eldől a további sorsa. Sajnálom, de most Azkabanba kell mennie, de ígérem, siettem a tárgyalást.

- Legyen úgy – mondta Malfoy, bár az arcán látni lehetett a félelmet, főleg mikor Hermionéra pillantott – Te is tudod, hogy nem volt más megoldás.

- De nem kérted volna, hogy segítsek többet, hiába próbáltam, nem hagytad. Nem tudtad soha sem elviselni, hogy valaki segítsen rajtad, na ez az, amiben nagyon hasonlítasz apádra, pedig azt hittem megváltoztál – újabb könnycseppek buggyantak ki a nő szeméből, és otthagyta a férfit, a Grimmauld térre hoppanált.

Hermione teljesen összetört, tudta, hogy tényleg nem volt más megoldás, mégis próbálta hitegetni magát, hogy ezt nem kellett volna. Az igazság az volt, hogy retteget, hogy Draco börtönbe kerül, és akkor soha nem mondhatja el, mit is érez a férfi iránt. Így utólag mégis örült, hogy Piton, valahogy mindig megzavarta őket, mikor elcsattanhatott volna az a csók. A harmadik emeleti szobájában feküdt az ágyán, és egyre csak sírt, egészen addig, amíg el nem nyomta az álom.
Következő