- Nem dolgozom együtt veled te kis…- nem tudta befejezni a mondatot, eszébe jutott, hogy a hozzá hasonlókat védelmezni a feladata már.

- Mondd ki, sárvérű, nem de, erre gondoltál? Csak nem félsz, hogy megátkozlak miatta Malfoy?

- Nem félek! – jelentette ki keményen. – Csupán csak nem éri meg, nem lenne benne semmi örömöm.

- Mi van? Ezt most komolyan te mondtad? Eddig mindig hatalmas boldogság öntötte el a lelkedet, ha megalázhattál. Mi történt veled?

- Egy oldalon állunk, vagy nem? – közelebb lépett a lány irányába. – És egyébként is, rájöttem arról senki, sem tehet, milyen családba születik, és nem te osztottad magad a Griffendélbe. A harmadik ok meg már nem fontos, sajnálom.

- Bocsánatot kérsz? Tőlem? – kérdezte hitetlenkedve a lány. A férfi szemeibe nézett, az acélszürke tekintetben már nem látszódott gyűlölet, inkább megbánás. – Ennyire megváltoztál? – bólintott erre a kérdezett. – De miért?

- Ez hosszú és bonyolult. – felelte Malfoy.

- Van időnk, és majd te megmagyarázod, ha olyan bonyolult.

- Hát jó. – sóhajtott a férfi, majd belevágott. – Gyerekkoromban az volt az álmom, hogy a szüleim, de leginkább apám elvárásainak meg tudjak felelni. Ők azt várták el tőlem, hogy a családi hírnévnek megfelelő életet éljek egykor, tehát utáljak mindenkit, aki nem aranyvérű, és Voldemortot szolgáljam. A szeretetteim érdekében kell harcolnom és fontos ember lesz belőlem. Saját gondolkodásmódjuknak megfelelően neveltek, tiszta ésszel, keménységgel fertőztek. Belém égették a vágyaikat, mindig hangoztatták, hogy győznöm kell. A gyerekkori álmaimat így lopták el tőlem. Ez lett az átkom, de az ő bűnük miatt, kérdés nélkül tettem meg mindent, amit parancsoltak, már nem is érdekelt, én mit érzek. Ők büszkék voltak rám, amint befejeztem az iskolát, beálltam halálfalónak. Mikor eljött a csata napja, és láttam ártatlanok és gyerekek halálát, életemben először sikerült önálló döntést hoznom, és gyáva módon megfutamodtam. Utólag hallottam mindenkim meghalt, szüleim, barátaim. Most a magány fojtogat, és nem tudom, mit tehetek ellene. – csak úgy ömlöttek belőle a szavak. A nő megértően hallgatta, és az arcát fürkészte.

- Talán újra kéne kezdened a kapcsolataidat az emberekkel, olyanokat is közel engedni magadhoz, akiket eddig nem szerettél, vagy akiket nem is ismertél.

- Ez nehéz. Nem akarok megint csalódni, szeretni valakit, hogy aztán csalódjak benne, vagy egy napon elrabolja az élet.

- Csak félig van igazad. A várak úgy is ledőlhetnek, ha a csalódás lebombázza, de az elhanyagoltságtól is összeomolhat. És ha nem engedsz magadhoz senkit közel, nem lesz esélyed szilárd alapokra helyezni az építményt, mert a magány felemészti, és akkor kialszik benned az utolsó láng, mely az életkedvedet mutatja.

- Igazad van. – bólintott a férfi. – Milyen szép a nap felkelte!
- Mióta érdekelnek téged ilyen kicsinyes dolgok, mint a napfelkelte?

- Amióta ennyire megváltoztam. Nagy árat kellett érte fizetnem, hogy felismerjem az ilyen apró dolgokban is a szépséget. De most azt vallom, hogy megérte. – mosolyodott el a férfi, majd az ablakon kifelé nézve, az eget figyelte. Érezte a lány érdeklődő tekintetét a hátán, de végül egyikük sem szólt semmit.

*

Rómeó és Júlia - Operettszínház : Belém égett

Kölyökkori kincseim mind ellopták,
Féltett gyermekálmok, oly nagy csodák!
Ám engem nem hagytak a felnõttek!
Tiszta ésszel, keménységgel fertõztek!

Fontos ember lesz belõled, azt mondták!
Szeretteid érdekében kell, hogy harcolj hát!
Érzelmeik árnyai közt nõttem fel,
Ma is hallom: Tybalt, mindig gyõznöd kell!

Most a magány fojt, bármikor rám ront!

Az én átkom! Az õ bûnük!
Szüleim gyenge bábjaként
Kaptam fennkölt bõsz erényt!

Belém égett, amit kértek!
És kérdés nélkül végzem el,
Mit bosszúszomjuk követel!
Belém égett, nem hagytak más utat nekem!
Belém égett, erõszak lett az életem!
Büszkék a fiuk harcra kész,
Értük halsz vagy élsz!

Belém égett, amit kértek!
És kérdés nélkül végzem el,
Mit bosszúszomjuk követel!
Belém égett, nem hagytak más utat nekem!
Belém égett, erõszak lett az életem!
Büszkék a fiuk harcra kész,
Értük halsz vagy élsz!

Kölyökkori kincseim mind ellopták,
Féltett gyermekálmok, oly nagy csodák!
Ám engem nem hagytak a felnõttek!
Tiszta ésszel, keménységgel fertõztek!

Következő