Az éjszakai sötétben egy körülbelül húsz éves férfi alakja bontakozott ki. Az Abszol úton sétált és kirakatokat nézegetett, de leginkább üveges tekintettel meredt maga elé. Az utóbbi időben rengeteg dolog megváltozott az életében.

Négy hónappal azelőtt jött el a napja a végső ütközetnek, a Voldemort és csatlósai, illetve a fehérmágusok köztimindent eldöntő háború. Draco Malfoy, akkor már fél éve volt a nagyúr szolgája, karján ott éktelenkedett a sötétjegy, mely mindent elmondott róla, milyen ember is. Vagyis csak volt, az óta a nap óta megváltozott, látta gyilkolni társait, tekintet nélkül, mugli e vagy varázsló, gyermek vagy öreg. Rengeteg ember halt meg ártatlanul, és ennek köszönhetően a férfiban megmozdult valami addig számára ismeretlen érzés a szívében. Ez volt a szánalom, és a megbánás. Gyávának érezte magát, miért képtelen gyilkolni, képtelen arra, amire felesküdött, azért akiért megesküdött. Talán sohasem lett volna halálfaló, hogyha tudja, mivel jár ez a „foglalkozás”.

Elmenekült a végzete elől, hiába látta apja szemében a csalódást, amikor látta fia mit tesz. Tudta, hogy szégyent hoz a családja nevére, hisz apja gyerekkorában is mindig azt hangoztatta, hogy valamennyi őse Voldemort párti volt, és ha eljön az ideje ő is az lesz. Ő mégsem érezte magát bűnösnek, amiatt, amit tett, csak megszaporázta lépteit, majd dehoppanált. Nem láthatta, hogy az apja miatta halt meg, mert elvonta a figyelmét a „munkájáról”, és nem volt jelen a sötét nagyúr bukásánál, mikor Harry Potter az élete árán újra békét és nyugalmat hozzon a világra. Bár Tudjukki nem halt meg, csupán elvesztette az erejét. Gyengébb lett, mint valaha, és már nem volt senkije, aki támogassa, aki nem halt meg Azkabanba került, és a dementorok kiszívták a lelkét. Erre a sorsra jutott a férfi két iskoláskori csatlósa is, Crak és Monstró.

Csupán ő, az elmenekült halálfaló, Draco Malfoy volt, aki segíthetett volna még neki, de ő megtagadta az urát. Franciaország mugliklakta részére menekült, remélve, hogy ott senki sem fogja keresni, és új életet kezdhet. Akármennyire is igyekezett nem sikerült beilleszkednie a varázstalanok világába, nem sikerült neki. Nem boldogult varázspálcája használata nélkül, nem ismert senkit, és ez megkeserítette életét. Pár hónap elteltével úgy döntött, visszatér Angliába, az otthonába. Fogalma sem volt, mi lesz vele, hiszen ő is halálfaló volt, neki is ott a helye ahol a társainak, a börtönben, igaz ő egyszer sem gyilkolt, bár a cruciatus átok használatát ő sem vetette meg, ha valamit el akart érni.

Így sétált a sötét utcán, azon gondolkozva mit kezdjen az életével. A szél hevesen fújt, hosszú tejfölszőke haját folytonosan a szemébe repítve. Végül úgy döntött, az éjszakát a foltozott Üstben tölti, ráér másnap foglalkozni a sorsával. 10 perc séta után elérte az ismert kőfalat, melyen keresztül bejuthatott a kocsma hátsókertjébe. Megkocogtatta a megfelelő téglákat, mire azok kettéváltak, utat engedve az idegennek.

A fogadóba lépve teste kicsit felmelegedett, majd a pulthoz vette útját.

- Jó estét, miben segíthetek? – kérdezte az ősz hajú öreg fogadós, Tom.

- Egy szobát kérnék.

- Hány éjszaka lesz?

- Csak ma. – válaszolta férfi, mire egy kulcsot nyomtak a kezébe és kifizette az árat.

A szoba felé indulva egy régen hallott hang ütötte meg a fülét, amihez agy test is tartozott, egy arccal, amin kedves mosoly terült szét, a fiatal férfire tekintett közben félhold alakú szemüvege mögött.

- Jó estét Mr. Malfoy. Nem is tudtam, hogy Londonban van.

- Professzor, én… - dadogta, és legnagyobb meglepődésére az idős Albus Dumbledore még akkor is mosolygott.

- Meghívhatom egy teára? – kérdezte az igazgató, majd választ nem várva betessékelte a férfit egy szobába.

Következő