12. 16.  

Mostanában egyre gyakrabban hallok egy szót, ami igen megkeseríti az életemet. Az értelmét még pontosan nem ismerem, csak azt, hogy nem sok jót jelent rám nézve.

Amikor például a szőnyegen játszom a játékaimmal és közben észreveszem a küszöbön túlról hívogató anyai lábbeli fémes csatjának csalogatást, tökéletesre fejlesztett kúszásommal megpróbálom gyorsan becserkészni azt. Előfordul, hogy meg is szerzem és már majdnem a kóstolásnál tartok – ekkor azonban megjeleni két erős kéz és bizony eltávolít a hőn áhított papucstól. Elszállításom közben pedig megint ezt a szót hallom.

Aztán itt van az étkezés ideje: amikor anya adagolja a számba a fincsi falatokat, időnként eszembe jut az ülőalkalmatosságom övét is a kanál mellett a számba tömködni. Anyu persze kiveszi a számból az új szó kíséretében.

De ezt használja akkor is, amikor fürdésnél én szívesebben feküdnék inkább a kádban, mint ülnék, vagy amikor hasra fordulva a fejemet a víz alá nyomom. De hiába ismételgeti, csak a saját fejem után megyek – illetve mennék, de a vége akkor az, hogy anya megunja vízi akrobatikámat és gyorsan végez a mosdatásommal.

Eddig tulajdonképpen csak anyától hallottam ezt a rém unalmas szót, de újabban Robika és apa is ismételgeti. Robika száját elsősorban akkor hagyja el, ha hozzá merészelek nyúlni egyik-másik imádott játékához. Megfigyeltem, hogy apa pedig a technikai, elektronikai berendezések becserkészése terén igyekszik eltántorítani tervemtől. Ráadásul, ha ez nem lenne elég, mostanában már mami is kezdi: ha a terítőt szeretném lerángatni az asztaláról, vagy a fülbevalóját szeretném kicsit megráncigálni (igaz, benne van a fülében, tehát azzal együtt lehet csak!), előszeretettel ismételgeti az utálatos szót.

Egy dologban reménykedek: hátha hamarosan tudok majd beszélni! Ugyanis azt hallottam, hogy amikor Robika kicsi volt, az első szavainak egyike ez volt és igen gyakran használta, amikor anyáék olyat kértek tőle, amihez neki nem volt kedve. Én, most még csak nonverbálisan fejezem ezt ki: ha megetetnének, amikor nem kérek, egyszerűen nem nyitom ki a számat. Ha azt szeretnék, hogy mutassam meg, milyen ügyes vagyok és már éneklik is, hogy „LÓGALÁBALÓGA…” – viszont nekem semmi kedvem lógatni, akkor azok a kis lábak bizony megfeszülnek és a világért se moccannának… De érzem, hamarosan eljön az idő, amikor én is büszkén ejtem majd ki a számon, amit ma még utálok hallani: NEM!!!

Így "csipegettem" a mamim névnapi ebédjén...

12. 19.

Mostanában nagy a sürgés-forgás nálunk. Mint megtudtam, ezt „hivatalosan” karácsonyi készülődésnek nevezik. Nem tudom, más családnál is így működik-e, nálunk mindenesetre az összes családtagot egy felfokozott izgalmi állapot jellemez. Természetesen, mindenki más dolog miatt izgul.

Mami, például, naponta kétszer egyezteti anyával, mit is főzzön az ünnepekre. Bár anya aktívan csak a menü kitalálásában vesz részt, az elkészítést mami vállalta magára, anya szerepe sem túl hálás: minden nap új ételsor kivesézése kerül terítékre (mi lenne jó, miért, mi ne legyen mégse és miért), azonban mintha ez nem lenne elég, másnap kezdik elölről az egészet.

Anya naponta szervezi át az előttünk álló napok napirendjét, hogy mindenre jusson elegendő idő szentestéig. Tervbe van véve még egy kevés ajándékcsomagolás, süteménysütés, takarítás, meg még pontosan nem is tudom, mi. Azt viszont tudom, hogy egyiket-másikat mellettem (velem) is véghez tudja vinni, de némelyikhez gyerekmentes lakás szükséges. Ennek aztán teljes szívemből örülök, mert így egyszer mamival, másszor anyával lehetek; remélem, felváltva keresik majd a kedvemet!

Anya még az ajándékok miatt is izgul; megvan-e már mindenkinek, örülnek-e majd neki az érintettek – már ha Karácsonyig megtalálja a szépen becsomagolt és gondosan, gyerekbiztos helyre rejtett csomagokat.

Anya aggódik apa testi épsége miatt is, pontosan nem tudom miért, csak azt, hogy van néhány kellemetlen emléke, ami a karácsonnyal, apával és a fenyőfa tartóba való faragásával kapcsolatos…

Apa a Szenteste pontos dátuma miatt izgul: ugyanis az utóbbi napok mindegyikén megkérdi anyát, biztos-e benne, hogy várnunk kell vasárnapig, nem lehetne-e inkább 1-2 nappal előrébb hozni az ajándékozás perceit. Ma már belátta, hogy anya hajthatatlan ez ügyben, úgyhogy azóta félhangosan azon morfondírozik, vasárnap melyik az a legkorábbi időpont, amikor hozzáfoghatunk díszíteni a fát. Érdekes dolog ez, én azt hittem, a karácsonyt a gyerekek várják jobban…

Robika, természetesen az ajándékok miatt izgatott; vajon köztük lesz-e, amire annyira vágyott. Próbálok emlékezni, mi lehet az, de az utóbbi másfél hónapban tucatnyi ajándék-vágya után tette hozzá, hogy „ennekörülnékalegjobban”.

Én nem mutatom, hogy különösebben izgulnék, csak élem a kisbabák megszokott életét. Eszem, iszom, alszom, játszom – de azért legbelül én is izgatottan várom, hogy kiderüljön, hogyan élem meg életem első igazi Karácsonyát!

12. 23.

Elnézést kérek azoktól, akik már türelmetlenül várják naplóm folytatását. Hamarosan jelentkezem,csak hát... Itt ez az ünnep a nyakunkon, sokat kell segítenem anyának. Ezen kívül, szülőm attól tart, beteg leszek újból, ugyanis többet sírok a kelleténél... Hát, én is remélem, hogy az újabb fogam kínoz csak. Bár, nekem ez is éppen elég!

Hamarosan jelentkezem, addig is

MINDEN OLVASÓMNAK BÉKÉS (ÉS EGÉSZSÉGBEN GAZDAG), BOLDOG KARÁCSONYT, SOK AJÁNDÉKOT, FINCSI ÜNNEPI EBÉDET/VACSORÁT KÍVÁNOK!

 12.26.

Eltelt életem első karácsonya… Hogyan sikeredett? Kicsit nyűgösre, mert a soron következő fogacskám megszenvedtet(ett) előbukkanásával. Kicsit mozgalmasra, mert egyszer mi mentünk valahová, máskor meg vendégeket vártunk. Ajándékban gazdagra, mert jó néhányat kaptam szeretteimtől. Elkezdem mesélni mi minden történt velem, de mivel kicsit kimerítő napok állnak mögöttem, két részletben osztom meg veletek élményeimet.

Idén már 23.-án feldíszítették anyáék a fenyőfát, amit egy héttel ezelőtt hozott a Jézuska. A díszítésben nekem is fontos feladatom volt: a szaloncukrok drótozása, kötözgetése előtt egyesével jó alaposan meg kellett tapogatnom és gyűrögetnem az édesség papírját, kiderítendő, mindegyikben lapul-e cukorka. Örömteli feladatom során felfedeztem egyet, ami teljesen üres volt! Mint később kiderült, apa tüntette el belőle annak tartalmát.

Vasárnap reggel elutaztunk. Igaz, Robika nem nagyon akart menni, mint megtudtam, nagyon aggódott amiatt, mi lesz akkor, ha a Jézuska szeretne hozzánk ajándékokat hozni, mi meg nem vagyunk itthon… Anyáék megnyugtatták az aggodalmaskodót, hogy délelőttönként még nem nagyon jár a várva várt, délre meg úgyis hazaérünk.

Így is történt, de tesómban valamiféle remény mégis csak élhetett, mert első útja itthon a karácsonyfához vezetett, hátha mégis talál alatta valamit. Persze, nem talált, csak az általa a fáról már első nap lelopkodott mézeskalácsok árulkodó madzagjait. Anya felhívta a figyelmét, hogy ne mérgelődjön, amiért nem járt nálunk senki távollétünkben, inkább legyen büszke hűséges házőrzőnkre, amiért az távoltartott minden idegent.

Délután átmentünk kicsit a szomszédba, ahol már ajándék várt minket: egy akkora babát kaptam, amekkora én vagyok! Nagyon aranyos és neki minden bizonnyal nem jön foga, mert ellentétben velem, ő állandóan kacag.

Épp’ a szomszédban voltunk, amikor megcsörrent anya mobilja. Apa telefonált otthonról, hogy mialatt saját dolgaival volt elfoglalva, valaki észrevétlenül belopózott a lakásba. Valószínűleg az illető a Jézuska lehetett, ugyanis karácsonyfánk körbe van hintve ajándékokkal. Anya továbbította a hallottakat bátyusomnak, akit még sohasem láttam ennyire gyorsan egyedül felöltözni és hazavágtatni. Mi is követtük őt és hamarosan saját szemünkkel győződhettünk meg róla, hogy apa igazat mondott. Nem is következhetett más, minthogy mamival együtt szépen sorra vettük a csomagokat, és mindegyiket a jogos tulajdonosához juttattuk. Jó ideig nem is arra figyeltem, mit kaptam, inkább Robika örömében osztoztam; jó volt látni, ahogy minden általa kapott ajándékot pillanatok alatt megszabadított csomagolásától, majd mindegyiknél megjegyezte, mennyire örül neki. Később, igazi nagy fiús hangon anyához fordult: „Tudom ám, hogy nem a Jézuska hozza az ajándékokat! Ti teszitek a fa alá. Ő csak megveszi..!”  Nem igazán értettem, miről beszél, de egy kicsit irigy voltam, amiért ő már ilyen nagy és mindent tud. Anya arcát nézve pedig azt láttam rajta, ő igazán nem bánná, ha úgy lenne, ahogyan Robika mondta…

Folyt. köv.

 12. 27.

Később azért csak szemügyre vettem a saját ajándékaimat is:  legjobban az a fényes felületű, csillogó, masnival díszített, gyűrögetésre hívogató meglepetés tetszett. Hogy birtokba vehessem, először el kellett távolítani belőle egy nagy gömböt.  Nem értettem, anyáék miért nézik örömömet elnéző mosollyal. Ráadásul, amikor szerettem volna kicsit megkóstolni, el is vették tőlem. Kiderült, nem kifejezetten az ajándékok közé sorolható csomagolópapírt szemeltem ki magamnak, míg a belőle kilökött gömb (labda) volt maga az ajándék…

Persze, más ajándékot is kaptam, de mit nekem ajándék meg ünnep, ha ekkorra fáradt, éhes, nyűgös lettem; aludnom kellett egyet. Ennek Robika csak örült, hiszen hosszú, pihentető 20 perces alvásom közben legalább nyugodtan elolvashatták az újonnan kapott könyveket.

Másnap Erzsi mamiékhoz mentünk boldog karácsonyt kívánni. Apa kicsit megviccelte az anyukáját a saját ruháimba öltöztetett, velem egyforma nagyságú babámmal…

Harmadnap hozzánk jöttek vendégek, akik nem értették, anya miről beszél, amikor azt ecsetelte, mennyire nyűgös vagyok ma. Persze fogkibújós-fájdalmaim akkor is voltak, de elég nagy vagyok már ahhoz, hogy vendégek társaságában tudjak viselkedni!

A vendégek sora, természetesen, újabb ajándékokat is jelentett: játékokon kívül kaptam kozmetikumot (popsitörlőt), divatcikket (harisnyanadrágot) és háztartási felszerelést (csőrös poharat) is. Mindennek nagyon örültem! Robika ajándékainak szemügyre vétele, illetve elorozása pedig igazi kihívást jelentett számomra. Bár így utólag visszagondolva, talán az megkönnyítette a dolgomat, hogy ő is sok mindent kapott egyszerre, így ő maga sem tudta számontartani újdonságait. Dolgai közül csodálatomat leginkább egy doboz vívta ki, amiben a rengeteg kincs mellett egy cilinder, egy fekete bot és egy fehér nyuszi is lapult. Az utóbbiakat azonban csak messziről láthattam, ugyanis a cilinder meg a bot állandóan a bátyus kezében volt, a nyúl meg hol eltűnt, hol előkerült a cilinderből. Testvérem megígérte, még számos bűvész-trükköt megtanul majd, hogy elkápráztasson.

De nem csak emiatt volt varázslatos a szeretet ünnepe számomra: azzá tette a hangulat, az együttlét, a családom.

 vissza