Napok óta öntudatlanul fekszem az ágyamban, egyedül emésztem magam. Kevés választ el attól, hogy átlépjem az õrület határát. Belül ürességet érzek, mintha lelkem egy része eltûnt volna, akár a legcsekélyebb nyom nélkül. Kegyetlen fájdalom költözött a szívembe, ami felemészt teljesen. Összetörtem Harry és Ron halála miatt, azóta képtelen vagyok felkelni. Sírva alszom el minden egyes átkozott éjszakán, hogy aztán verejtékben úszva ébredjek fel, barátaim halálsikolyára. Velük együtt halt meg minden reményem. Boldog gyermekkorom végleg véget ért, nem maradt belõle más, csak egy emlék, amit már nem érzek sajátomnak.

Nem akarok itt feküdni, egyszerûen már nem bírom tovább, fel kell kelnem. Lassan felemelkedem. Minden tagomba belehasít a fájdalom, az éhségtõl legyengült vagyok, és a rengetek sírástól elnehezült fejemet, alig bírom megtartani. Szédülök, de tudom, fel kell állnom, még ha fáj is. Nehezen, lassú léptekkel bevánszorgok a fürdõszobába.

Kínszenvedés lecibálni magamról a ruhákat, de sikerül, majd beállok a zuhany alá. A hideg víztõl bõröm libabõrös lesz, de én nem érzek semmit. A víz egyre hidegebb és hidegebb lesz, csontig hatol. Nézem, ahogy a vízcseppek végigfolynak a testemen. Már nem érzem, hogy élek. Nem hallok mást, csak a dübörgõ zajt, ami némiképp eltereli gondolataimat a szörnyû emléktõl. Aztán csendes lesz minden újra. Magamra csavarom a törülközõmet, a vérkeringésem felfrissült, jót tett a zuhany, de a szívemen ejtett sebeken, nem orvosolhatja. Minden sötétbe borul elõttem, mintha megszûntem volna létezni, és már nem érzek semmit. Mi történik velem? Mintha egy nálam erõsebb tudat kezdené irányítani meggyötört testem. Hová tartok?

A következõ pillanatban újra feleszmélek. Nem ijedek meg a látványtól. Tudom, hogy ez a sorsom, a végzetem. Egy fehér hálóingben állok az Északi Torony kõkorlátján, fogalmam sincs, hogyan kerültem ide, de nem is akarom tudni. A csípõs esti szél az arcomba csap és hajamat tépázza, ami még mindig vizes. Lenézek a mélybe. Innen, aki leugrik annak biztos a halál. Kitárt karokkal és felemelt fõvel nézek szembe az elõttem álló halállal. Arcomon halvány mosoly, s barátaim hívogató arca rémlik fel ködben. Már csak õk vannak elõttem, semmi más. Kész vagyok utánuk menni.

- Mit csinálsz itt Granger? -hangzott a kérdés a hátam mögül, s számomra ismerõs volt nagyon is az illetõ hangja. –Csak nem ugrani készülsz?

Nem méltatom válaszra sem, csak mereven nézek lefelé, rá sem pillantva. Senki sem tántoríthat el.

- Egy sárvérûvel kevesebb- gúnyosan felnevetett. Testem összes izma megfeszül, a düh tetõtõl talpig átjár, akár egy tisztítótûz, ami erõsebb fájdalomnál.

- Megvárom, amíg leugrasz – mondja fellengõs stílusban, ahogy mindig is, és a kõkorlátnak támaszkova figyel engem.

Szemeimben láng gyúl, betölti egész testemet a vad tûz, és érzem újra éled bennem minden. Leugrok a párkányról és elindulok gyûlölt ellenségem felé. Fejem kitisztul újra érzek, de már nem csak a szenvedést, hanem a maró dühöt.

- Nem adom meg neked azt az örömet Malfoy, hogy láss meghalni!- szédülés fog el, és ernyedtem esem a lábai elé.

Várom, hogy újra hallhassam a csípõs megjegyzését; várom, hogy tovább alázzon. Percek óráknak tûnnek. Semmi, csak néma csend. A kósza szél kisimítja arcomból a nedves hajtincseket. Felnézek az ellenségre. Hol az utolsó csapás? Mikor végez velem? De a leggonoszabb mardekáros csak néz, szemében kifürkészhetetlen jelek sokasága. Félek, Merlinre rettegek tõle. Nem vagyok elég erõs egy harchoz. Érzem, könnyek csordulnak végig, egymást követve gördülnek le. Õ oda leguggol hozzám, és szorosan átölel. Minden fájdalom megállíthatatlan árként tör ki belõlem, és zokogva borulok Malfoy nyakába. Az ellenség, akitõl félek, most életem biztos pontjaként tekintek rá, és kapaszkodom belé. Kérdések milliói zakatolnak a fejemben.

- Nincs értelme az életemnek, feleslegesnek érzem. Egyedül vagyok, elvesztettem azokat, akiket valaha is szerettem. Árnyék vagyok csupán, egy felesleges kolonc, akitõl jobb megszabadulni. Megváltás lenne a halál. Hagyj meghalni!

- Nem vagy felesleges, és nem vagy egyedül, sokan szeretnek. Nem futhatsz el az élet elõl, ki kell bírnod. Ne válaszd a könnyebbik utat! - mondja nekem talán elõször õszintén.

- De az elõbb…- mutatóujját az ajkamra teszi.

- Felejtsd el.

Fejemet lassan a mellkasa fölé hajtom és hallgatom megnyugtató szívverését. Miért van itt? Miért akar megmenteni? Miért érzem azt, hogy szükségem van rá? Miért bízom meg benne? Miért ölel?

- Ne félj, itt vagyok veled. Sosem akartam, hogy meghalj, túl értékes vagy ahhoz – suttogja, és újra erõsen magához szorít.

Úgy érzem nagy tehertõl szabadultam meg. Egy ellenség szabadította meg a lelkemet a sötétségtõl, új értelmet adva az életemnek. Nem tudhatom, mi vár még rám ezek után. Draco Malfoy adta nekem a legszebb ajándékot, egy reménysugarat. Miért tette? Nem tudom. De szavai most is hallom… Nem akarok meghalni, belátom értelmetlen lett volna, és felesleges. Élnünk kell, bármennyire fájnak a sebeink.