Mélyre hatoló csend. Vak sötétség. Dermesztõ hideg. Apró motoszkálás a fal mellett, majd halk fájdalmas nyöszörgés a nyirkos cella közepe felõl, ahol egy nõ fekszik a padlón. Feje oldalra billenve nyugszik a kemény, vizes aljzaton. Szeme a semmibe néz, élettelenül mered a külvilágba, ami egy fikarcnyi reménnyel sem kecsegtet számára. Aki ide belépne, holtnak hinné õt. Tulajdonképpen lélekben már rég halott, csupán fizikai valójában él tovább, de csupán vegetálva. Nincsenek gondolatai, érzései, és már rég nem álmodik a boldogságról. A közelgõ halál várja csupán, hogy egy utolsó táncra hívja. Ordít a csend, szinte õrjítõ és elviselhetetlen minden itt töltött perc. Egyetlen dolog járhat az ide belépõ fejében: kitörni a szörnyû rabságból, mely kínzó béklyóival fosztja meg õt az életet jelentõ szabadságtól.
A nõ már réges-régen nem küzd a szabadságért. Már csak egy múló eszme számára, mely egykor az életet, az éltetõ erõt jelentette számára. Most ezer sebbõl folyik a vére, de már ez sem számít.
Kínzói sátáni vigyorral tornyosulnak fölé, figyelve a tehetetlenségét és a kiszolgáltatottságát. Az átkok- melyektõl még az elején velõtrázó sikolyok hagyták el a száját a kettészakító fájdalomtól- már nem hatnak rá. Nem érez többé. A szemekbõl, amik olyan elevenek és ártatlanok voltak, most egy fagyos könnycsepp indul el, s a sebes arcon lassan végigfolyik. Ez a csepp csak az elfeledett boldogságért és a beteljesületlen álmokért hull.
Nincs egy szemernyi szánalomérzet egy kínzók szemében sem. Nem számít nekik egy ember élete, hisz sok másik él belõlük e földön, eggyel több vagy kevesebb, lényegtelen, nem számít. Örömérzet, minden egyes jajkiáltás után, ez élteti e kegyetlen, ördögi zsarnokokat. Nincs lelkük, se lelkiismeretük, csupán a vérszomj és mások kínzása, ez az, ami számít. Nem törõdnek mással.
Bamba vigyorral nézik a szenvedõt, akinek már jártányi ereje sincs, s csak percei vannak hátra. Percek, amik után elhagyja ezt a gyötrelmes világot, ahol megfosztották mindenétõl. Becsület, jóság, ártatlanság, naivság, hit a jó gyõzelmében – ezek már csak üres, jelentésnélküli szavakká lettek.
Lágy fuvallat járja át a cellát. Kintrõl valaki a vaspántos ajtóval matat, majd hátborzongató nyikorgás hallatszik. Egy fekete csuklyás férfi lép be a helyiségbe. Magas, járása arisztokratikus, tekintélyparancsoló minden mozdulata, megjelenése olyan, akár maga a megtestesült halál. Szeme viszont teljesen ellentétben van azzal a kegyelten halálfalóval, akinek látszatát kelti. Tekintete árulja el csupán, mi is zajlik le a szívében, amit a külvilág nem vesz észre, csak az, aki figyel az apró részletekre. Szomorúság és aggodalom, ezeket érzi most. Leguggol és végigsimítja a nõ sebekkel tarkított arcát. A szemhéjak megrebbennek, és egy pislantás után, a nõ visszatér a világba, amit éppen elhagyni készül. Könyörgõ tekintettel fürkészi a férfit, erõtlenül nyílik a szája, de hang nem jön ki rajta. Kétségbeesett nyöszörgés és a könnyek zápora.
- Ölj meg… kérlek!- suttogja a bágyadt hang.
A férfi tétovázik, nem tudja, mit tegyen. A nõ újra elveszti a kontaktust a külvilággal. „Ölj meg!” – visszhangzik a fejében az utolsó kérés. Néma szavakat formál a szájával, majd újra felegyenesedik, és elõveszi a pálcáját. A szenvedõ felé tartja és kimondja a halálos átkot, mellyel egy haldokló szenvedéseit váltja meg.
- Máglyára a holtesttel! – adja ki a parancsot rideg hanggal.
A kínzók engedelmesen követik az utasítást, vakon, a legnagyobb alázattal.
Percekkel késõbb a test már a máglyán ég, ahonnan fekete füst száll fel a magasba.
- Már szabad vagy kedves- suttogja a csuklyás férfi.
Messze a magasba néz, figyeli a felszálló hamut elkapdosó szelet, és a régi kedvesért hullat egy utolsó könnycseppet.