Miként lehet kezdeni egy visszaemlékezés félét? Nem tudom, mivel még soha nem csináltam ilyet:) Akkor talán kezdjük ott, hogy mi okból csinálom ezt. Nos január hónap utolsó napjának hajnalán 18. születésnapomat ünneplem. Valahogy különlegesnek érzem ezt a napot, mivel ez az én napom, és ez egy fordulópont az életemben. Hivatalosan is nagykorúnak számítok. Végleg búcsút mondok a gyermekkornak, és felnõtt leszek:) Hehe ez azért kicsit viccesen hangzik. Vajon kész vagyok rá, hogy felelõs döntéseket hozzak? Nem tudom, de most nem is ezen kell filóznom, hanem azon: Mi is történ velem eddig?
Mint mindenkivel rengeteg minden. Ebben volt jó is és rossz is. Elõször kezdjük a rossz dolgokkal. Elvesztettem három barátot, akirõl azt hittem rokon lelkek vagyunk. De megtanultam ez által óvatos lenni. Minden rosszban van valami jó, csak sok idõ kellett mire rájöttem, ebben mi is a jó.
Két csodálatos ember is a múltamhoz tartozik, akiket sosem ismerhettem igazán, de életem végégig kiemelt helyen lesznek a szívemben, és soha nem felejtem el a nagypapáim. Fáj, hogy nem tudtam nekik sohasem elmondani, mennyire szeretem õket, és sajnos ezt már nem pótolhatom.
Elsõ szerelmemtõl is meg kellett válnom, ami szintén a fájó emlékek közé tartozik. De megtanultam nélküle élni, és nem haraggal gondolni rá. Hálával tartozom a sorsnak, hogy ismerhetem, és mind a mai napig néhanapján beszélhetek vele.
Elvesztettem még egy nagyon fontos álom, amit a körülmények és még sok más egyéb dolog miatt fel kellett adnom. És meg kell, hogy mondjam cefetül éreztem magam, amikor fel kellett belõle ébrednek. Nyilván csak én értem igazán mit miért és hogyan. De szerintem volt már mindenkinek összetört álma.
Most jöjjenek a konkrét és számomra fontos emlékek:

Elsõ.. nagypapámat látom mosolyogni és Bogaramnak hív engem…sétálunk az õszi falevelek között…minden arcvonása felrémlik nekem így hosszú évek távlatából. Legjobban a beteg arcára emlékszem. Végtelenül sápadt volt ekkor. Volt egy mondata, ami olyan élesen hangzik most a fejembe, mintha csak pár perce hallottam volna: „Talán holnap meg is halok.” Akkor még nem értettem a mondtat súlyát, csak azután, miután végleg elvesztettem. Sokáig hittem, vissza fog jönni. De ma már tudom, hogy ez képtelenség… Nem maradt más csak az a végtelen szeretet, amivel ma is visszagondolok rá. Tudom, hogy szeretett. Megbabonáztam az elsõ mosolyommal:), ahogy anyu mesélte.

Második…mikor elõször megpillantottam a kishúgomat. Aprócska kislány, az én ágyamon feküdt egy pólyába. Emlékszem aludt ekkor, olyan volt, mint egy porcelánbaba, cseresznyepiros ajkak, sok-sok fekete hajszál. Egyszóval felejthetetlen. Rengeteg emlékem van róla és még lesz is. Néha lehet, hogy kikészít, de õ a legjobb testvér a világon. Nem cserélném el a világ minden kincséért sem. Egyszerre a testvérem és a legjobb barátnõm is.

Harmadik… amikor vízfestékkel összefestettem nagyszüleim házában az ajtót. Nos igen volt bennem némi mûvészi hajlam már akkor is. Bár ez mára kicsit megkopott, de esetleg egy szivaccsal és egy kis festékkel én is tudok csodát csinálni:) Amúgy a festéssel kapcsolatban nem csak egy emlékem van. Helyszín nagyszüleim fürdõszobája, a fal Nellcsike kis kezecskéje által „kicsit” összetapogatva. Nos mamám megkérdezte, hogy mégis miért piszkoltam be a falat- erre én: „Majd bemeszelem.” Nos ez az évekig nem következett be. Legalábbis én nem csináltam meg:) Nos igen az én drága nagymamám, mindig mellettem van, amikor szükségem van rá. Néha ellát tanácsokkal, amiket a magam fajta markacs lány nem képes értékelni vagy megfogadni.

Negyedik… iskolába mentem. Elõtte nagyon is vágytam rá, hogy oda mehessek. De aztán hamar kiábrándultam. És most is azt teszem, szóval sokszor bánom meg, hogy beiratkoztam suliba. De ez amolyan általános utálat a tanulás miatt. Ami szerintem mindenkiben megvan egy kicsit. Bár ha jobban meggondolom mennyi mindent megtanultam és megismertem. Szóval még sem volt ez olyan veszett dolog.

Ötödik… költözés ide, ahol most lakom. Hú akkor még nem sejtettem, hogy ennyi munka lesz, mire olyan szépen nézzen, ki ahogy most. De imádok itt lakni, mivel közel van a suli, a környék is kellemes, van kutyám (egy kaukázusi juhász), és akkor megyek ki az udvarra, amikor akarok. Imádok a kerti padon ülni és olvasgatni, vagy írni. Ott a kertben kezdtem el a Desert Rose címû regényemet, ami tulajdonképpen az elsõ volt és még mindig írom:) Jaj és a legfontosabbat ki is felejtettem: saját szobám van. Igazi kis sárkánybarlang, hogy vegyem viccesre a figurát. De ez a kedvenc helyem, itt érzem a legjobban magam (persze apu irodája se kutya, ugyan is itt a gépem). Itten születtem a fanfiction- eim legtöbbje.

Hatodik… másik nagypapám, róla is sok emlékem van. Arca, termete, a nevetése. Ahogy a mûhelyében tesz-vesz. És már õ sincs közöttünk… Ilyenkor döbbenek rá, milyen keveset is tudok róla. Csak néhány apróság és sok-sok apró mozdulat emléke él bennem, és persze a szeretet iránta.

Hetedik… a legfájóbb emlékem. Apu infarktusa. Szörnyû és nagyon fáj, még most is. Bizonytalanság volt bennem és félelem. Nem sokan álltak mellettem ekkor. Talán, azért mert nem tudták, mit is érzek valójában. Rá kellett döbbennem, akiket barátnak neveztem meg, valójában nem is azok. Nem segítettek, nem voltak mellettem. Úgy éreztem, felemészt a fájdalom, és valami olyasmi történik, amibe beleõrülök. Kívül erõsnek látszottam, de belülrõl nem voltam cseppet sem ilyen. Ennyire még soha nem éreztem a jeges félelmet. Annyira aggódtam apuért, mint eddig még soha… Hála Istennek felépült és újra olyan, mint régen. Mindig néha köszönetet mondok, amikor átölelhetem és adhatok neki egy puszit. Nagyon szeretem õt, ugyan úgy, ahogy anyukámat. Mindig mellettem áll a nehéz döntésekben és én próbálok neki nem csalódást okozni. Emlékezetes pillanat volt számomra, hogy amikor haragudtam a világra, és meggondolatlan mondat miatt felmérgesítettem és sírva a szobámba vonultam. Õ volt az, aki megvigasztalt. Percekig öleltem akkor és a végén azt sem tudtam miért sírtam. Én voltam a hibás a dologért, és még is õ volt, aki megvigasztalt. Neki és anyunak köszönhetek miden jót, amiben a mai napig részem volt.

Nyolcadik… egy idézet: „Annyit szenvedek az utóbbi idõben. Álmok születnek kettõnkrõl, és mihelyst eljön a reggel és felkel a nap, úgy foszlik szerte minden álmom. Úgy érzem, szeretlek, és már nem úgy, mint egy barátot, hanem mint egy fiú egy lányt… Azt hiszem ez szerelem.” Ehhez nem fûzök semmit. Maradjon az én titkom, hogy ki írta és az, hogy én is ezt érzem-e iránta. Nos ne maradjon titok: Nem ezt érzem, mert egy szemét mocsok volt, aki átvert és az orromnál fogva vezetett. Szóval errõl ennyit.

Kilencedik… az olvasás, írás, honlapszerkesztés, számítógép összerakás… Nos igen ezek is nagyon fontosak nekem, szinte a rajongásig szeretem õket csinálni. Oh és még ott van elõkelõ helyen a zenehallgatás. Ezek nélkül nem is tudnék létezni. Valahogy nap, mint nap szükségem van rá, hogy kicsit legyen bennük részem.

Tizedik… amikor kitaláltam, hogy hova megyek továbbtanulni, és mi leszek. Furán fog hangzani, amit most mondani fogok. Az úgy volt, hogy egy szép nyár végi napon elég rosszul éreztem magam. Nyilván amiatt volt, hogy fogalmam sem volt mit kezdjek magammal, és olyan kiáltástalannak láttam minden. Igen, igen ez a pesszimista énem bûne, ami mindig kevesebbnek és kisebbnek állít be, mint amilyen valójában vagyok. Nos ezen a napon, napfürdõzve ültem az udvarunkban, egy lépcsõn, ami a házba vezet. Aztán nyikorgás hallottam, és egy csattanás, majd a kutyám elkezdett ugatni. Igen, posta jött. Elmélázva odasomfordáltam és kivettem belõle egy szórólapot. Végül is az ember az esetek többségben csak ilyeneket talál a postaládájában. De ez valami okból érdekesnek látszott. Egy OKJ-s két éves képzésrõl volt szó: rendszerinformatikus. Húú igen, aki imádja a számítógépeket és az apja bállakozásában szeretne dolgozni, annak nagyon jó ez. És igen ezen a ponton lett világossá elõttem a cél, hogy igen én ez szeretnék lenni. Persze az már csak a jövõ zenéje, hogy tényleg ez lesz-e belõle.

Tizenegy… életem elsõ Scooter koncertje. Valami hihetetlen volt. Nem sok embernek adatik meg, hogy közel lehessen ahhoz az együtteshez, amit rajongásig szeret. Szerencsésnek tartom magam, hogy ott lehettem, és részese lehettem az élménynek, sok más rajongóval együtt, akik szintén nagyon jól tudják, mit is jelen Scooter hallani. Más részrõl az is sokat jelent, hogy szüleimmel (nem vicc!!) és persze a szintén rajongó húgommal is megoszthattam ezt a felejthetetlen élményt.

Tizenkettõ… mikor elkezdtem írni. Nekem ez egy megváltást jelentett akkoriban és még most is. Így kiléphettem végre a mindennapokból és megismerhettem a lelkem és fantáziám azon részét, amit eddig nem is ismertem. Nos és amikor kiderült, hogy még sem baltázom el annyira a dolgot, az valami hihetetlen volt számomra. A Merengõ oldalára feltett fanficion-eimet, mind a mai napig lelkesen olvassák, és a rengeteg pozitív kritika nagyon jól esik!! Az írás rengeteg mindent hozott az élembe, a legfontosabb: barátokat az ország minden tájáról. Nagyon szeretek írni, mivel így teljesen önmagamat adhatom. Elmondhatom egy fél mondat mögé rejtve minden bánatom és örömöm. Engedhetek fantáziám szárnyalásának, no és persze a humoromnak is.

Tizenhárom… szerencsétlen szám, de nekem néha szerencsés. Emléket ide nem tudok írni, mivel konkrétan péntek tizenharmadikán történt eseményre nem emlékszem. Oh dehogy is nem, de buta vagyok akkor volt a szalagavatóm. Mondjuk olyan fergeteges tündérmesébe illõ dolgot nem tudok mondani róla. Kaptam egy bókot, mi szerint csinos vagyok és emlékszem telihold volt:) No igen, aki ismer, tudja miért is fontos ez. Amúgy megkaptam a szalagom, és hordom is. Ja és magamhoz hûen leöntöttem magam a koccintásnál pezsgõvel. És elõször éreztem igazán, mennyire külön utakon járok, mint két ember. Megint egy mondat, amit csak én értek:) Nem baj. Végül is ez rólam szól.

Tizennégy… elsõ munkanapom apunál. Persze már számtalanszor voltam nála dolgozni, de akkor neki asszisztáltam. Ám ez egy különlegeseset volt. Nagyon féltem, amikor én egyedül beültem az ügyféltérbe. Óriási hibám, hogy sosem bízom a képességeimben, vagy csak részben, sosem érzem magam igazán késznek a feladattokokra. De végig dolgoztam az egész napot, igaz sokszor kerültem szorult helyzetbe néhány aláírásra váró papír miatt és meg is akartam szökni. De megcsináltam. Mondjuk, bátorságom elég kevés van, ám azóta, már jobban bízom magamban, ami nagyon lényeges.

Tizenöt… anyukámról még nem is írtam, így a következõ pont az övé. Nagyon, nagyon közel állunk egymáshoz. Mindig helyre teszi a zavaros lelkemet és megmondja, mik a biztos pontok, amibe bele kellene kapaszkodnom. Igaz hasonló természetünk miatt sokszor kerülünk nézeteltérésbe, de sosem fajulna odáig a helyzet, hogy örök harag lenne köztünk. Szóval soha sem hagyjuk, hogy egy rendetlen sárkánybarlang és néhány meg nem csinált házimunka közénk álljon. Nagyon szerelem õt is, és õ is azok közé tartozik, akiért bármit képes lennék megtenni. Ahogy ismerem erre azt mondán, hogy tanuljak:)

Tizenhat… találkozás a sárkány kollégával. A Kissárkány-ahogy Leia hív engem - azaz én a 2005 nyarán voltam Krakkóban. Waveli székesegyháznál, mit sem sejtve bolyongtam össze-vissza és nézelõdtem, ahogy minden turista. Egyszer csak hallom apu azt mondja: Nelly nézd ott egy sárkány. Szokás szerint ilyekor, azt sem tudom, hogy hova merre kell néznem, mondhatnám jellemzõ. No de hogy a sárkány, se hazudtolja meg magát, királylánynak nézett ENGEM, hát kicsit mellénézett. Lényeg a fontos, a sárkány koma elkapott és nagy morgások közepette a nyitott szájába vette a fejem. Természetesen én röhögõ görcsöt kaptam. Erre a meghökkent sárkány elengedett, és búcsúzóul a popsimra csapott. Hát igen ilyen jót még nem nevettem. Sárkány mániám ezért még tovább fokozódott. Hoztam is haza néhány sárkányos dolgot. Ha pedig összejön, sárkányos honlapot hozok össze. Na ez is a jövõ zenéje még.

Tizenhét… 17. évem. Ne igen ez nagyon jó év volt, nekem tetszett. Jól éreztem magam, sok jó dolog történt velem. Hosszú lenne, mindent elmesélni, remélem, így is elhiszitek. Ez is olyan, mit matekból a bizonyítás: Én lehiszem mindent, csak ne kelljen bebizonyítani.

Tizennyolc… ide nem is tudom, mit írjak, hisz annyit minden fontos dolgot kihagytam. Legszívesebben, mindent megosztanék ebben a pillanatban, de nem lenne annyi idõ és hely. 18 év, milyen hihetetlen. Boldog, szerelmes és szomorú is voltam ez alatt az idõ alatt. Elértem sok minden fontos dolgot, de feladtam szintén sok mást. Összetörtem, de talpra álltam, mert igazi túlélõ lázadó vagyok, végtelenül makacs, aki nem hagyja, hogy legyõzzék. Mindig talpra álltam. Most is ezt teszem. Nem bánok semmit. Alapvetõen boldognak érzem most magam. És eljött az ideje, hogy köszönetet is mondjak, hogy elviseltek eddig az évek alatt. Elõször is a családomnak, akik nap mint nap megküzdenek a tüskés sárkányos természetemmel, és akiket nem cserélnék el semmire, akik szeretnek így ahogy vagyok. Nélkülük, most nem lennék itt és nem írnám ezt a valamit.
Másodszor, meg a barátaimnak, akik mellettem vannak. Mindannyian különlegesek vagytok, és nagyon boldog vagyok, hogy ismerhetlek benneteket. Mind-mind benne vagytok a szívem csücskében. Nélkületek nem lennék az, aki ma vagyok. Oh és még köszönet illeti az összes embert, aki valaha kritikát írt nekem a firkálmányaimra és õket is imádom, csak úgy mellesleg megjegyzem. Talán most vannak olyanok, akik ezt olvassák, és már találkoztam valamely munkámmal. Szóval köszike. Miattatok érdemes írni!!!

Mit is mondhatnék még így 18 év távlatából. Hát hogy nem vagyok normális, hogy ilyen marhaságot írtam, most és még a netre is felteszem. Na aki eddig eljutott annak nagyon nagy piros pontocska:) Lehet, tele van hibával és szóismétléssel, de akkor is ez az én életem. Mindenféle köntörfalazás nélkül. Puszi: Nellcsi azaz Nyx a Kissárkány

Kiegészítés: Nos a 18. évem sem eseménytelen, mert végre megtaláltam életem szerelmét, akivel nagyon boldog vagyok:)