Lágy szellõ lengedezett a fekete kastély barátságtalan falai között. Az ég tiszta volt és azúrkék. Rajta pár lomha felhõgomolyaggal, amik különbözõ alakokat felvéve úsztak a tengernek tetszõ kékségben. Virágok illatát vitte a szél messze, ám nem felejtett el lesüvíteni a kastély egyik nyitott ablakán, meglebegtetve a fehér csipkefüggönyt és megsimítva egy markáns arccsontú komoly férfi arcát.
A férfi sötét szemei a távolt kémlelték. Érzelmek egyetlen apró vonásán sem látszottak. Ám belül a szívében cseppet sem volt nyugodt. Érzelmek viharában vergõdött éppen, de mint ahogy mindig nem mutatatta ki õket. Így erõsnek és megtörhetetlennek érezte magát. A háború és a természete miatt volt ilyen.
Sóhajtott egyet. Ellépett az ablaktól és a közelben lévõ tükör elé lépett. Kifejezéstelen arccal futta végig tekintetét a fekete taláron, ami most valahogy másképp festett, mint a megszokott. Hosszú fekete haja - amibe néhol egy-egy õsz hajszál is vegyült- hátra volt fésülve és egy smaragdzöld vékony szalaggal rögzítve lógott. Arca fakó volt, ami mostanában nem igazán látott napfényt. De volt az egész megjelenésében valami elegancia, arisztokratikus tartás és elszántság.
Perselus Piton éjfekete szemében különös fény csillogott. Szája mosolyra húzódott. Ritka kincs volt ez. Szinte évek óta nem is látta senki, még talán õ maga sem mosolyogni saját magát. De most már nem olyan semmi sem, mint régen, amikor még megannyi veszély miatt kellett ésszerûen és komolyan viselkednie. Felszabadult a szíve a nagy terhek alól, és szabadon szárnyalhatott, talán először életében. Végre megtalálta azt a nõt, akit egész roxfortos diákévei óta szeretett. És most eljött a nagy nap, mikor összekötheti vele az életét örökre. Boldog volt, de ebbe az idillbe vegyültek más érzések is.
Félelem és kétségek. Nem érzette, miért, de nem volt biztos magában sem abban, hogy Loreen Malfoy- Lucius Malfoy húga- tényleg szereti-e. Lelke mélyén természetesen nagyon jól tudta, hogy Loreen szereti õt. Oh, hogy ne tudta volna, hiszen hányszor mondták egymásnak e szavakat. De a pillanatnyi kétség nem hagyta nyugodni. Mély levegõt vett és lassan kifújta.
Elnevette magát falfehér önmagát látva. Komikusnak érezte a helyzetet. Õ a bájitalok mestere - avagy a Vén Denevér, ahogy a háta mögött hívták- sosem volt ilyen helyzetben. Pedig az õ élettapasztalatával kevés dolog maradt még felderítetlenül. Mégis voltak olyan dolgok, amiket csak hírbõl ismert csupán. Ám most ebben a pillanatban rádöbbent arra, hogy életében elõször nagyon izgul. Újabb sóhaj hagyta el ajkait.
Megfordult és a szoba közepén álló fekete zongorához sétált. Végighúzta hosszú vékony ujjait a sárguló öreg billentyûkön, éppen csak lágyan érintve õket. Aztán leült a székre és játszani kezdett. A régi dallam szárnyra kelt, s betöltötte a szobát. Nem volt szomorú, se nem vidám ez a játék, csupán megnyugtató és lágy. Emlékek százai jutottak ekkor eszébe…

Tavasz volt ekkor, kellemes virágillatot hordott magával a szél. Ám a hely ezúttal nem a Piton kastély volt, hanem a jó öreg Roxfort. A parkban milliószámra nyíltak a százszorszépek. A smaragdzöld fû, még sosem volt ilyen gyönyörû. A Tiltott Rengeteg fáinak lombja halkan suttogott. Az egyik hatalmas, széles törzsû vén fának támaszkodva Perselus Piton nézte a parkot. A tizenhét éves fiú komoly tekintettel kémlelte a messzeséget. Ekkor arcvonási még nem voltak olyan kemények inkább lágyak. Fekte szemében különös fény csillant, szíve pedig a szerelem érzéstõl hevesen dobogott.
Távol tartotta magát a többi diáktól, hiszen sosem szerette a zajos társaságot, õ a csend és nyugalom híve volt. Elmerengve szegezõdött a szeme a tópart irányába.
Ahol nem mást, mint Loreen Malfoy figyelte. A fiatal lány egyedül ült a tóparton, egy könyvet olvasott éppen. De tekintete a tó kéklõ szelíd hullámaira vetõdött. Perselus messzirõl csodálta a számára angyalnak tetszõ szõke szépséget. Ahogy ezüstszõke tincseivel a szél játszott.
Úgy érzete itt az idõ, meg kell tennie, amit szülei óhajtanak. Bár nem volt ez számára kényszer inkább a tiszta szerencse, mivel az a nõt vehette feleségül, akit mindig is szeretett. Lassan megfontolt léptekkel közeledett a lányhoz. Elszánt volt és teljesen biztos önmagában. Még sosem érezte ennyire eltökéltnek magát. Tudta, hogy szülei ezt várják tõle. Halálfalóvá válás és egy elrendezett házasság. Ez volt a két legfontosabb dolog, amit szülei feladatul adtak ki neki. Az elsõt már teljesítette, most eljött a pillanat, hogy teljesítse a második kötelességét is.
Vészesen fogyott Loreen és Perselus közötti távolság, majd teljesen elenyészett. Loreen felnézett a könyvébõl, és hunyorítva Perselusra tekintett.
- Szia!- köszönt a lány- Minek köszönhetem a megtiszteltetést, hogy ide jöttél hozzám?
- Beszélnünk kell! - mondta színtelen hangon.
- Mondd csak, mirõl?- kérdezte a lány kíváncsian- De elõtte, ülj le, kérlek!
- Köszönöm nem inkább állnék.
- Szíves joga kedves Perselus, de így nem fogok veled beszélni, olyan lealacsonyító ez a helyzet.
Piton alaposan mérlegelte a helyzetet, majd sóhajtott egyet, és letelepedett a lány mellé. Ahogy megpillantotta Loreen kék szemeit azonnal heves dobogásba kezdett a szíve.
- Tehát mirõl is akarsz velem beszélni?
- Nos arról lenne szó, hogy a szüleink…
- Oh ne is folytasd…- legyintett a lány.
- Most ne szakíts félbe, kérlek! Sokat gondolkodtam ezen az egész dolgon és arra jutottam, hogy mi összetartozunk.
- De Perselus…
- Hiszen kijövünk egymással, a családjaink is kedvelik egymást, de van itt még valami.- Perselus mélyen belenézett Loreen szemébe, s megfogta a lány kezét- Már régóta el akarom neked mondani. Mióta elõször megláttalak, azóta valamiféle megmagyarázatlan erõ vonz hozzád. Minden este ott vagy az álmaiban, gondolataimban és a szívemben. Szeretem minden mozdulatod, a szemed csillogását, ahogy korholsz, mert valamiben nem engedek neked. Lényed minden egyes részét szeretem. És más vágyam nincs, csak az, hogy örökre együtt lehessünk.
Loreen szólni sem tudott, de erre nem volt semmi szükség, mivel Perselus azonnal megcsókolta. A lány meglepõdve hõkölt hátra és gyengéden eltolta magától a fiút.
- Nagyon sajnálom – suttogta, szemiben apró könnycsepp csillant, ám erõt véve magán visszafojtotta-, de nemet kell mondanom. Nem lehetek egy halálfaló felesége, megvetem ezért az apámat és a bátyámat.
A lány elfordította a fejét, felállt és könnyekkel a szemében elrohant. Perselus egyedül maga elé meredve ült a fûben.

Sosem felejtette el a visszautasítás érzését, ami haragot és gyûlöletet szült a szívében, emiatt mások számára nem nyílt meg újra. Kemény halálfaló képében élte tovább életét, de nem tudott megszabadulni lelkiismeretétõl, ami egyre azt suttogta, hogy rossz úton jár. Végül megtette a lépést, segítséget kért és kapott is. Ravaszságával és leleményességével megmenekült, és apránként törlesztette azt a rosszat, amit másoknak okozott. Érzéketlen bájitaltanárt képében járt Roxfort falai között.
De sok-sok évvel a visszautasítás után, történt valami. Egy komor õszi estén a Grimauld tér 12-es szám alatt rejtõzõ Rendbe új tag érkezett. Perselus becsukta a szemét, és újra átadta magát a merengésnek. Ujjai továbbra is játszottak a zongorán.

Mély csönd ereszkedett az éjszakai tájra. Perselus Piton a Rend fõhadiszállásának kertjében állt. S hallgatta a fák lehulló leveinek suttogó zizegését. Hideg szél borzongatóan ölelte körbe a testét. De õ nem törõdött vele, mivel saját magát is ridegnek és fagyosnak érzete. Semmi boldogság, csak mély fájdalom, amit a komorság mögé rejtett. Némán tûrve a múlt még fájó sebeit, s a rossz döntések következményeit. Mennyi idõ kellett, hogy rájöjjön, rosszat cselekszik? Évtizedek. Mennyi ártatlan embert kellett megölnie? Rengeteget. De már megbánta õket, s minden erejével azon volt, hogy minél több embert mentsen meg Voldemorttól. Vajon elnyeri az üdvösséget, és megszabadulhat bûneinek nehéz béklyóitól? Talán. Hosszú ébenfekete hajába belekapott az õszi szél, s kisimította a tincseket a homlokából. Mint egy lágy kéz érintése… Elgondolkodva hunyta le a szemeit. Valamit különöset érzett belül, valami egyedit, valami tikosat. De nem tudta mi az. Hangokat hallott bentrõl.
- Mama!- hallatszott Leslie Malfoy hangja.
- Loreen néni!- kiáltotta Draco.
- Szervusztok drágáim- nevetett rájuk Loreen.
- Loreen!- futott le a lépcsõn Narcissa.
Perselus megdermedt egy röpke pillanatra, szíve hatalmasat dobbant, de arca kifejezéstelen maradt. „Itt van”- suttogta halkan. Dumbledore professzor mondta neki, hogy kapcsolatban van Loreennal, de azt nem tudta, hogy ide is fog jönni. Érzete, hogy jéggé fagyott szíve olvadni kezd, s heves dobogásba kezd. Elindult a nappali felé, ahonnan már csak pár lépés volt az elõszoba.
- Annyira örülök neked Narcissa- mondta mosolyogva- Már olyan régen nem láttuk egymást.
- Igen, de most már végre újra sikerült találkoznunk.
Nem tudta mit tegyen, odamenjen-e vagy ne? Ám a következõ mondat meg, s annak tulajdonosa megadta a választ.
- Loreen Malfoy, hát hol késtél eddig?- szólt mosolyogva Lupin.
- Remus!- kiáltott fel Loreen.
- Hát hogy van a hollóhátasok gyöngye?- mondta Lupin kibontakozva az ölelésbõl
- Köszönöm nagyon jól- mosolygott.
Határozottan kilépett a nappaliba. Arca megkeményedett, kihúzta magát.
- Elnézést, hogy megzavarom ezt a csevelyt- szólt fagyosan Piton- De lenne valaki, aki szeretne beszélni önnel - és itt jelentõségteljesen nézett Loreenra.
- Ugyan Perselus semmi szükség a túlzott udvariasságra, nyugodtan tegezz, mint régen.
Oh az a csengõ hang. Milyen rég hallotta már? Az a kék tekintet. Milyen rég nem látta már? De büszkesége legyõzte gyengéd érzelmeit. Eldöntötte nem fog megbocsátani neki. Érzelemmentes arccal vezette ekkor a nõ a testvéréhez a sötét folyosón át.

Perselus Piton elmosolyodott az emlék hatására. Nem is gondolta volna akkor, hogy Loreen Malfoy, milyen hatással lesz életére. Elhozta lelke sivatagára az enyhülést. Szívérõl a vastag jégpáncél felolvadt, s érezte a -régen meggyûlöltnek hitt- szerelmet. Boldog volt, repkedett ettõl az eufólikus érzéstõl. Olyan volt, mint egy szárnyaszegett madár, aki sérüléseibõl felgyógyulván újra szárnyra kap és vitorlázik az azúr kék égen.
Hónapok teltek el, míg Perselus teljesen megváltozott. Ez érezhetõ volt, s egyben látható is. Régi elnyomott tulajdonságok kerültek elõtérbe. Mosolygott újra. Ahogy most is, így a zongoránál ülve a fehér és fekete billentyûkkel játszva. De még maradt egy emlék, amire szívesen emlékezett vissza. Amikor megkérte Loreen kezét.

Álmosan susogott az esi szellõ, lágyan ringatva a fák lombját. Az éj sötétjében apró csillagok gyúltak. Szentjánosbogarak fénye tükrözõdött vissza a sötéten hullámzó tó felszínérõl. A Roxfort parkjának füvén két felnõtt sétált kézen fogva. Mint két kisiskolás diák, akik a tilosban járva találkoznak az éj leple alatt, amikor mindenki alszik. Bár a helyezet cseppet sem volt olyan, mint diákkorukban. Felnõttek lettek maguk mögött hagyták a gyerekkor gondtalan világát. A fehér taláros Loreen, s a fekete taláros Perselus oly különbözõ volt, és még is egyet alkottak, kiegészítették egymást. Perselus ébenfekete hajában néhány õsz hajszál vegyült, és az arcán ráncok barázdái emlékeztettek az idõ múlására. Loreent sem kímélte az idõ, de Perselust ez egyáltalán nem érdekelte. A szeretett nõ szemébe nézve az egész világot látta, és ez volt a lényeg.
Loreen fejét Perselus vállára hajtotta, aki elmosolyodott. Mikor odaértek a régi jól ismert helyhez. A nõ elpirult a sötétségben, de a mellette álló férfi lágyan homlokon csókolta, mondván ez csupán a múlt, egy történet, amely szomorú, de már senkinek sem fáj. Megérintette a nõ kegyes kezét, s egy apró csókot lehet rá. Majd egy gyûrût húzott a Loreen ujjára. Ajkaik szavak nélkül egyesültek. Nem volt szükségük semmilyen felesleges beszédre, hiszen ismerték egymás minden rezdülését, s érzéseit.

A zongora hangjai lágyan hangzottak a csendben. Perselus Piton lassan a dallam végére ért és lenyomta az utolsó billentyût. Ám nem vette észre, miközben õ játszott valaki õt figyelte.
- Gyönyörû volt- szólalt meg Leslie.
- Köszönöm- mondta és elmosolyodott- Itt az idõ?
Leslie bólintott.
- De elõtte még szerettem volna beszélni veled.
- Hallgatlak.
- Elõször is szeretném elõre bocsátani, hogy ha bármiféle fájdalmat okozol anyámnak, azt nem úszod meg. Másodsorban tudom, hogy szeretni fogod és melletted boldog lesz. Igaz nem olyan boldog, mint az apámmal lehetett volna, de nem így hozta a sors.
Perselus arcán egy mosoly jelent meg.
- Oh és mielõtt még kifelejteném. Remélem, jó apám lesz- ezen a kijelentésen mindketten elnevették magukat.
- Ígérem, jó apád leszek.
- Helyes- mondta Leslie, és hátba veregette újdonsült apját.- Na még a végén ránk kell várni. Menjünk!
Perselus Piton bólintott egyet. Elindultak, észre sem vette pár perc múlva már az oltárnál állt, s várta az arát. Nem kellett sokáig várnia, mert megjelent a fehér ruhás szépség. Mint egy tündér úgy haladt végig a padsorok között. Hosszú kibontott hajával lágyan játszott a lenge szél. Fehér ruhájában úgy közeledett felé, mintha felhõkön lépkedne. A võlegény körül megszûnt a világ, a tér, és idõ egyszerûen megállt.
Nem látott mást csak Loreent. Tekintetünk összekapcsolódott, ahogy egymás szemébe néztek. Boldogok voltak mind a ketten. Végre beteljesült a végzetünk, s hátralévõ napjaikat egymás mellett fogják leélni, tökéletes harmóniában. Gondolkodás nélkül igent mondtak és felhúzták a gyûrûket. Egy csókot váltottak, mint férj és feleség.
A násznép mosolyogva nézte a párt. Harry Potter meglökte a mellette ülõ Ron Weasleyt.
- Na végre bekötötték a Vén Denevér fejét.
Ezen csak nevettek, de volt olyan is, aki nem nézte ezt jó szemmel.
- Harry!- szólt rá a feleségre.
- Most meg mit mondtam?
- Inkább ne mondj semmi!- javasolta Ashley.