Hetek teltek el azóta, hogy Hermione elhagyta a Black kúriát. Draco égre-földre kereste, de nem akadt a nyomásra. Szívében kínzó fájdalom uralkodott. Nem értette, miért tûnt el ilyen hirtelen, hiszen végre minden akadály elhárult elõttük és egymáséi végre lehetnének.
Szíve mélyén nagyon is megértette a lányt, mivel tudta Hermione sosem használta a halálos átkot és nem ölt embert. De mégis megbántottnak és kétségbeesettnek érezte magát, mert Hermione nélkül csupán egy fél ember volt, aki önmagában nem képes semmire. Fájt neki minden egyes ébren töltött perc, mivel nem azzal tölthette, akit szeret.
Eli hiába próbálta apja szenvedését enyhíteni pár közös játékkal. A kislány tudta Dracoban olyan érzések kavarognak, amit õ nem teljesen érthet, hiszen kicsi volt még a szerelemhez. De tisztában volt azzal, hogy ha nem tesz valamit, akkor apja mindig ilyen búskomor marad.
Draco õszintén örült annak, hogy lánya körülrajongja minden szeretetével és próbálja elterelni a figyelmét, de sajnos ez nem sokat segített az állapotán. Még a munka sem, pedig az akadt bõven. Harry sikeresen legyõzte a Sötét Nagyurat, persze csupán egy hajszálon múlott, de a meglepetés erejét kihasználva cselekedtek, s végül felülkerekedtek a sötét oldalon.
Viszont Draco akkor sem tudott ennek a csodálatos gyõzelemnek örülni. Túl könnyûnek tûnt vagy talán csak a vak szerencse kísérte útjaikat? Most ez sem tudta túlzottan érdekelni, saját lelki problémái lekötötték minden figyelmét, és másra nem igazán tudott koncentrálni.
Élõhalottként bolyongott a kúriában egyre csak Hermionét keresve, de sehol sem lelte meg a kedvest. A lány szobájába lépve még mindig érezte az illatát. Lassan kezdte elveszteni lényének egy nagyon fontos részét. A körülötte állók csupán félszemmel figyelték, hiszen nekik is megvoltak a saját feladatik.
A kúria kertjében az egyik padon ülve bámulta a délutáni nap sugarait. Fázósan húzta össze magán a talárját és emlékezett. A révedezésbõl lánya zökkentett ki, aki egy tengericsillagot tartott a kezében.
- Szia papa!- mondta, és Draco ölébe kuporodott.
Draco fáradtan rámosolygott, majd egy puszit adott kislánya homlokára és kisimított az arcából egy kósza hajtincset.
- Még mindig semmit sem tudsz Hermionéról?
- Nem kicsim.
- Apu, ezt neked adom - mondta, és apja kezébe nyomta a tengericsillagot.- Talán így nem hiányzik majd annyira.
Draco mosolyogva kezébe vette a tengeri csillagot, majd eszébe jutott valami. Kislányára nézett, majd széles mosoly jelent meg az arcán.
- Mindig is tudtam, hogy a lányom egy kis zseni. Eli megtaláltad nekem Hermionét.
Draco felkapta a kislányt, aki csilingelõ kacajt hallatott és berohant a házba. Odabent Harry éppen az újságját olvasta a kanapén ülve, mellette pedig a kisfia aludt a babakocsiban.
- Harry!- kiáltott Draco.
- Merlinre ne ordíts már! Alszik a gyerek.
- Elnézés- mondta, majd letette a kislányát.- Meg szeretnélek kérni valamire.
- Hallgatlak.
- Vigyáznál te és Ginny Elire pár napig?
- Persze, de hova mész?
- Visszahozom Hermionét.
- Micsoda?
- Eli megtalálta nekem- nevetett-, most rögtön indulok.
Harry és Eli elképedt arccal bámultak Dracora, aki kiviharzott a kúriából, és azonnal dehoppanált.

***

Draco szédelegve állt meg a kis város egyik félreesõ sikártorában és megfogadta, hogy soha többet nem hoppanál ilyen felfokozott lelkiállapotban. Miután magához tért, és kifújta magát. Elméjét újra elöntötte a szerelem kábulata.
Lélekszakadva elrohant a part felé, ahol Hermionét sejtette. Fejében ezer és ezer kósza gondolat járt körtáncolt, szinte végeláthatatlan örvény képezve a fejében. Lábai szinte maguktól vitték a helyes irányba.
Mikor a sziklafalhoz ért, kétségbeesetten vette tudomásul, hogy kedvesének még a nyomát sem találta ott. Draco nem tudta mit tegyen, egyszerûen megbénította a tehetetlenség. Mereven nézte a tenger lágy hullámzását, majd hirtelen egy gondolat ötlött a fejébe.
Megjelent elõtte annak a kis háznak a képe, ahol Hermione lakott akkor, amikor utoljára találkoztak itt. Újra futásnak eredt. Egyre fokozta a tempót, izmaiban érezte a feszítõ érzést, majd a fáradtságot. De ez feledtette vele a vérében keringõ magas szintû adrenalin és a szívben lévõ rengeteg érzelem. Bekanyarodva feltûnt elõtte a keresett ház. Gondolkozás és bármiféle elõvigyázatosság nélkül elõkapta a varázspálcáját és semlegesítette a védõbûbájokat. Bent a házban nem talált senkit, vagyis elõször õ ezt hitte, majd vízcsobogásra lett figyelmes. Aztán egy fehér köntösbe burkolózott alak jelent meg a háta mögött.
- Te mit keresel itt?- kérdezte meglepõdve, de semmiképpen sem szívélyesen a lány.
- Én csak azért jöttem…- kezdte Draco torkában dobogó szívvel, aztán erõt vett magán, sutba vágta a felesleges szavakat és cselekedni kezdett.
Draco erõsen magához húzta a lányt, mélyen a szemébe nézett. A szürke szempárban a vágy csillant meg, a melegbarna szempárban, pedig a zavartság és az ijedtség. A fiú végigsimította a lány göndör zabolázatlan fürtjeit, amik eddig egy laza hajgumival voltak összekötve. Már csak pár centiméter volt a távolság, ami egyre csak fogyott és fogyott, aztán Draco puha ajkai elérték Hermione ajkait, s egyesültek egy csókban.
Ebben a csókban benne volt minden érzelem, amit ekkor érzett. Hermione enyhe kábulatba esett fogalma sem volt róla, hogy mit tesz éppen, de semmiképpen sem akarta, hogy vége szakadjon ennek a csodálatos pillanatnak.
Nyelveik vad táncba kezdtek, és olyan erõsen ölelték át egymást, mintha attól félnének, hogy valami láthatatlan erõ kíméletlenül elválasztja õket egymástól. Hermione erõsen fonta körbe karjaival Draco nyakát. Nem akarták, hogy vége legyen, hanem még többet és többet akartak egymástól. A vágy és az õrjítõ szenvedély vad örvényében akartak maradni örökre. Szívük egyszerre dobbant, kezük jólesõen simogatta a másikat.
Majd tempójuk egyre lassult, végül már csak apró csókokat váltottak. A két szempár összekapcsolódott, és mindkettõben a vágy olthatatlan tüze égett. Hermione halkan felsóhajtott, majd végigsimította Draco arcát, aki behunyt szemmel élvezte a rég áhított érintést. Újra megölelték egymást. Hermione elmosolyodott, ahogy újra magába szívta a fiú illatát, ami annyira hiányzott neki. Nem akart magyarázkodni, hogy miért is tûnt el oly hirtelen, de nem is volt rá szükség. Végre itt volt mellette az, akit igazán szeretett és így már minden értelmét vesztette.
Draco könnyedén ölbe kapta a lányt és felfelé vitte az emeletre. S mikor a hálószoba ajtajához ért, egy jól irányzott rúgással tört utat magának, nem törõdve azzal, hogy az ajtó kiszakadt a helyébõl. Hermione felkacagott, amikor Draco az egészrõl egy vállrándítással és egy fintorral vett tudomást, és inkább Hermione ajkainak felfedezésével kívánta az idõ tovább részét tölteni. Draco óvatosan letette a lányt az ágyra, majd újabb érzéki csókot váltottak egymással.
A fiú beletúrt a lány göndör hajába és úgy csókolta tovább mintha az élete múlt volna rajta. A lány eközben végighúzta Draco hátán a kezét, majd szorosan magához ölelte. Hermione halkan felsóhajtott, amikor a fiú puszikkal hintette be a nyakát, végigfutott a hátán az a kellemes bizsergés, ami mi mindig átjárta az egész testét, amikor Draco akár egy apró érintéssel is a bõréhez ért.
A lány teljes egészében elolvadt a fiú erõs karjaiban, és szapora sóhajokat hallatott, amikor Draco apró csókokat lehelt a nyakára, a vállaira, a melleire és a hasára. Mindkettõjük testét átjárta a vágy kéjes forrósága.
Hermione elkezdte kigombolni a fiú fehér ingjét, majd megszabadította tõle, és az ablak mellett lévõ fotelba hajította. De Draco sem tétlenkedett kezdte a lányt egyre jobban kibújtatni a köntösébõl. Vágytól teljes sóhajtok hangzottak fel a ház kongó csendjében, de ez egyik félt sem zavarta. A feleslegessé vált ruhadarabok szanaszét hevertek már a földön.
Draco szürke tekintete bebarangolta mezítelen kedvese minden porcikáját, majd szinte félve ért hozzá a selymes bõrhöz. Majd újra a lány fölé hajolt, és lágy csókot lehet éppen csak érintve az ajkakat. Hermione váratlanul közelebb húzta magához Dracot és egy hosszú csókot váltottak.
A lányon volt a sor, hogy kényeztesse a fiút. Lehelet finom csókokkal borította Draco nyakát, aki eközben halk sóhajokat hallatott, majd a lány gyengéden szívogatni kezdte a selymes bõrt, aminek illata teljesen elbódította. Egész testében remegett, de csupán a vágytól, amit most érzett szerelme közelségében. Telhetetlenül csókolta hosszan és szenvedélyesen a fiú ajkait, aki nem ellenkezett, sõt viszonozta. Kezeivel végigsimította a lány hátát, aki kéjesen felnyögött.
Dracoban egyre inkább tudatosult, hogy valóban, igazán és szívbõl szereti Hermionét. Mióta elõször meglátta a tengerparton, már akkor érezte azt a különös érzést, egyfajta bizsergést odabent, ami eleinte zavarta, mert nem tudott mit kezdeni vele, de most azonban olyan erõssé vált, hogy nem is akarta titkolni, hanem minél többen megmutatni belõle, hogy Hermione érezhesse, mennyire szereti. Õ volt a tökéletes nõ a számára, akivel egész hátralévõ életét le akarja élni.
Hermione a mennyországban érezte magát, most tudta meg csak igazán, hogy milyen az igaz szerelem. Draco érintései, csókjai és a szemében lángoló szenvedély mindennél többet jelentett számára. Nem hitte volna, hogy az egykori mardekáros valaha megmutatja neki igazi énjét. Hisz régebben annyira különböztek egymástól, most még is egymás ölelõ karjaiban fekszenek.
Mindkettejük testében lángolt az eddig elfojtott vad szenvedély, amelynek örvénye teljesen magával ragadta õket. Nem létezett sem tér, sem idõ, csak õk ketten és semmi nem választhatta el õket. Sorsuk szorosan összefonódott, mint ahogy õk egymás ölelõ karjaikban, mintha féltek volna attól, hogy ez az utolsó alkalom, amikor együtt lehetnek és érezhetik egymás közelségének mámorító varázsát. Szerelmük beteljesülése volt a legcsodálatosabb a dolog, ami történhetett velük.
Aztán mikor kifulladva egymás mellett fekve lágyan csókolták és simogatták egymást, már tudták, hogy ennél nincs megnyugtatóbb. Draco legszívesebben soha nem engedte volna el Hermionét, a lány pedig soha nem is ment volna el mellõle. Úgy érezte eddig sivataghoz hasonlatos lelke végre megkapta az áhított esõt, s mint egy rózsa õ maga is kivirágzott. Szorosan egymást ölelve szenderedtek el arcukon egy apró mosollyal, ami a végtelen szerelmet jelezte, ami örökre egymáshoz kötötte õket.
A mosolygó telihold huncut sugara végigjárta ágyon fekvõ két fiatal sötét sziluettjét, majd továbbállt, hogy pihenni hagyja õket. Inkább a tenger táncoló sötét habjaival játszott tovább, aminek megnyugtató hullámzása hallatszott az éjszakában.

The End