Végtelennek tûnõ úton haladt, egyedül és rettentõen magányosan. Árnyak kísérték, de nem törõdött velük. Nem tudta hova tart, és miért van itt, de ez a legkevésbé sem érdekelte. Egy belsõ hang azt súgta, hogy most igen is itt kell lennie. Nem félt attól, ami rá vár ezen az úton, pedig fogalma sem volt róla, mivel vagy talán kivel kerül majd szembe.
Göndör hajával vidáman játszott a szél, talpa alatt pedig érzete a finom homokos talajt, ami hûvös volt még. Hallotta a tenger hullámzását, és érezte az illatát. Sirályok hangja hallatszott a messzi távolból, olyan panaszosan, mint eddig még soha.
A nap még nem kelt fel, de az ég alja már halványrózsaszín és sárga színekben pompázott. Hermione becsukta a szemét, hogy érezze, amint a hûs szellõ simogatja és körbeöleli a testét, mint egy jó barát. Majd mikor kinyitotta…
- Ron?- kérdezte hitetlenkedve.
- Én vagyok- bólintott mosolyogva.
- Mit keresel itt?
- Csak erre jártam, gondoltam benézek- mondta, és ráérõsen zsebre tette a kezét.
- Te meghaltál- szólalt meg Hermione, akinek kiült a meglepetés az arcára.
- Oh ez részletkérdés- simított ki egy tincset az arcából Ron.- Most van fontosabb dolgunk is, mint ilyenekrõl diskurálni. Nincs sok idõm.
- De, hogy… Nem értek semmit.
- Nem is kell, nincs erre idõnk. Mindjárt felkel a nap, és akkor nem… Mindegy, figyelj jól!
- Rendben- bólintott kábán.
- Áruló van a Rendben, aki nagyon csúnya tervet készül véghezvinni. Légy résen, és bármi gyanúsat észlelsz, szólj Harrynek!
- Drew… Õ az áruló, ugye?
- Nem mondhatom meg, azzal katasztrófát idéznék elõ- nézett egy pillanatra az égre.
- Tudom, hogy õ az! Mi akar elkövetni?
- Ezt sem mondhatom meg.
- Akkor miért vagy itt?
- Figyelmeztetni akartalak, és még egyszer újra látni… Figyelj, tudom, mi van és mi lesz közted és Malfoy között, õ szeret téged tiszta szívébõl! Õ a végzeted, nem én, harcolj érte, és akkor minden rendben lesz! Vigyázz az árulóval, mert nagyon nagy veszélyt jelent rád, ha nem idõben cselekszel!
- Mit tegyek?- kérdezte tanácstalanul Hermione.
- Ezt neked kell tudnod, de én azt mondom hallgass az eszedre, és a megérzéseidre, akkor menni és sikerülni fog!
- Nem tudom, mit vársz tõlem?- mondta a lány.
- Azt, hogy mentsd meg a világot.
- És még valami nem kéne? Ron, én egyedül erre nem vagyok képes.
- Te vagy az egyetlen, aki erre képes. Hollóháti Hedvig leszármazottja vagy, csak használni kell a véredben lévõ erõt, aztán a többi menni fog magától.
- És mi van, ha nem sikerül?
- Akkor a Rend tagjai mind meg fognak halni…
- Nem vagyok rá képes-, rázta meg a fejét a lány.
- De igen képes vagy rá én tudom - mondta Ron, és megpróbálta megsimogatni a lány arcát, de szellemként nem érhetett hozzá.
Hermione könnyes szemekkel nézett az egykori kedves kék szemébe. Át akarta ölelni egyszer utoljára, és elbúcsúzni tõle, vagy akár valami értelmeset mondani, de nem ment. Csak állt ott, s könnyek százai szaladtak le az arcán.
Ron bánatosan nézett vissza rá, és azt kívánta bár sosem halt volna meg, és még mindig Hermione mellett lehetne. Fájt minden egyes könnycsepp, amit a régi kedves ejtett. Tudta, hogy Hermione már nemcsak õt, hanem Dracot is szereti tiszta szívbõl.
A lány szíve majdnem kettészakadt, és félt a jövõtõl. Nem érezte magát elég erõsnek ahhoz, hogy harcoljon. Tudta, hogy meg kell tennie, amit a sors kiszabott neki. De õrülten hiányzott valaki, aki segíthetne neki és támogatja mindenben. Ron már csak a múltja, de még vágyott arra, hogy visszakapja a régi életét.
- Légy boldog Hermione! Ne bánkódj a múlton, ennek így kellett történnie! Szeresd Malfoyt és a gyerekeiteket! Örökké veled leszek a szívedben! Szeretlek!- mondta, s hátat fordított, majd lassan elindult.
- Ne menj még! Kérlek, maradj velem!- zokogta Hermione.- Szükségem van rád!
- Tudod jól, hogy már rég nincs.
- De igen! Ölelj át és maradj velem!
- Nem lehet - mondta Ron halkan.
- Szeretlek!
- Akkor hagyj elmenni!- suttogta.
- Nem tudlak elengedni.
- De meg tudod tenni! Képes vagy rá, ahogy arra is, hogy megmentsd a Rendet a pusztulástól.
- Nem megy - mondta könnyes szemmel.
- Én bízom benned, tudod jól!- mondta Ron egy bátorító mosollyal az arcán - Ne kelljen így elmennem! Nekem nem az volt a sorsom, hogy veled éljem le az életem. Én már elfogadtam ezt, pedig még mindig õrülten szeretlek, pont olyan szenvedéllyel, mint régen.
- Veled akarok menni!- zokogta a lány és közelebb ment a régi kedveshez.
- Tudod, hogy nem lehet. Rád még feladatok várnak és nem jöhetsz velem.
- Nélküled semmi vagyok, egy élettel bábu.
- Ez nem igaz, Malfoy ott van és lesz neked mindig. Csak le kell gyõznötök pár akadályt, hogy együtt lehessetek.
- De én téged szeretlek.
- Már nem Hermione, már rég nem engem szeretsz. Nem belém vagy szerelmes.
- Akkor mit érzek irántad?
- Csak szeretetet.
Hermione lehajtotta a fejét és könnyeit a homokos partra hullatva töprengett azon, amit Ron mondott neki. Nem akarta elengedni, mert félt egyedül maradni, és nem szerette volna elveszteni a fiúhoz kapcsolódó szép emlékeket: az érzéki csókokat, a szerelmes szavakat és óvó öleléseket.
Aztán egyszeriben Draco alakja villant be és akkor már tudta, hogy mit kell tennie. Már régóta Dracot szerette, õ volt az, aki segített neki újra visszatérni a Rendbe és megmutatta a kivezetõ utat a mély depresszióból.
- Nem veszítesz el Hermione, mindig ott leszek a szívedben és az emlékeidben élek tovább.
- Tudom és sajnálom. Önzõ voltam és itt tartottalak magam miatt.- Hermione közelebb Ronhoz és lágyan megérintette a hideg arcot, ami kísérteties derengésbe kezdett.
A lány közelebb hajolt, majd egy utolsó röpke csókkal búcsúzott a szerelmétõl, aki régen a világot jelentette számára. Hermione nem gondolkozott azon, hogy miért csak õ érinthette meg Ron kísértetét.
A világ újra elsötétült, eltûnt a tengerpart és vele együtt Ron is és Hermione tovább aludta az igazak álmát, mellette Dracoval az igaz szerelmével.

***

A redõny résein keresztül a felkelõ nap fénye bevilágított a kis szobába, ahol a baldachinos ágyon Draco és Hermione egymás mellett feküdtek. Draco hamarosan mocorogni kezdett, majd kinyitotta a szemét és elmosolyodott. Mostanában nem aludt túl jól, de ezen az éjszakán minden idegességét és fáradtságát kipihente. És amikor a mellette fekvõ lányra nézett végtelen nyugalmat érzett. Mintha révbe ért volna, mintha az igaz boldogság környékezte volna meg, de nem volt benne biztos, hogy ez tényleg a valóság és nem egy csalóka illúzió, ami felemészti a lelkét.
Szerette Hermionét úgy, mint eddig senkit, még Drewt sem, önzetlenül, tisztán és igazán. Ez az együtt töltött este mindent megváltoztatott benne, noha semmilyen testi kontaktus nem történt köztük, csupán együtt aludtak. De nem is ez volt a lényeg, hanem az, hogy felismerte a magában lévõ érzéseket és lelke végre megnyugodott.
Nem sokkal késõbb Hermione is kinyitotta a szemét. Bágyadtan nézett Dracora, de szája szegletében egy mosoly bujkált. Draco mélyen a szemébe nézett, majd lágyan megcsókolta.
Milyen is volt ez csók? Érzéki és felkavaró, mintha ez elsõ lenne, amit valaha kapott. Kitörölt minden emléket azokról, akik Hermionét valaha is megcsókolták, s a lány úgy érezte, fellegek között jár. Nem gondolkodott, csak az ösztönei vezették, és minden érzését beleadta ebbe az egyetlen csókba. Azt akarta, hogy Draco és érezze azt, amit õ.
Aztán a csóknak lassan vége szakadt és egymást ölelve feküdtek a hatalmas baldachinos ágyon. Nem volt szükségük szavakra csak egymás közelségére.

***

A folyósón Drew haladt kopogó léptekkel, és cseppet sem vidám arckifejezéssel. Sötétkék talárja baljóslatúan suhogott a reggeli csendben. A lány fejében nem volt másnak helye csupán a bosszúnak, amit történetesen a saját férjén kívánt kitölteni.
Bosszantotta, hogy az éjszakát nem vele töltötte, és csak úgy elrohant. Drew ekkor megesküdött, hogy ezért Draco még nagyon drágán meg fog fizetni. A lány undorodott a saját férjétõl mindig is. Csak játszotta a szerepet, amit nem kisebb személyiség bízott rá, mint Lucius Malfoy, természetesen Voldemort nagyúr jóváhagyásával.
Emlékezett arra a napra, amikor Lucius meglátogatta és megkérte erre a szívességre. Muszáj volt belemennie, mert szülei élete volt a tét, s naiv lányként még elhitte, hogy a nagy halálfaló kegyes lesz hozzá és megkímélni a szerettei életét. De tudnia kellett volna szülei akkor már rég halottak voltak, és aki a varázsvilágban alkut köt a másikkal, az egykönnyen nem bújhat ki alóla. Lucius egyértelmû utasítása az volt, hogy játssza el annak a lánynak a szerepét, aki igazán szerelmes Dracoba.
Az idõsebbik Malfoy nagyon jól ismerte fiát, akit azok a szentimentális eszmék vezettek, miszerint csak olyan nõt vesz feleségül, akibe szerelmes. Ezzel csak egy probléma volt: nem sok partiképes aranyvérû lány maradt, és a legtöbbnek annyi esze sem volt, mint egy csigának. Természetesen Luciust bosszantotta, hogy a családja Draco könnyelmûsége amiatt, esetleg kihal és homályba vész a Malfoy név, sõt az idõsebbik Malfoy semmilyen varázslattal nem akarta fiát kényszeríteni. Ezért választott egy nem olyan jó nevû, de tisztességes aranyvérû családot, akinek a leány gyermeke eszes, de könnyen befolyásolható volt.
Drew pedig tökéletesen megfelelt a feladatra. Mindent megtett annak érdekében, hogy Dracot behálózza. Be kellett vetnie a boszorkányos ügyességét a dolog érdekében, de ez nem esett nehezére, mivel az évfolyam legtehetségesebb boszorkányi közé tartozott.
De volt egy kis bökkenõ: Draconak esze ágában nem volt a sötét oldalhoz csatlakozni. Már rég meggyûlölte szüleit, akik engedelmes szolgái voltak Voldemortnak. S mint szeretõ férfi, Drewt is magával akart vinni, hogy megmentse a sötét oldaltól. A lány természetesen nem akart vele menni, hiszen akkor már a sötét jegy is és szerelme is a halálfalókhoz kötötte, de Lucius Malfoy parancsára Draco mellett maradt.
No igen nem kis erõfeszítésébe került, hogy bejusson a Rendbe észrevétlenül és megtévessze a Black kúriát védõ varázslatokat. Ám ezek után következett Drew számára az igazi pokol. Mikor megtudta, hogy gyermeket vár és az apa nem más, mint Draco, kétségbeesetten próbált a gyerektõl megszabadulni. Voldemort parancsára Drew a baba születése után visszatért a halálfalók közé és szörnyû kínzáson ment keresztül, amiben Lucius Malfoy is szívesen segített. Lucius nagyon is neheztelt a lányra, amiért meg akarta ölni az unokáját és azért pedig még jobban, mert nem adta át neki a gyereket. Drew nem törõdött vele, neki nem volt fontos Eli csupán a saját nyomorult élete és a szerelme, aki miatt végleg a sötét oldalra állt.
Miután véget ért a kínzás és Drew végre felépült a sebeibõl, a Sötét Nagyúr feladatokkal bízta meg a lányt. Rengeteg bevetésen kellett rész vennie és embereket gyilkolnia, teljesen észrevétlenül, nehogy rájöjjenek, hogy életben maradt. S a naiv kislányból egy gyilkoló gép vált, aki érzelmek nélkül képes volt bárkit eltenni láb alól, kerülve még a legkisebb feltûnést és egy apró nyomot sem hagyva maga után.
Most is ez járt a fejében: bosszút állni mindenáron. Elõször Draco Malfoyon és Renden majd Lucius Malfoyon. Cipõje hangosan kopogott a kihalt emeleti folyosón, majd megállt egy ajtó elõtt és bekopogott.

***

Hermione ijedten ugrott ki az ágyból, amikor meghallotta, hogy kopognak az ajtaján. Idegesen igazgatta meg a rózsaszín pizsamáját, majd intett Draconak, azonnal bújjon el. Kicsit lesimította a haját, majd megszólalt:
- Ki az?
- Csak én vagyok, Drew, bejöhetek?- kérdezte egy szívszorítóan keserû hang.
- Persze gyere csak- mondta Hermione, miközben Draco a szekrényébe tuszkolta és pár bûbájt szórt a bútordarabra, hogy ne derüljön ki, ki is rejteget.
- Ne haragudj, hogy ilyen korán zavarlak. Csak meg akartam kérdezni, hogy láttad-e Dracot?- majd a lány alig észrevehetõen végigpásztázta a szobát, hátha nyomra bukkan, de nem talált semmit.
- Sajnálom, de nem láttam. Nem olyan rég keltem fel és még nem voltam lent reggelizni sem. Miért eltûnt?
- Tudod, az este kicsit összekaptunk, és õ elment és azóta…- itt egy kicsit megcsuklott a hangja, majd idegesen letörölte a homlokát.
- Lehet, hogy valami dolga volt ma reggel.
- Lehet - suttogta.- Ha látod…
- Szólni fogok- bólintott Hermione.
- Köszönöm. Oh és megkérhetlek valamire?
- Igen persze.
- Vigyáznál Elire, amíg nem vagyok itthon?
- Természetesen.
- Nem is tudom, hogy köszönjem meg neked Hermione igazi barát vagy.
- Szóra sem érdemes.
- Ne haragudj, hogy megzavartalak! Akkor én most megyek.
- Rendben menj csak. Szia!
- Szia!
Drew kiment a szobából, Hermione pedig becsukta utána az ajtót, majd megkönnyebbülve dõlt neki. Közben a szekrénybõl kopogás hallatszott ki, a lány elmosolyodott és kiengedte Dracot.
- Na milyen volt a szerkényben?
- Csodás, pont most találtam egy észvesztõen jó ruhát, amit szívesen látnék rajtad.
- Na mássz ki, mielõtt még visszazárnálak!
- Jól van, jól van!
- Kis feleséged nagyon hiányol-, mondta gúnyos hangnemben.
- Ez engem, cseppet sem érdekel.
- Pedig jobb lenne. Na készülj, megyünk!
- Hová?
- Hát utána.
- Ki után?
- Drew után.
- Minek?
- Mert kíváncsi vagyok hova megy.
- Miért nem kérdezted meg tõle?
- Mert ha te áruló lennél elárulnád az ellenségnek hova mész, és mit tervezel?
- Nem.
- Na látod, épp ezért igazítsd meg az inged, hozz magaddal egy köpenyt és induljunk!
- És elõtte nem is reggelizünk?
Hermione megcsóválta a fejét és egy pálcasuhintással átcserélte a ruháját, majd megkötötte a köpenye szalagjait és az ajtó felé indult.
- Gyere már!- azzal kisétált, és maga mögött hagyta Dracot, akinek egy ’nem értem az egész helyzetet’- nevû arckifejezés volt az arcán.

Következő