A sötét éjszakában, távol az égbolton, egy fekete pegazus tûnt fel, hátán két emberrel. Jótékony fellegek takartál az eget, így észrevétlenek tudtak maradni. Amire szükségük is volt. Majd lassan ereszkedni kezdett a mágikus lény, és a Black kúria zöld gyepén landolt. Draco leszállt az állat hátától, aztán segített Hermionénak is. A lány sietve szaladt be a házba, hogy minél elõbb visszaváltoztathassa emberi alakjába a pillangós hajcsatot. A csat most a kanapéra került, Hermione pedig varázsigét mormolt, amitõl egy férfi alakja jelent meg.
- Üdvözlöm Mr Raven!
- Maga meg kicsoda?- kérdezte rémülten az idõs férfi, akinek fogalma sem volt róla, hogy hol is van pontosan.
- Hermione Granger vagyok a Fõnix Rendjének a tagja, nekem és Draco Malfoynak az volt a feladatunk, hogy önt kihozzuk a Malfoy kúriából.
Az öreg összeráncolta a homlokát és hitetlenkedve nézett a lányra, aki idõközben eredeti formájába kezdett visszaalakulni.
- Egy Malfoy mentett meg engem egy Malfoy karmai közül?- azzal a férfi elnevette magát.
Közben a nappaliba egyre másra érkeztek a rendtagok, hogy gratuláljanak. Draco is nemsokára megérkezett a nappaliba Dumbledore professzor oldalán, akinek nagy megkönnyebbülést tükrözött az arca.
- Oh Archibald örülök, hogy látom!
- Én is Albus, de elmondanád, mi folyik itt?
- Majd késõbb, most szeretnék veled és a megmentõkkel beszélni.
- Rendben.
Azzal mind a négyen elindultak az egyik dolgozószobába. Egy egyszerû berendezésû helyiségbe léptek be, ahol csak pár gyertya szolgált némi fénnyel.
- Gondolom a kõrõl, akarsz velem beszélni-mondta Archibald, majd leült az egyik bársonyszékbe.
- Igen pontosan.
- Bonyolult rúnák vannak rajta szinte lehetetlen megfejteni, képtelenség, hogy Tudodki megfejtse teljesen. Mivel azt, ami segíthetne neki, azt szívbõl gyûlöli.
- De ugye neked sikerült?- nézett rá Dumbledore.
- Természetesen. Egy eljárásról lehet olvasni benne, ami örök életet adhat. Ehhez kell a négy elem vére. Hogy pontos legyek, négy olyan személyt kellene meggyilkolnia és elvenni a vérüket, akik hordozzák a négy elem erejét. Ám a varázslat csak egy helyen hajtható végre. Errõl nem sokat tudok, de annyi bizonyos, hogy itt elég erõs a mágia.
Az öreg elhallgatott, majd megköszörülte a torkát. Dumbledore némán gondolataiba mélyedve ült az egyik fotelben, majd megszólalt:
- Már csak az a kérdés: Voldemort ebbõl mire jött rá?
- Tudja mik a hozzávalók, de az elkészítését még nem tudja.
Dumbledore felsóhajtott, felállt, majd az ablakhoz sétált. Gondolkozva nézett ki a kertre, amikor visszafordult megkérdezte:
- Azt is tudja ki az a négy ember?
- Egyet biztosan tud, hogy az egyik Harry Potter. De már voltak balul sikerült kísérletei. Ám kezében van az egyik elem.
- Értem. És még valami, amirõl tudnunk kell?
- Sajnos több információt nem tudok - mondta az öreg majd a két megmentõhöz fordult- Köszönöm nektek, hogy megmentettetek, nélkületek már rég halott lennék, mert én soha nem segítek a sötét oldalnak. Most ha megengedik, lepihennék egy kicsit.
- Rendben, mi pedig köszönjük a segítségét, majd Mrs Weasley megmutatja, hogy merre van a szobád.
Azzal az öreg rúnafejtõ kiment az ajtón. Draco és Hermione értetlenül nézett a professzora, majd Draco megszólalt:
- Professzor elmagyarázná, mi is ezt a négy elem dolog?
- Tûz, víz, föld, levegõ. A történelemben sokan voltak ezeknek az erõknek a birtokosai, hogy egy olyan példát is említsek, amit mindketten ismertek, az alapítók is ezzel az erõvel rendelkeztek.
Hermione szemei felcsillantak. Agya azonnal felidézte szavakat, amik a barlangban az oszlopra voltak írva, Mardekár, Griffendél, Hollóhát, Hugrabug. Majd eszébe jutott Harry az egyik, aki a négy õselem egyikét nyilvánvalóan a tüzet birtokolja. Felidézte az emlékezetében a kastélyban történteket, amikor a Malfoy család eredetérõl hallott. Draco vérében pedig Mardekár vér is csörgedezik. Aztán Lady Elisabet szavai hangzottak fel a fejében, miszerint õ Hollóháti Hedvig leszármazottja.
- Szent Merlin!- kiáltott fel a lány hirtelen- Én már tudom is kik a többiek.
- Ez meg is osztod velünk?- kérdezte Draco sóhajtva, mint, aki nem hisz a lánynak.
- Harry Potter, Draco Malfoy és én.
- Ugye most csak viccelsz?- kérdezte Draco.
- Egy cseppet sem- mondta Hermione- Emlékezz arra, mit hallottál a családodról!
Draco szemei hirtelen kerekre tágultak.
- Nincs ebben semmi meglepõ - mondta Dumbledore professzor mosolyogva- Mindannyian a legjobbak vagytok. Mikor az iskolába érkeztetek éreztem az erõt, ami rejtve már akkor is bennetek volt.
- De ez képtelenség- mondta Draco- Már, hogy lenne bennem ekkora erõ?
- Magadhoz hívtál egy szellemet, amikor bajban voltál, és megtaláltad a családod búvóhelyét, amit évszázadok óta senki sem birtokolt. Újra vissza tudtál menni a Malfoy kúriába, és egy karcolás nélkül jöttél vissza.
- Nekem már csak egy kérdésem lenne - mondta Hermione- Ki a negyedik?
- Minden bizonnyal Ron Weasley, bár ebben nem lennék teljesen biztos…
Hermione szemeibõl könnycsepp csordult ki. Szíve mélyén rég tudta, hogy Ron a negyedik. Hát ezért akarták õket csapdába csalni, majdnem Draco és õ is csapdába esett. Nem bír tovább itt maradni, hanem elindult kifelé, majd felsietett a szobájába. Egyedül akart lenni, és gondolkodni kicsit.

***

Komor volt a reggel. Felhõk takarták el a napot, és az esõ egyenletesen esett. A cseppek monoton hangja hallatszott a csendes szobában. Az idõ valahogy nagyon szomorúnak tetszett, pontosan olya, mintha együtt érezne egy fájó szívû emberrel. Hermione könnyeit hullatva ült a szobájának az ablakában és a lehulló cseppeket figyelte. Gondolatai börtönébe zárkózva nézett meredten elõre. Aztán arca hirtelen megkeményedett és elindult egy másik szoba felé, ami a hajdanán élt Blackek könyveivel volt tele. A hatalmas polcok között kis keresgélés után talált egy rúnaszótárt, majd a vaskos könyvvel a kezében elindult.
Mikor a konyhához ért, Draco észrevette a holdkórosként mászkáló lányt. Utána kart szólni, de lánya éppen nem hagyta békén. A kislány kíváncsi természete révén sokat kérdezett apjától, hogy minél többet vagy legalábbis annyit tudjon, mint az édesapja.
- Apa?
- Tessék kicsim.
- Miért esik az esõ?- kérdezte unottan a kislány, akinek ez az esõs nap semmi érdekeset nem hozott.
- Hümm, mert nincs létrája, amivel le tudna jönni - mondta Draco.
A kicsi nagy szemekkel nézett apjára, majd megcsóválta a fejét.
- Megyek, megkeresem Ginny nénit és Harry bácsit.
- Menj csak csillagom - mondta Draco, majd belekortyolt a kávéjába.
Emlékképek rohanták meg hirtelen, arról a nõi alakról, akit a kúriánál látott. Tudta, hogy az ismeretlen nem lehet Drew, de valami a szíve mélyén azt súgta, hogy itt valami nincsen rendjén. Nagyot sóhajtott, és az egész esetet a képzelete egy csúf tréfájának könyvelte el. Hogy is jutott egyáltalán eszébe ilyen lehetetlen dolog? Drew halott és ezen semmi sem változtat.
Gondterhelt arccal tette le a kávéscsészét, majd elindult megkeresni Hermionét.

***

A barlang levegõje kellemesen párás volt, és némiképp meleg is. Hermione a rúnaszótárba mélyedve fejtegette a különleges jeleket, bár a megfejtett betûknek semmi értelmét nem látta. Ott a terem viszonylag hûsös padlóján ülve, és pennával játszva kereste a megoldást. Egy betûhalmaz volt az egész, ami legkevésbé sem hasonlított semmiféle általa ismer nyelvhez. A hatvannégy betû egymás mellett sorakozott és négyes csoportokba rendezve: AEIG KYOT KGEE OVZG UYGS TEIO LEYZ SRAN CLUE ALSO SETT FEOS AMTA EGTZ NMEL GYET
A lánynak fogalma sem volt róla, hogy mi lehet ez. Tudta, hogy valamiféle megfejtésnek lennie kell, mivel csak úgy senki sem vés négyszer tizenhat, azaz hatvannégy betût egy oszlopra semmilyen célzat nélkül. Nem úgy ismerte a varázsló társadalmat, hogy bugyutaságokat találna ki.
Aztán hirtelen beléhasított a felismerés, valahol olvasott már hasonlóról, de ez élmény cseppet sem kapcsolódott a varázslókhoz. Julius Caesar „teljes négyzet” kódjáról volt itt szó. Rekord gyorsasággal idézte fel a könyv sorait:

„Caesar találta fel a történelem elsõ titkosírását. Miután sorozatosan tõrbe csalták a futárait és megkaparintották a titkos üzeneteit, kitervelt egy kezdetleges módszert arra, hogyan sifrírozza parancsait. Olyan formában írta le az üzenetet, hogy a szövege értelmetlennek tûnt. Minden üzenet egy tökéletes négyzettel egyenlõ számú- tizenhat, huszonöt, száz- betûbõl állt, attól függõen, hogy mennyi mondanivalója volt Caesarnak. Titokban tájékoztatta a tisztjeit, hogy ha megkapnak egy ilyen üzenetet, akkor írják át a szöveget egy négyzethálóba. Ezután olvassák fölülrõl lefelé, és varázslatos módon megjelenik elõttük a titkos üzenet” (a szövegrészlet Dan Brown Digitális Erõd címû könyvébõl származik, ami személy szerint az egyik kedvenc könyvem)

Hermione azonnal cselekedett. Az ölében tartott pergamenre 8x8-as négyzetet varázsolt, mivel a hatvannégy, nyolcnak a négyzetszáma és négyzet minden oldalának egyformának kellett lennie. Aztán elkezdte beleírni a betûket. Balról jobbra haladva.

A E I G K Y O T
K G E E O V Z G
U Y G S T E I O
L E Y Z S R A N
C L U E A L S O
S E T T F E O S
A M T A E G T Z
N M E L G Y E T

Értelemszerûen tette helyre a szóközöket, veszõket és az ékezeteket. Majd olvasni kezdte a szöveget: „A kulcs a négy elem, mi együtt egészet alkot, s a fegyver legyõzi a sötét gonoszt.”
A lány kiejtette a kezébõl a pennát. Nem gondolta volna, hogy az a hely kapcsolatban van a négy elemmel. Felmerült a kérdés: vajon ez lehet-e a titkos hely, ahol Voldemort örök életet nyerhet? De most már biztos volt benne, hogy nem indulnak esélytelenül a gonosz ellen. Csak egy probléma volt, hogy az egyik elem hordozója halott. Bár Dumbledore professzor, azt mondta, nem egészen biztos abban, hogy Ron volt-e az egyik elem hordozója. De akkor ki a negyedeik? Már bánta, hogy tegnap nem várta meg a beszélgetés végét.
Miközben morfondírozott két hideg kezet érzett a vállán. Halára rémülve nézett fel Dracora, aki szomorú szemekkel nézett rá úgy, mint még soha. A szürke szempár a kinti égbolthoz volt hasonlatos.
- Mi a baj Draco?- csengett az aggódó hang a barlang csendjében.
- Semmi- mondta a fiú, majd a lány mellé telepedett.
- Tudom, hogy valami nincs teljesen rendben, a szemed mindent elárul.
Draco becsukta a szemét, majd a lány felé fordult.
- Így már nem tud árulkodni - mondta mosolyogva.
- Valóban nem- mondta Hermione és halkan felnevetett, majd komolyra változott a tekintete- Mi bánt?
- Nem is egészen bánt a dolog, csak olyan furcsa minden.
- Pontosan mit értesz ez alatt?
- Láttam Drewt - mondta halkan.
- Képtelenség, hiszen te is tudod, hogy már négy éve halott.
- Tudom, de akkor ott a kúriánál…
- Ugyan Draco,- kezdte a lány- mit keresett volna ott Drew? Még életében is utálta az apádat, nem hiszem, hogy holtában is látni akarja.
- Ezzel azt akarod mondani, hogy Drew szellem?
- Meglehet, hiszen Eli váltig állította, hogy látta- mondta Hermione, elhallgatva a többi, egyelõre még megmagyarázatlan részleteket, amikrõl még nem akart Draconak beszélni.
- Szóval lehet, hogy a halott feleségem szellemét láttam?
- Szerintem csak képzelõdtél.
- Én is úgy hiszem - mondta Draco.
Egy ideig mély hallgatásba burkolóztak, töprengve a múlton és várva, mit hoz a jövõ. Végül a csendet, egy bátortalan kérdés törte meg:
- Hiányzik, ugye?- kérdezte a lány.
Draco ránézett Hermionéra, majd válaszolt:
- Már nem, mert itt vagy nekem te.
Aztán már nem is gondolkodott, hanem megcsókolta a lányt. A barlang bejárata felõl léptek zaja hallatszott, majd egy mély hang zavarta meg a párt, akik villámgyorsan szétrebbentek.
- Elnézést- mondta Piton- Draco, azonnal gyere fel velem a nappaliba!
- Miért?
- Most nincs idõ a magyarázatra- szólt a professzor, majd elment.
Draco megvonta a vállát, majd felállt és elindult a kifelé.

***

Mennydörgés rázta meg az eget, az esõ pedig egyre erõsebben zuhogott. A hatalmas szürke fellegek egyre sötétebbet lettek, szinte éjjeli sötétségbe burkolva a tájat. A levegõ teljesen lehûlt, csontig hatolóan hideg szél tépázta fákat, és besüvített a kéménybe. Draco megborzongott, mikor kinézett a nappali ablakán. Fogalma sem volt, miért kellett neki ide jönnie. Piton pedig egy szót sem volt hajlandó hozzá szólni, sõt még ott is hagyta, mondván szépen várakozzon. A helyiségben az egyetlen barátságos a kandalló volt, amiben vidám tûz táncolt. Végül a bejárati ajtó kitárult, kintrõl beszûrõdött az esõ locsogása, majd egy villám cikázott keresztül az égen, némi fényforrást biztosítva. Erõs légáramlat száguldott végig az elõszobán meglibbentve a fogasra felakasztott talárokat és köpenyeket.
Draco kíváncsian nézett az ajtó felé, ahol Remus Lupint látta bejönni, aki egy ernyedten lógó testet cipelt. Lupin nem törõdve a fiúval, azonnal a kanapéra fektette a nõt, akin megannyi seb és zúzódás látszott. Draco pislogott párat, majd hitetlenkedve megrázta a fejét, és kõvé dermedve állt az ajtófélfának támaszkodva.
A nõ erõtlenül kinyitotta a szemét, majd tekintete találkozott Dracoéval, aki megijedt a szenvedõ szempár láttán.
- Draco- szólt a bágyadt hang.
Az említett már régóta nem reménykedett, hogy hallhatja-e még valaha ezt a hangot. De most valahogy zavarta és idegenkedett tõle. Nem tudta, mint tegyen. Ám a lábai automatikusan cselekedtek, és közelebb vitték a rég nem látott ismerõshöz, aki nem volt más, mint a tulajdon felesége.
- Drew- mondta Draco, majd megfogta a nõ kezét, aki egy erõtlen mosolyt küldött felé, majd elájult.
Draconak tompult a hallása, alig érzékelte, hogy mi is történik körülötte. Félrelökték, hogy segíteni tudjanak az aléltan fekvõ Drewnak. Zavar és káosz volt a fiú fejében. Nem tudta, örüljön-e vagy bánkódjon. Majd meglátta Hermione arcát, aki küzdött az ellen, hogy boldogságáról szõtt álmait ne törjék ezernyi apró darabra.
Aztán Elinor arcára nézett, aki Hermione óvó közelségében maradt, minél távolabb attól a nõtõl, akivel rémálmai voltak.
Semmi kétség Drew Blame jobban mondva Mrs Malfoy visszatért, bár csak önmaga árnyékaként, és ezzel fenekestül felforgatta Draco, Hermione és Eli életét. Még nem tudták pontosan, mi lesz, és hogyan fogják átvészelni ezt a változást, de abban biztosak voltak, hogy ez nem lesz egy egyszerû dolog.

Következő