Lemenõben volt a nyári nap. Az utolsó sugarai vörösre festették az ég alját és a végtelennek tetszõ óceán vízét. Ahol az ég és a vízfelszín összeért, mintha eltûnt volna köztük lévõ a határvonal és olyanok voltak, mintha eggyé olvadtak volna, s nem is léteznének egymás nélkül. Sirályok panaszos hangját és az óceán illatát vitte a szél. A sós víz lágy, lassú hullámzással mosta a part menti sziklákat. A köves partszakaszt beljebb egy homokos rész váltotta fel, ahol egy szerelmespár sétált egymásba karolva és tökéletes összhangban. A közeli sziklák egyikén egy lány ült, aki elmélázva pásztázta õket. Arca kifejezéstelen volt, szemei, amik régen oly kifejezõek voltak, most csak fénytelenül bámultak, keresve a reményt. Becsukta a szemét, és hallgatta az óceánhullámzást, ami nyugtatta még mindig háborgó lelkét, és némileg feledtette vele az életének sötét szakaszát. Magába szívta a nap utolsó sugarainak kellemes melegét, ami jéggé fagyott, sebekkel teli szívének balzsamként szolgált. Képtelennek érezte magát bármiféle érzelem kimutatására. Inkább csak elrejtette õket jó mélyre, nehogy valaki véletlenül megtalálja õket. De a szörnyû érzelmek nap, mint nap fojtogatták és néha már jártányi ereje sem volt, hogy harcoljon ellenük, ám szabad utat sosem engedett kínzóinak. Lassan kinyitotta a szemét, és újra a parton sétáló párt nézte. Fájó emlékek kerültek elõ, és újra hallotta a rég elfeledett hangot, ami mindig heves dobogásra ösztönözte a szívét.

„Mikor a Nap lenyugszik, és utolsó sugara megérint, gondold azt, hogy én simítom végig arcod. Ha hallod a szél susogását, hidd az, én suttogom, hogy szeretlek, és soha nem hagylak el. Veled leszek örökké Hermione, még ha a túlvilágról kell, majd szeretnem téged. ”

Mindig is fájó volt Ron szavaira gondolnia. Nem tudott beletörõdni az elvesztésébe. Azóta régi önmaga árnyékaként Angliától távol él, egyedül, s õrjítõ magányban. Egy dolog volt, amit soha nem mulasztott el egyetlen nap sem, mindig megnézte a naplementét. Csak így érzetett valamiféle érzelmet. Szemeibõl könnycseppek gördültek le és végigfolytak az arcán. Tudta többet soha nem lehet az, aki egykor volt. Ron nélkül csak fél embernek érezte magát, akinek már élni sem érdemes. Léptek zaja ütötte meg a fülét, lassú léptek, amik egyre közelebbrõl hallatszottak. De tapasztalt aurorként, már tudta ki is járkál a háta mögött. Annyira ismerte ezeket a lépteket, akár száz közül is felismerte volni, mivel sokszor követte ezt a férfit. Az idegen egy árva szó nélkül leült a lány melletti sziklára és õ is a naplemente látványának szentelte a figyelmét.
- Mit keresel itt?- förmedt rá Hermione.
- Érted jöttem- szólt az idegen.
- Minek? És különben meg, mióta mászkálsz utánam Malfoy?
- Dumbledore küldött, hogy vigyelek vissza. Vissza kell jönnöd!- mondta Draco.
- Nem lehet! Nem mehetek vissza, és különben is, boldogultok nélkülem is.
- Tedd végre túl magad a dolgon, nem hozhatod õt vissza.
- Már túl vagyok rajta.
- Igen? Akkor áruld el, miért ülsz itt, és miért hordod még mindig az eljegyzési gyûrût?
- Semmi közöd nincs hozzá, és hogy tudd, nem megyek veled vissza!- mondta dacosan a lány.
- Nélküled nem megyek vissza!
- Mi a bajod? Valamiféle szent küldetést hajtasz végre, vagy csak engem akarsz bosszantani? Lenne még egy kérdésem: Mi a terved, ha önszántamból nem megyek?
- Elviszlek erõszakkal - mondta a fiú könnyedén.
- Mást nem is vártam egy Malfoytól- mondta a lány, és úgy nézett Dracora, mint egy féregre- ugyanolyan mocskos halálfaló vagy, mint az apád. Nincs benned semmi…
- ELÉG!!- emelte fel a hangját Draco- Most már fejezed be! Tudod nagyon jól, hogy nem voltam és nem is leszek halálfaló.
- Oh igen tudom, hogy nem vagy az - mondta a lány némi cinizmussal a hangjában –Hogy is volt? Drew Blame miatt nem lettél halálfaló, mert annyira szereted, hogy nem voltál képes elhagyni. Képzelem apád mit szólt hozzá. De legalább aranyvérû volt. Nem?
- Ne merj még egy szót sem szólni a feleségemrõl! Mert azt nagyon megbánod.
- Miért csak nem elhagyott?- mondta a lány fellengzõsen- Hiába volt az egész és most haragban vagy az apáddal, aztán rájöttél, hogy az egész nem ért semmit. Micsoda pech.
- Csak hogy tudd, Drew négy éve halott és többet egy szót se szólj róla, mert felpofozlak, hogy végre észhez térj. Azt hiszed csak neked, vannak problémáid? Nekem is vannak, és nem hidd azt, hogy nem szenvedtem semmit sem. Én, ellentétben veled, képes voltam megbirkózni a feladattal és nem bújtam el semmi elõl. Képes voltam felnõni, elásni csatabárdot Harryvel, és teljesen megváltozni. Nem bántam meg, hogy nem lettem halálfaló és soha nem is fogom.
Hosszú hallgatás állt be a beszélgetésbe. Hermione szörnyen érezte magát, nem akart senkinek sem fájdalmat okozni, még ha Malfoy is az illetõ. Tudta nagyon is jól, hogy Draconak igaza van. És vissza kell mennie, hogy tisztázhasson magában mindent és segítsen Voldemort legyõzésében. Próbált megszabadulni a méregtõl és a szégyentõl. Undorodott saját magától, pont úgy beszélt, mint Draco még iskolás korukban. Nem is értette, hogy süllyedhetett ilyen mélyre. Fogalma sem volt róla, hova tûnt az a kedves fiatal lány, aki sosem ártana azoknak, akiket becsül. Mert hiába haragudott Dracora, becsülte benne az elszántságot, amivel apja szemébe tudott nézni és a halált vállalva bevallotta, mit is akar igazán. Hermione mereven nézte a vizet. „Mért kellett utánam jönnie? Azok után, amit azon a bevetésen történt. És miért kellett elõhoznom Drewt? Bár nem ismertem olyan jó, nem érdemelte meg a halált.”
Aztán újra eszébe jutott Ron, majd az az éjszaka a mire nem akart emlékezni, és sosem akarta végig gondolni a történteket. Csak szerelme hiányát érezte és a haragot Draco iránt, aki nem hagyta, hogy akkor Ron után menjen. Többre nem akart emlékezni. Nem tudta mit tegyen csak ült ott maga elé meredve.
A Nap közben végre lenyugodott és átadta a helyét a sötét éjszakának. Fénylõ csillagok gyúltak ki a sötét égbolton. A két fiatal még mindig a sziklákon üldögélt, természetesen tisztes távolságban egymástól. Nem szóltak egymáshoz csak némán nézték az óceán, hogy mossa a sziklákat. Hermione felnézett az égre, ahol maglátott egy csillagot.
- Sirius – suttogta és egy könnycsepp gördült le az arcán. Élénken élt az emlékezetében Sirius Black képe, akinek, mint összes jó embernek, nem szabadott volna meghalni.
- Mondtál valamit?- kérdezte Draco.
- Semmit. Ideje lenne hazamenni.
- Jó.
- Hol száltál meg?
- Még sehol- mondta Draco.
- Ha gondolod, nálam lakhatsz. Van egy vendégszobám.
- Biztos vagy benne?
- Ez a legkevesebb, amit megtehetek bocsánatkérés képen - mondta a lány és elindult.
Nem sokkal késõbb mind a ketten a kivilágított járdán parkoltak Hûvös esti szél lágyan rezegtette az út menti fákat. Hermione fázósan húzta össze magán a könnyû kis kardigánt, és kémlelni kezdte az utcát, majd megállt a 12-es számú ház elõtt. Egy lélek sem volt az utcán. A lány elõvette a pálcáját és elsuttogott egy varázsigét. A ház körül megjelent egy szivárványszínû burok, majd egy helyen, mintha ajtó nyílt volna rajta. Mikor mind a ketten áthaladtak rajta a burok összezárul és a színek is eltûntek. Hermione kinyitotta az ajtót és bement rajta. Draco nem követe azonnal, hanem elsõször megnézte kívülrõl a házat. Átlagos kis otthon volt ez, fehér kerítéssel, és ugyancsak fehér falakkal, no meg szép zöld gyeppel. A ház belül otthonos és barátságos volt. Draco feszengve érezte magát bent, mivel több olyan berendezési tárgyat is észrevett, amirõl halvány fogalma sem volt mi az ördög lehet az. De úgy gondolta majdcsak elboldogul valahogy.
- Kérsz valamit vacsorára?- kérdezte Hermione.
- Köszönöm, de nem vagyok éhes.
- Ha mégis megéhezel, akkor a konyhában találsz ennivalót.
- Jó rendben.
- Oh és a vendégszoba az emeleten van, balról a második ajtó és a fürdõszoba ott van a folyosó végén. Ha nem haragszol, én most elmegyek fürdeni.
- Menj csak.

***

Nem sokkal késõbb Draco már a plafont nézte a vendégszobában. Hiába próbálkozott alvással valahogy, nem sikerült neki. Gondolatatiba révedve, emlékezett Drewra. Hermione szavai feltépték a régi sebeket ez tagadhatatlan, de tudta, nem mondta szándékosan. Vagy legalábbis ezt akarta hinni. Négy éve halt meg a felesége egy bevetés során, amirõl õ nem tudott, és nem tudta megmenteni. Még a holttestét sem találták meg, de egy szemtanú látta, ahogy egy nagy erejû átok, ami ellen lehetetlen lett volna védekezni, eltalálta. Nem volt idõ a holtakkal törõdni, mindenki csak az életét mentette. Draco nem hibáztatott senkit Drew haláláért, csupán saját magát, de nem volt sok ideje az önsajnáltra, mert volt valaki, akinek nagyon nagy szüksége volt rá. Drew halála elõtt vesztette el Hermione Ront, és ment el Angliából. Draco tudta, hogy a lány csak Ginnyvel tartja a kapcsolatot, de neki nem volt szabad semmirõl sem informálni Hermionét.
„Ezek az átkozott mugli ágyak”- gondolta mérgesen Draco. Nem is ehhez volt szokva és nem is az õ méretei szerint volt tervezve az ágy. Felkelt és elmondott egy bûbájt, amitõl egy baldachinos ágy jelent meg a régi helyén. Draco egy mosollyal nyugtázta mûvét és kényelmesen elhelyezkedett benne. Már éppen elaludt volna, amikor egy sikítást hallott az egyik szobából.
Mintha áramot vezettek volna belé, ösztönösen rohant hang irányába. Pálcáját a kezében tartva figyelt, mivel behatolókra gyanakodott. Ezekben a vészterhes idõkben, nem lehetett senkiben megbízni és az sem volt kizárt, hogy valaki követi õt. Hermione a szobájában ült az ágyán, és kapkodva szedte a levegõt. Tekintete furcsán merült a semmibe, arca halálsápadt volt és egész testében remegett. Draco tétován megállta mellette, majd erõt véve magán leült, és átölelte. Hermione nem tiltakozott, sõt egyre erõsebben szorította magához a fiú és végre szabad utat engedett könnyeinek, amelyek talán már négy éve folyamatosan fojtogatták.
- Sírj csak!- suttogta Draco- Jobban leszel, hidd el.
Hermione nem mondott semmit csak zokogott. Egy jó darabig így egymást ölelve ültek az ágyon. A lány úgy érezte, fájdalma enyhülni kezd.
- Mindenrõl én tehetek. Ha Ron, nem jön akkor utánam, nem halt volna meg. Eddig csak másokat hibáztattam, pedig én vagyok a felelõs. Az életét adta értem, én meg így hálálom meg?
- Nem te vagy a felelõs. Senki nem tehet róla, Ron tudta, mit csinál, és aurorhoz méltóan halt meg.
- Bocsáss meg, nem kellett volna Drewról beszélnem, és nagyon sajnálom azt is, hogy egész eddig téged hibáztattalak Ron miatt. Te az életemet mentetted meg, amikor nem engedtél vissza. Nem tudtam megmenteni õt.
- Semmi baj! –mondta Draco, majd kibontakozott az ölelésbõl- Nem is tudtad volna megmenteni, mert tíz halálfaló egy boszorkány ellen. Nem lett volna esélyed sem. De most már tessék aludni!- mondta apáskodó hangon- Szép álmokat.
- Neked is- szólt Hermione beleegyezõen.
A fiú megvárta, amíg Hermione betakarózik és õ is visszament a szobájába. Kényelmesen elhelyezkedett az ágyán, és végre õ is mély álomba merült.

Következő