Cím: Reggel

Írta: Xwoman (xwoman@ultrawap.com)

Korhatár: PG

Figyelmeztetés: Slash!
 

 

Reggel

 

 

Napfényes kora tavaszi reggel köszöntött az erdő lakóira. Bár a kevés hó még mindig ott fehérlett a fák tövében, az ágak üdezöld rügyei a hamarosan várható jó időt jelezték. Néhány madár már hazaköltözött, és vígan csipogva ünnepelték a napfelkeltét.

Az erdő közepén álló gondosan elkerített kis faház is ilyen idilli képet nyújtott. A rendben tartott kicsi kertben már néhány virág kidugta színes fejét, és szívta magába az életet adó sugarakat. A házban lakó fiatalember viszont nem tudta akkor értékelni a természet szépségét. Az ágyon térdelt, és meredten bámult hol az ablakon ki, hol az órájára pillantott.

Egyre nehezebben viselte, hogy Remus minden holdtölte alkalmával bezárja őt a lakásba, mialatt ő kimegy a kertbe átváltozni. A férfi szerint csak így tudja teljes biztonságban a fiút, ha az ilyen éjszakákon még véletlenül sem tud a közelébe kerülni. Az ajtót egy különleges bűbájjal csukta be, ami tíz óra elteltével magától engedett. Elég könnyen feloldható varázslat - de nem egy kviblinek.

Eugene számára így nem marad más, mint hogy megvárja, amikor újra ki tud menni az udvarra, behozni a sebesült, és legyengült Remust. Ilyenkor mindig félt, hogy milyen állapotban fogja megtalálni őt. A Minisztérium megbűvöltette a kerítést, hogy ne tudjon Remus kiszabadulni. Hiszen egy vérfarkas nem szaladgálhat szabadon! Eugene minden éjszaka hallotta a fájdalmas vonítást, egy ketrecbe zárt vadállat kínját.

Néha kinézett az ablakon, ha hallotta, Remus arrafelé kószál. Ilyenkor mindig azon imádkozott, hogy az nem nyúl a kerítéshez. Ha a vérfarkas mégis megtette, hangos szűköléssel, és dühös morgással húzódott messzebb a deszkáktól. Eugene nem is értette, hogy hogyan képesek ilyen bűbájt rákényszeríteni valakire. Egyszer próbaképp ő is hozzáért a kerítéshez, de nagy hiba volt: csak órák múlva tért magához.

Még egy fél óra volt addig, hogy ki tudja nyitni az ajtót, de majd' megőrült a tehetetlenségtől. Látta, ahogy Remus ruhátlanul, véresen, zúzódásokkal és harapásnyomokkal a testén mozdulatlanul fekszik egy fa tövében. Tudta, hogy a férfi sebei már másnapra szinte teljesen meggyógyulnak, de akkor is fájdalmas volt a gondolat, hogy nem mehet oda azonnal segíteni.

Lefeküdt az ágyra, és magára húzta a takarót. Más napokon a földön aludt, ezért jól esett neki ez a kis kényelem. Bár erről nem beszéltek, tudta, hogy Remus örül ennek. Hiszen ő maga mondta: szereti érezni az illatát. Megfigyelte, Remus mindig oda hajtja a fejét, ahol ő aludt előzőleg. Még akkor is, ha nem látszott a feje körvonala, mert már megigazította az ágyneműt.

Más módon viszont nem jelezte a fiúnak, hogy érzései nem változtak.

Eugene eleinte örült, hogy Remus nem akar hozzá közeledni. Amikor Dumbledore is jóváhagyta, hogy lakjanak együtt, megrettent. Nem gondolta igazán át az erdőben, amikor könyörgött a férfinak, hogy vigye magával. A bájital hatása alatt volt, és elgyengült a gondolattól, hogy ilyen fontos valakinek ebben a varázsvilágban. Csak az lebegett a szeme előtt, hogy szabadulni attól a helytől, ami olyan sok fájdalmat okozott. Csak éjszaka jött rá, amikor kitisztult a feje, mire vállalkozott. Eszébe villantak a zuhanyzóban történtek szörnyű képei. Remus azt mondta, hogy a telihold miatt támadta meg akkor... És telihold van minden hónapban.

De már nem akart visszakozni... Legalább a fájdalmas emlékek nem fogják ott kísérteni... Amikor kiszállt az autóból, teljesen megfeledkezett minden fenntartásáról Remus iránt. A hely gyönyörű volt, talán szebbnek is látta, mint apja pazar házát. Ahogy beléptek az ajtón, hálával telt meg a szíve a férfi iránt, és ezt nem tudta szavakkal kifejezni...

Az az ölelés volt a legtöbb, ami kettejük között történt. A férfi kínosan ügyelt, hogy fizikailag ne érintkezzenek egymással.

De mára Eugene kevésbé találta ezt megnyugtató dolognak. Még magának is nehezen vallotta be, rá kellett döbbenjen: hiányzik neki valami.

Még mindig fájt menyasszonya elvesztése, és tudta, igazán ezt soha nem fogja kiheverni - de akkor is jó lett volna valaki, akit szerethet.

Bár eleinte viszolygott a gondolattól, hogy egy férfival legyen szimpla barátságnál szorosabb viszonyban, mostanra már megváltozott a véleménye.

Sokszor beszélgetett a férfival, úgy érezte jobban ismeri Remus Lupint, mint bárki más. És ő is ki tudott tárulkozni neki.

De a kettejük viszonyát tabuként kezelték.

Nem tudta megmagyarázni, miért kezdett egy férfihoz vonzódni...

Vonzalom? Talán nem ez a legmegfelelőbb szó arra, amit a fiú érzett akkor. Testileg még mindig nem szeretett volna közelebb kerülni Remushoz, viszont belül egyre magányosabbnak érezte magát.

Felnézett az órára, és amikor rájött mennyi az idő, kipattant az ágyból, előkereste Remus köntösét, és rohant az ajtóhoz.

Amikor lenyomta a kilincset, a zár még mindig nem engedett.

Dühösen fújt egyet, és magában ismét elátkozta a varázslókat. Teljesen fölöslegesnek találta ezt az óvintézkedést, hiszen a zárt ajtón a vérfarkas amúgy sem tudna magától bemenni.

Leült az ajtó elé, és várt még pár percet. Szerencsére most már ki tudott jutni Remushoz.

Sietve ment a férfihoz, de amikor a közelébe ért megtorpant.

Remus ugyanis nem volt egyedül.

A sebesült férfit épp akkor segítette talpra egy nő. Eugene ilyen távolságról nem ismerte volna fel, viszont ilyen sárga hajkoronája csak egyetlen embernek van...

Tonks épp ülő helyzetbe segítette a sebesültet, és egy köntöst adott rá.

Eugene maga sem értette, hogy miért érzi annyira fájdalmasnak ezt a látványt.

Odaszaladt, hogy segítsen ő is Remusnak. Kifejezetten bosszantotta, hogy a nőnek hagyja, hogy támogassa, holott az ilyen segítségét mindig visszautasította.

Idáig úgy gondolta, hogy biztos csak a férfiúi büszkesége nem engedi, hogy gyengének lássa, de most...

- Eugene, szaladj előre, és engedj Remusnak egy kis vizet a kádba! - kiáltotta oda a nő, amikor észrevette a fiút.

- Igenis, Nymphadora - szólította a fiú direkt keresztnevén, mivel szerette volna egy kicsit felbosszantani.

Felszaladt a lépcsőkön, és megnyitotta a csapot. Nem értette magát... Hiszen Tonks tényleg nem tett ellene semmit, és igazából nem is lenne oka haragudni. Amikor felidézte magában, ahogy a nő felsegítette a férfit, összeszorult a gyomra. Annyira nyugodt, és harmonikus a viszonya Remusszal... Miért vágyna másra? Mit tud adni neki Tonks, amit ő nem?

Hamarosan hallotta, hogy Remusék megérkeztek a házba. Kiment a fürdőszoba elé, hogy lemenjen segíteni, de szinte azonnal le is ült, hogy elbújjon a korlát mögé.

- Hoztam neked ételt is - hallotta a nő kedveskedő suttogását - Gondolom nem nagyon főztök magatoknak...

- Néha szoktunk - mondta Remus erőtlenül.

- Látszik is rajtad... Nagyon sovány vagy. Kitisztítom a sebeid, és utána kapsz reggelit. Jó lesz?

- Nagyon kedves tőled Tonks, elfogadom...

Eugene keze ökölbe szorult. Na lám, ennyit ér a vérfarkasok örök szerelme...

- Gyere, csupa seb vagy. Remélem Eugene már engedett egy kis vizet.

- Örülök, hogy segítesz - Eugene úgy hallotta, hogy mosolyog a férfi, ami még jobban fájt neki. Hozzásimult a korláthoz, így látta a beszélgetőket a lécek közti keskeny résen.

- Szívesen. Tudod, hogy rám számíthatsz! - Tonks még mindig Remust tartotta, ő pedig nem is nagyon akarta elengedni a nőt.

Lassan elindultak a fürdőszoba felé, ezért Eugene behúzódott a szobába, és hallgatózott. Amikor hallotta, hogy becsukódik az ajtó, kinézett, és legnagyobb megrökönyödésére nem talált ott senkit.

Szóval ennyire segítőkész Tonks, hogy még meg is mosdatja...

Eugene legszívesebben tombolt volna dühében. Azt kívánta, hogy minél hamarabb eltűnjön innen ez a kellemetlen nőszemély.

Leült az ágyra, és becsukta a szemét, hogy visszatartsa könnyeit. Nem akart most is hallgatózni, félt, hogy olyan dolgokat hall meg, ami még fájdalmasabb lehetne neki...

Megvárta, amíg végeznek a fürdéssel, és lemennek újra.

Kíváncsi volt, Remus keresi-e majd őt...

Kiosont a lépcsőre, és fülelt.

- Mit készítsek neked reggelire? - érdeklődött a nő.

- Mindegy. Te úgy is mindig finomat főzöl... - mondta mosolyogva Remus.

- Süssek egy kis rántottát?

- Az tökéletes lesz - Eugene látta, hogy Tonks elmegy keresni valamit a kamrába.

Nem bírta tovább, lement a konyhába ő is. Remus csak biccentett, amikor meglátta őt, majd tovább nézelődött - a kamra irányába.

- Nahát Eugene, te is előkerültél? - kérdezte Tonks, amikor előjött egy doboz tojással a kezében.

- Bocsánat, zavarok? - gúnyolódott a fiú. Nem tudta, de nem is akarta visszafojtani ellenszenvét a nő iránt.

- Dehogy zavarsz - mosolygott Remus - Tonks épp reggelit akart csinálni nekünk...

- Hmm... Tojást? Kevés héjjal szeretném, ha lehet - Eugene szája cinikus kis mosolyra húzódott - És azért a só se legyen fele-fele arányban a többi hozzávalóval...

- Eugene! - szólt rá Remus feddőn - Még nem is ettél Tonks főztjéből!

- Dehogynem! Emlékszel Nymphadora? Amikor a Rend főhadiszállásán neked kellett kaját készíteni, mert Mrs. Weasley beteg lett...

- Igen... - Tonks próbálta csitítani a fiút, mert azt a hetet életének egyik nagy szégyenfoltjaként tartotta számon.

- Meg kell hagyni, elég rendhagyó módon álltál hozzá a fűszerezéshez... Finom volt a gyümölcsszószban a csípős paprika...

- Az csak véletlen volt... A fahéjat akartam levenni a polcról, de véletlenül lesodortam a paprikát... - próbált védekezni a nő.

- Végülis megettük... És betegek sem lettünk tőle - annyira.

Eugene élvezettel figyelte, hogy mennyire zavarba jött a nő... Még a szokottnál is ügyetlenebbül mozgott.

Egy tojás már a kezében összetört, és bizony a só is egy kicsit megszaladt neki...

- Nagyon finom volt - bókolt Remus, miután eltüntette tányérjáról a nagy adag rántottát, és ránézett Eugene-ra, hogy inkább ne szóljon semmit.

- Igen, ez kifejezetten jó lett - mondta a fiú is nagy komolyan - Ilyen jó ropogós rántottát is rég ettem...

Tonks kényszeredetten mosolygott, de látszott rajta, hogy eléggé el van keseredve a balul sikerült étel miatt. Hozzáfogott elmosogatni, de idegességében már az első tányért elejtette, ami apró darabokra tört a padlón.

- Semmi baj - ugrott fel Eugene tettetett előzékenységgel - Tőled már megszoktuk...

Tonks Eugene megalázó segítségével összeszedegette a cserépdarabkákat, és sürgős ügyekre hivatkozva távozott.

Remus bicegve ugyan, de kikísérte. Eugene elégedetten nézett ki az ablakon, és gonoszul elvigyorodott, amikor látta, hogy szegény nő még elesik egy farönkben. Amikor becsukódott a kiskapu, megkönnyebbült sóhajjal indult a konyha felé. Hát megint ketten vannak! Csak ő és Remus!

Persze jókedve csak addig tartott, amíg Remus vissza nem tért.

- Eugene... Magyarázatot kérek - szólalt meg tőle szokatlan szigorral a hangjában.

- Mire? - kérdezte ártatlanul.

- Erre a gyerekes viselkedésre! Mit ártott neked ez a nő, hogy így bántál vele? - Eugene erre nem tudott mit mondani, csak megvonta a vállát.

- Nem tudom, hogy akkor egy hétig hogy főzött, de akkor sem jogosít fel téged arra, hogy így megalázz valakit. Ez egyszerűen... Gyerekes.

- Nekem semmi bajom Tonksszal, csak ne jöjjön ide - mondta nyugodtan a fiú.

- Miért? Haragszol rá valamiért? - Remus leült Eugene mellé egy székre.

- Nem...

- Pedig nagyon rendes lány...

- Gondolom - sziszegte dühösen a fiú – És milyen segítőkész...

- Eugene... Mégis mi van veled? Nem szoktál ilyen lenni.

- Semmi bajom - jött a dühös felelet.

- Ne akarj becsapni. Tudom, hogy kihallgattad, amit beszéltünk. Mi a baj? - merőn nézte a fiút, de még mindig nem kapott választ.

- Eugene... Nekem elmondhatod, bármi is bánt...

- Nincs semmi bajom - ismételte a fiú.

- Féltékeny vagy igaz? - Eugene erre a kérdésre felkapta a fejét. Igen, féltékeny, de ezt saját magának sem mondta ki. Szinte ostorcsapásként érte, hogy Remus ennyire ismeri már.

- Igen. Az vagyok - mondta dacosan, bíborvörös arccal.

- És miért? - kérdezte Remus derűsen.

- Nem tudom... - suttogta a fiú szemlesütve.

- Én tudom. De szeretném tőled hallani - mondta mosolyogva a férfi.

- Honnan tudod? - kérdezett vissza a fiú.

- Mert megérzem. Tudod a vérfarkasságnak ez is egy velejárója. Jobban kiismerem az embereket, mert az állatokhoz hasonlóan megérzem a hangulatukat és az érzelmeiket is...

- Van még amit tudnom kell rólad? - csattant fel a fiú.

- Azt hittem, ezt már észrevetted rajtam - simogatta meg Eugene arcát - Azzal már régebb óta tisztában vagyok, hogy érzéseid irántam változtak... De szerettem volna, ha te teszed meg az első lépést...

Eugene most sem tudott megszólalni... Átkozta magát, de nem jött ki hang a torkán. Szerette volna kimondani, hogy mit érez. A férfi kedves pillantásától most nagyot dobbant a szíve. Már biztosan tudta: szereti a férfit. Egy pillanatra eszébe jutott: talán Remus direkt intézte úgy, hogy féltékenykedjen Tonksra. De nem érdekelte, hiszen így rádöbbent: nem a magány miatt szeretné a férfit közel tudni magához... Csak ki tudná mondani... Úgy irigyelte azokat az embereket,, akik ki tudják mutatni az érzéseiket, hiszen ezzel is fájdalmat okoz a férfinak...

De a vallomás helyett kapott forró ölelés is boldoggá tette Remust.

Érezte a vékony karok ragaszkodó szorítását a nyaka körül, az orrát csiklandozta a fiú puha haja. A férfi hosszú idő után először most érezte magát teljesen boldognak.

 

 

Vége.