Korhatár: nincs
Megjegyzés: Sok szeretettel Reának, aki ezt a fejezetet kérte tőlem születésnapjára!
Utolsó délután
Piton a szobájában üldögélt, és hosszan meredt a kandalló tüzébe. Nem volt fáradt vagy álmos, inkább csak gondolkodott.
Végiggondolta az elmúlt néhány hónapban történteket. Nem is olyan régen boldog lett volna, ha Meloé hónapokra távozik a háztól, de most...
De nincs más választásuk. A gyógyítók már akkor megmondták, hogy veszélyes lesz a nőnek kihordani ezt a második gyereket.
Persze Meloé hallani sem akart arról, hogy elvetesse a kicsit. Azzal érvelt, hogy hogyan lenne képes megölni a második gyermekét, ha az első is csak a csodának köszönhetően maradt életben.
Még az sem hatott rá, hogy esetleg belehalhat, vagy a kicsi lehet súlyos beteg. Amikor ez szóba került, mindig csak azt felelte: „Ha ez a sorsom, akkor vállalom.”
A férfi szomorúan sóhajtott egyet. Azt már többször is megállapította, hogy Eugene a makacsságát melyik ágról örökölhette... Első felesége is ennek a tulajdonságának köszönhette a halálát...
A várakozásokkal ellentétben Meloé terhessége rendben zajlott – egész pontosan egy héttel ezelőttig. Ha nem szállítják akkor sürgősen a Szent Mungóba, talán már nem élne. Az ispotályból hazaengedték, de csak egy rövid időre.
Piton fáradtan dőlt hátra, és behunyta a szemét. Sajnos már másnap reggel vissza kell vinnie a feleségét a kórházba, és egy jó darabig haza sem fog jönni – ha egyáltalán hazajön.
Pedig már minden rendeződött volna! Eugene soha nem lázadt az ellen, hogy Meloéval összeházasodtak, kis féltestvérét is nagyon szerette. Legalább ebben a korának megfelelően viselkedik...
A kicsi szobában megülő csendet az ajtó nyikorgása törte meg.
- Csak én vagyok, Perselus – mondta Meloé, ahogy óvatosan benyitott. Már hozzá volt szokva, hogy ő nem szívesen látott vendég ebben a helyiségben.
- Gyere – szólt oda neki Piton anélkül, hogy odapillantott volna.
- Már kész vannak a csomagjaim – mondta fáradtan a nő, mialatt odasétált a férjéhez.
- Meloé! Nem megmondtam, hogy ne te pakolj össze? Nem lehetsz ennyire felelőtlen! Miért nem szóltál, megcsináltam volna helyetted! – förmedt rá a feleségére.
- Emily segített – mosolyodott el halványan Meloé, majd kényelmesen elhelyezkedett férje ölében.
- Akkor jó... – átölelte a nőt, és puha csókot lehelt a homlokára. Eleinte nem igazán szerette, hogy Meloé ennyire bújt hozzá, de nem lökte el magától, hiszen tudta: a nőnek szüksége van rá. Most azonban már megszokottá vált a nő meleg közelsége, és jólesően szívta magába illatát.
- Félek – suttogta Meloé fejét a férfi vállgödrébe fúrva.
Perselus erre nem szólt semmit, hiszen erre nem tudott mit mondani. Nem akarta üres, semmit nem jelentő szavakkal vigasztalni, amikor ő is aggódik... Legszívesebben megmondta volna neki, hogy ezt bizony magának is köszönheti... Ha nem ragaszkodik annyira ehhez a gyerekhez, most nincs ilyen baj. És ahogy a gyógyítók mondták: Meloé fiatal, lehet még gyereke...
De ha jobban belegondolt őt sem hagyta volna nyugodni a lelkiismerete.
- Majd gyakran meglátogatlak – mondta a feleségének, közben kezét a már gömbölyű hasára helyezte.
- Mindig várni foglak – mosolyodott el halványan a nő – Rossz lesz nélküled.
A férfi erre szívesen elmondta volna, hogy neki is mennyire hiányozni fog, és ha tehetné, ott maradna végig mellette – de mint mindig most is képtelen volt megszólalni. Az érzelgősség sohasem volt kenyere.
Meloé ezt nem bánta, inkább még jobban belebújt Perselus ölébe, aki erre halványan elmosolyodott.
- Mondd csak... - szólalt meg halkan a nő - Szerinted kisfiú lesz vagy kislány?
- Nem tudom... Már van két fiam, ezért szeretnék egy kislányt is - mondta a férfi mosolyogva. Butaságnak tartotta a kérdést, magát pedig annál esetlenebbnek. Nem könnyű jót témát találni ebben a nehéz helyzetben!
- Szerinted melyikünkre fog inkább hasonlítani? - folytatta a faggatózást Meloé.
- Hmm... Remélem a te szépséged örökli... - sóhajtotta a férfi. Nem szívesen gondolt bele ilyen dolgokba, főleg amikor minden olyan bizonytalan.
Néhány percig néma hallgatásba burkolóztak. Piton ujjai között morzsolgatta a nő fekete tincseit, ami között néhol már ősz hajszálak csillantak. Hallotta egyenletes légzését, szinte érezte nyugodt szívverését…
Ez volt talán a legnagyobb különbség Meloé és Eva között... Első felesége soha nem jött volna oda így hozzá. Mindig is hidegen és elutasítón viselkedett vele, csak néha engedte magához.
Pedig őt is szerette... Soha nem gondolta volna, hogy bárki is a helyébe léphet.
Érezte, hogy Meloé egyre inkább elengedi magát az ölében.
- Álmos vagy? - kérdezte a nőtől, de csak egy halk nyögést kapott válaszul. Hamarosan lassú, nyugodt szuszogása árulkodott arról, hogy mélyen elaludt. Piton gondolatai újból messzire kalandoztak a múltba.
Amikor feleségül vette Meloét, inkább csak saját lelkiismerete megnyugtatása végett tette. Nem szerette még akkor igazán őt, de mégsem hagyhatta szégyenben szegényt.
Talán az kötötte végérvényesen össze őket, amikor közösen virrasztottak a beteg kisfiuk ágyánál.
Akkor azt hitte, ez a legutolsó szörnyűség, ami a családjában történhet... És most itt van ez.
Behunyta a szemét, és megpróbálta elfelejteni azt, amit a gyógyítók jósoltak. Ki akarta zárni a külvilágot, és elhinni: lehet jó vége is ennek a történetnek...
Vége.
AJÁNLOM AZ OLDALT
