Cím: Kisfiam
Írta: Xwoman (xwoman@freemail.hu)

Korhatár: nincs

Megjegyzés: "Nos, ez a regényemnek egy kis előzménye, de szerintem önmagában is megállja a helyét. Ez szintén más műfaj, mint amit eddig írtam, kíváncsi vagyok, ez hogy fog nektek tetszeni!"
 

 

Kisfiam

 

Emily Gray nem akart hinni a fülének. De a diagnózis biztos volt, az ultrahang is megerősítette: gyereket vár!
Fogalma sem volt, hogyan lehetséges, hiszen évekig jártak eredménytelenül különböző vizsgálatokra, kezelésekre...
Emily és a férje kétségbeesett és méregdrága próbálkozások, átsírt éjszakák, keserű csalódások után döntöttek az örökbefogadás mellett, és ezt a lépésüket soha nem bánták meg.
Mindig melegséggel töltötte el a nő szívét, mikor arra a napra gondolt, amikor a kisfiúért mehettek. Csodálatos volt, amikor először karjaiba vette, amikor belenézett a hatalmas csillogó fekete szemekbe… Már hat év telt el az óta.
Hazafelé úton Emily úgy érezte ő a világ legboldogabb embere. Végre teljesülhetett leghőbb vágya, egy saját gyerek! Már előre örült férje boldogságának, amikor bevillant valami nagyon nyugtalanító gondolat. Mi lesz, ha a kis Eugene nem fog örülni a jövevénynek? Ha nem fogják egymást szeretni?
Hirtelen alábbhagyott a lelkesedése.
Amikor belépett a lakásba a kisfiú a nappaliban ült, és a leckéjét írta.
- Szia Kicsim! Hogyhogy nem a szobádban az íróasztalnál írsz? Akkor nem kellene görnyedned – lehajolt, hogy adjon egy csókot a kisfiú arcára.
- Téged vártalak. Mit mondott az orvos? – kérdezte nyugodtan. Emily soha nem értette, egy ilyen korú kisfiú hogy lehet ennyire csöndes, visszahúzódó. A többi fiút ilyenkor úgy kell kirángatni a TV elől, vagy az udvarról, hogy tanuljon. Ők meg azért panaszkodtak, hogy miért nem akar rosszalkodni, mint a hasonló korú gyerekek. Már akkor is ilyen volt, amikor magukhoz vették. Szinte soha sem sírt és egyszer sem kiabált. Hatévesen még gyermekpszichológushoz is elvitték, arra gondoltak, talán az árvaházban eltöltött évek miatt lett ilyen befelé forduló, de az megnyugtatta őket, valószínűleg csak ilyen a gyerek vérmérséklete.
- Az orvos? Honnan tudtad, hogy oda megyek? – Emily néha meg mert volna esküdni, hogy a fiú tud olvasni a gondolataiban.
- Apa mondta reggel – a nő hosszan nézte a fiú arcát, de nem tudott semmit leolvasni róla. – „Vajon kitől örökölhette?” – suhant át az agyán.
- Eugene… Mondd csak… - kicsit zavarban volt, mert nem a gyereknek akarta először elmondani, de képtelen volt hazudni neki.
- Igen anya? – most mintha félelem csillant volna a hatalmas szemekben.
- Szóval… Mit szólnál, ha lenne egy kistestvéred? – remegve figyelte a fiú reakcióját, de annak még mindig rezzenéstelen maradt az arca, talán csak a tekintetében látszott valami megkönnyebbülés.
- Kistestvér? Mikor?
- Májusban fog megszületni.
- Ez nagyszerű! – mosolyodott el a fiú. Úgy tűnt tényleg komolyan gondolja, amit mond.
- Örülsz neki? Tényleg? – könnyebbült meg a nő.
- Persze, hogy örülök! – ölelte meg nevelőanyját a fiú. Emily meghatottan simogatta a fiú vékony hátát, beletúrt selymes fekete hajába. Eugene néhány hónapja határozta el, hogy megnöveszti a haját, most már majdnem a válláig ért. A nő egy kis ideig az ujjaival morzsolgatta a fekete tincseket, majd keze a fiú hátára csúszott.
- „milyen kis vékony” – gondolta. Óvatosan tartotta karjaiban, félt, hogy összeroppantaná a könnyű kis testet.
- Szeretlek anya! – súgta Eugene nevelőanyja fülébe. Emily a meghatottságtól nem tudott szólni, csak megcsókolta a fiú arcát.
Egy órával később Mr. Gray is hazaért.
- Szia apa! – köszönt Eugene, majd cinkos pillantást vetett Emilyre – Megyek a szobámba, majd szóljatok, ha kész a vacsora! – felkapta a füzetét, és beszaladt a szobájába, de nem maradt ott túl sokáig. Várt néhány percet, és kiosont hallgatózni a nappali elé.
- Mégis, mit mondott az orvos, hogy lehetséges? – hallotta nevelőapja hangját.
- Azt mondta, elő szokott fordulni, hogy egy párnak azért nem lehet gyereke, mert túlságosan akarják, aztán miután örökbe fogadtak egyet, jön a saját bébi is.
- Ez olyan… Nagyszerű! Ennél szebb ajándékot nem adhattál volna! – most hosszabb csönd következett, de a fiú nem mert közelebb menni, félt hogy észreveszik.
- Eugene már tudja? Elmondjam neki én? – kérdezte Mr. Gray aggodalommal a hangjában.
- Már elmondtam neki – a fiú úgy hallotta, mintha a nő mosolygott volna.
- Hogy fogadta?
- Jól. Örült neki.
- Nagyszerű! Mi lenne, ha megünnepelnénk? Van egy csendes kis étterem nem messze tőlünk, most nyílt meg! – lelkesen magyarázni kezdte az étterem helyét, mialatt Eugene visszaosont a szobájába. Leült az ágyra és nézett maga elé. Örült a kistestvérnek, de félt, hogy a nevelőszülei emiatt elfordulnak tőle. Hiszen most ő a „kicsi fiuk”, kényeztetik, szeretik, büszkék rá – van is mire, mivel a testnevelésen kívül minden tárgyból kitűnő, legalább is nagyon jó eredménye volt – de egy saját gyerek… Az azért csak más!
Érezte, ahogy könnyei lassan elindulnak. Meg akart nyugodni, nem akarta a nevelőszülei boldogságát elrontani.
Már előre haragudott öccsére. Öccsére? De ha lány lesz? Igen! Ha húga lesz, megint más lesz a helyzet. Akkor nem kell majd versengeni, bizonyítani… Hiszen egy lányt nem lehet egy kalap alá venni egy fiúval… Milyen jó lenne, ha lány lenne!
 

Vége.