Eva remegve ült a fürdőkád szélén, és saját tükörképét tanulmányozta. Férje már rég megtisztálkodott, és azóta minden bizonnyal a hitvesi ágyban várja őt. Bár tudta, hogy ami most fog következni elkerülhetetlen, hacsak nem akarja, hogy botrány legyen, de úgy érezte, képtelen megtenni.

Hiszen alig beszélgettek még! De a férfinak nem szabad ellent mondani, főleg ebben nem – legalábbis mindig ezt hallotta édesanyjától és nagymamájától. És a válasz a kérdésére, hogy milyen érzés férfival lenni, az sem igazán nyugtatta meg: „meg lehet szokni...”

A nő sóhajtott egyet, és közelebb sétált a tükörhöz. A fáklya fénye hátulról világította meg a testét, így nem is látta igazán a vonásait, de egyáltalán nem bánta.

Levett a polcról egy kefét, és lassan elkezdte kibontani a haját. A kontytűket már a fürdés előtt kiszedegette a tincsei közül, ezeket hanyagul a mosdókagyló szélére szórta.

Máskor szép lassan, óvatosan fésülködött, most szinte cibálta a hajszálait. Ideges volt, valamin le kellett vezetnie a feszültséget. Úgy érezte, ez a kicsi fájdalom egy valamicskét csökkenti a félelmét. Óra természetesen ebben a házban sem volt a fürdő falán, de úgy érezte túl régóta van a fürdőszobában.

Nem tudta, mi lenne a legjobb megoldás: ha húzná még egy kicsit az időt, vagy ha inkább túlesne azon, amit úgysem kerülhet el.

Felhúzta magára a kihívó, csipkés hálóingét, és újra végignézett magán. Egy pillanatra el is mosolyodott, hiszen soha nem hordott efféle kacér ruhadarabokat, inkább a kényelmet részesítette előnyben.

Kivette a fáklyát a tartójából, és a tükör mellettibe helyezte. Ebben a megvilágításban már inkább szemügyre tudta venni a kinézetét, és bizony nem volt megelégedve azzal, amit látott.

Szép arca beesettnek és sápadtnak látszott, kiengedett haja csak rontott a helyzeten. A hálóing vékony pántja láttatni engedte kissé csontos vállait, és bizony a mély dekoltázs sem mutatott jól lányos mellkasán.

Sóhajtott egyet, és kelletlenül kilépett a helyiségből. Jól sejtette, férje már valóban az ágyban feküdt, sőt úgy tűnt, mintha már elaludt volna.

Eva egy kicsit megkönnyebbülten ácsorgott az ajtóban remélte, talán mégis megússza az éjszakát. Odalopakodott a fekhelyhez, és megpróbált minél halkabban bebújni a takaró alá.

- Már azt hittem, soha nem jössz ki onnan – morogta a férfi.

- Ne haragudj, csak... Fürödtem – hebegte zavartan a nő, gondosan kerülve a szúrós tekintetet.

- Semmi baj – mondta kicsit megenyhülve a férje, és közelebb húzódott a nőhöz, majd simogatni kezdte az arcát. Eva szinte ösztönösen kapott a férfi keze felé, hogy ellökje magától, de még idejében megállította a mozdulatot.

Behunyta a szemét, teljesen megadva magát a másik akaratának.

Bár a tudata azt súgta, hogy ez így van rendjén, és ennek így kell történnie, legbelül minden porcikája tiltakozott a férfi közelsége ellen. A délutáni kifakadása után szinte teljesen biztos volt benne, hogy nem sok kíméletet várhat a férjétől.

A hideg kirázta, amikor a férfi belecsókolt a nyakába.

- Szép vagy - suttogta Piton. Lehet, hogy ezt bóknak szánta, de úgy hangzott, mint amikor az ember vesz valamit a piacon, és hazaérve nyugtázza: tényleg jó vásárt csinált.

Eva egy kicsit sürgette volna a dolgot, hiszen minél hamarabb túl akart esni rajta. Hiába volt a kedves cirógatás, a finom csókok, ezek inkább csak azt eredményezték, hogy még jobban félt.

Megpróbálta elengedni magát, de amikor a hálóinge alatt érezte a férfi kezét, összerezzent.

- Ne - nyögte ijedten.

- Nem lesz semmi baj - mondta halkan a férfi, és folytatta a mozdulatot, megszabadítva a nőt egyetlen ruhadarabjától.

Eva inkább behunyta a szemét. Soha nem érezte magát ennyire megalázottnak, kiszolgáltatottnak. Egyszerűen nem értette, hogy lehet természetes dolog az, ami ennyire rossz.

A zajokból ítélve már a férje is levetkőzött, de inkább nem nyitotta ki a szemét, nem akart odanézni.

Felnyögött, amikor megérezte bőrén a férfi meztelen testét.

* * *

Eva reggel az eső kopogására ébredt. Egy néhány pillanatig még kábán nézett körbe, amikor rájött, hol is van tulajdonképpen.

Megfordult az ágyban, és egy kicsit megnyugodva látta, hogy férje már felkelt.

Ő is kikászálódott, és a fürdőszoba felé vette az irányt. Jólesett egy kis hűvös zuhany a testének. Még mindig mocskosnak érezte magát.

Dühös pillantást vetett a ledobott hálóingre, mintha a frivol ruhadarab bármiről is tehetne.

Legszívesebben elégette volna, de mégsem tette. Hiszen ha Perselus meglátná a maradványait, mivel magyarázná meg a tettét?

Nem sietett a fürdéssel, valahogy most nem szívesen beszélgetett volna férjével, bár tudta, hogy ez a reggelinél elkerülhetetlen lesz.

Egy idő múlva, már kényelmetlenné vált az ácsorgás a zuhany alatt, így inkább kilépett a fürdőbe, és magára öltötte a ruháit.

Lent meglepődve tapasztalta, hogy bár az asztal meg van terítve, a férjét nem látja sehol.

A házimanók mélyen meghajolva köszöntötték, és ahogy a nő odasétált az asztalhoz, figyelték minden mozdulatát.

Eva elmosolyodott, amikor meglátta a kedvenc reggelijét. Nem gondolta, hogy apja az ilyen apróságokra is odafigyel.

A manók szemmel láthatóan idegesen figyelték új asszonyuk reakcióit, majd ijedten összerezzentek, amikor a nő halkan megszólalt.

- Perselus hol van? – kérdezte, mialatt a péksüteményét kezdte megkenni vajjal.

- Az úr elment asszonyunk édesapjához! – sipította az idősebbnek látszó lény.

- Nem üzent semmit? Nem mondta, miért ment el? – egy kicsit dühítette, hogy férje még arra sem méltatta, hogy felébressze őt. Pedig sejthetné, hogy így az esküvő után szeretne elbeszélgetni apjával.

- Nem üzent semmit asszonyom! – hajlongott alázatosan a manó.

- Ez nagyszerű! És azt közölte legalább, mikor szándékozik hazajönni? – csattant fel a nő dühösen, mire a két kis szolga ijedten ugrott hátra.

Épp hogy elhangzott a dühös kérdés, kinyílt a bejárati ajtó, és belépett rajta Piton.

- Csak nem hiányoztam? – kérdezte gúnyosan a nőt, aki erre vörös arccal leszegte fejét, és inkább meredten a tányérját nézte.

- Hogy van apám? – kérdezte pár perc múlva, miután egy kicsit megnyugodott.

- Sajnos nem jól – mondta komoly arccal a férfi – Ma reggel gyógyítókat kellett hozzá hívni. Engem is azért rendeltek oda, hogy egy bájitalt elkészítsek.

- És... Nekem miért nem szóltak? Hiszen nem nekem kellene utoljára megtudnom, hogy beteg az apám! – kiabálta a nő.

- Mr. Rosato kérése volt. Nem szerette volna, ha az esküvő másnapján egy ilyen hírre kelljen ébredned.

- Azonnal indulok hozzá! – pattant fel Eva a székről, majdnem magával sodorva néhány evőeszközt.

- Ülj vissza – mondta halk, de parancsoló hangon a férfi – a manók nemsokára összepakolnak nekünk, és megyünk együtt.

- De mi lesz, ha addig... – kezdte a nő, de nem merte kimondani szörnyű félelmét.

- Nem lesz semmi baj – mondta szenvtelenül a férfi, és elvett egy szelet kenyeret az asztalról, hogy megvajazza.