Emily Gray az erkélyen ült és az utat kémlelte. Remegő kézzel rágyújtott egy cigarettára. Már régen leszokott, de az elmúlt napok eseményeinek hatására újból visszatért ehhez a rossz szokásához. Amióta Eugene elment, üresnek érzete a lakást. Bárhová nézett, minden csak a fiúra emlékeztette. A kis szobába, amit a kérésére műteremmé alakítottak, be sem ment azóta. Legalább a varázslók között biztonságban van, nyugtatták magukat. Na persze! Visszagondolt a múlt héten történtekre. A család éppen vacsorázott, amikor egy bagoly repült be, és egy borítékot ejtett Mr. Gray ölébe. Mindenki megörült, azt hitték Eugene küldött valami hosszabb levelet, vagy valami hírt magáról, de ahogy a férfi olvasta, egyre sápadtabb és dühösebb lett.
- Eugene, mi van a fiunkkal? – kérdezte ijedten Emily. Érezte, hogy komoly baj lehet.
- Megivott valami mérget, és most kómában fekszik! Miért engedtük el azzal az emberrel? Nem kellett volna bíznunk benne. – odalökte a papírt a feleségének. – Ha valami baja lesz a fiúnak…
- Tudtam, hogy valami nincs rendben vele! – Emily torkát már a sírás fojtogatta. – A leveleiben olyan keveset írt, szokatlanul keveset. – elolvasta ő is az írást.
Az éjszaka egy percet nem aludt. A nevelt fiánál jártak a gondolatai. Fájt, hogy nem lehet vele, hiszen amióta magukhoz vették egy néhány napnál tovább nem volt a családtól távol. Jó lett volna ott lenni a fiú mellett, fogni a kezét, ápolni…
Minden este várták a levelet, de egyikben sem volt jó hír.
Hétfőn viszont korán reggel érkezett újabb hír, sőt a bagoly sem repült vissza, várva a választ. A legrosszabbra számítottak, amikor kibontották a levelet, de megkönnyebbülten sóhajtottak föl, amikor elolvasták. Eugene magához tért! Gyorsan eldöntötték: vendégül látják a varázslót néhány napra.
Emilyt a gondolkodásból az ajtócsengő hangja zökkentette ki. Odament, hogy kinyissa az ajtót, és legnagyobb meglepetésére Piton állt mögötte. Nem értette, hogy lehet a férfi itt, amikor egész végig az utat nézte.
- Jó reggelt Mrs. Gray. Bejöhetek? – a férfi most egyszerű utcai ruhát viselt.
- Igen, persze – utat engedett a férfinak. – Kérem, pakolja le a csomagját. A fiam szobájában fog lakni. Piton engedelmesen követte az asszonyt.
Emily visszament az erkélyre, leült a kis kerek asztalka mellé
- Üljön ide – mutatott az egyik üres székre. Piton bólintott és helyet foglalt.
Egy jó ideig hallgattak, majd az asszony megkérdezte:
- Hogy van a fiam? – közben elővett egy újabb szál cigarettát. Piton felé nyújtotta a dobozt, és amikor látta, hogy a férfi nem kér, visszatette a zsebébe. A férfi a „fiam” szóra kissé felvonta a szemöldökét, de nyugodt hangon válaszolt.
- Jobban. Még nagyon gyenge, ülni sem tud hosszabb ideig, de a kedve már jó.
- Pontosan mi történt vele?
Piton erős kísértést érzett, hogy elmesélje a fiú esztelen hősködését, de inkább kitérő válasz adott.
- Pontosan nem tudni. Először úgy gondoltuk, hogy egy bájital az oka, de mikor egy másik tanulón is ugyan azok a tünetek jelentkeztek, fertőzésre kezdtek gyanakodni. De ezeket már a levélben is leírtam.
- Milyen mérget ivott Eugene?
- Nem méreg volt. Egyszerű altató.
Emily teljesen lesápadt.

- Altató? Ugye nem… Nem akarta magát megölni? – még a gondolat is kétségbeejtő volt a számára, hiszen Eugenet mindig nyugodt, kiegyensúlyozott gyereknek ismerte.
- Ugyan! Csak nem ismerte, milyen következményei lehetnek a tettének.
- Mi van, ha a másik gyerek is ivott abból az altatóból?
- Abból biztos nem ivott – próbálta megnyugtatni a nőt.
- Mitől ilyen biztos benne? – nem bírt szabadulni a nyugtalanító gondolattól.
- A hölgy előttem lett rosszul. Láttam volna, ha megiszik valamit. – válaszolta türelmetlenül.
- De ugye már ő is jobban van?
- Igen.
Csöndben ültek egymás mellett, a kertet nézték. Bár nem volt késő, így ősszel már korábban alkonyodott. A lemenő nap vöröses arany színbe vonta a házakat. A kevés járókelő ráérősen sétálgatott az úton, élvezve a jó időt. A kora őszi szél néhány rozsdaszín levelet sodort az erkélyre, Emily összébb húzta magán a horgolt kardigánját. Mélyeket szippantott a tiszta levegőből, és mélázva nézte a közeli templomtorony patinás tetőzetét. A férfi felé fordult, és elszorult a szíve. A varázsló most pont abban a pózban, hajszálra azzal az arckifejezéssel ült, ahogy a nevelt fia szokott.
- Meséljen a fiamról! – szólalt meg csendesen a férfi.
- Eugene csodálatos fiú. – sóhajtotta.
- Csodálatos… - ismételte Piton merengve. – Milyen volt kisgyereknek? Amikor örökbe fogadták?
- Amikor öröke fogadtuk? Csöndes, magának való. Amikor megkaptuk, még megszólalni is alig mert. Nagyon jó kisfiú volt. – sóhajtotta.
- Mi lenne, ha elintézném, hogy Eugene a hétvégére itt maradjon? De akkor valószínűleg a másik diákot is vendégül kell látniuk.
- Az nagyszerű lenne! – mosolyodott el a nő.
- Rendben, de nekem is itt kellene maradnom. Hiszen Eugene még mindig veszélyben van a Roxforton kívül.
- Valahogy megoldjuk. Az előbb azt mondta, hogy az a lány ön előtt lett rosszul. Hogy történt? Összeesett az órán?
- Összeesett, de nem az órán. – itt a tanár egy kicsit zavarba jött – Eugene ágya mellett, a gyengélkedőn.
Az asszony csak bólintott, és tovább nézte az utat. Hamarosan megérkezett Mr. Gray a kislánnyal. Emily Boldogan ajtót nyitott. A kislány anyja nyakába ugrott, és kezdte volna mesélni iskolai élményeit, de amikor meglátta a vendéget, durcásan elfordította a fejét. Mr. Gray villámló szemekkel kezet nyújtott a varázslónak. Piton kezet fogott a férfival, majd elbúcsúzott, és bement a szobájába.

***

Péntek délután már a két fiatal felöltözve várta Pitont. A vizsgálatok megállapították, hogy mégsem fertőzés okozta a bajt, de hogy pontosan mi, senki sem tudta megmondani.
A varázsló a megbeszélt időpontban érkezett.
- Készen vagytok? Mindent bepakoltatok?
- Igen apa! Hogy megyünk haza? – érdeklődött Eugene.
- Mrs Spring volt olyan kedves, hogy eljött értetek autóval.
- Anyáék?
- Ők otthon várnak titeket. Na gyere, fiam.
Azzal megfogta a fiú csomagjait, majd karon fogva kivitte Eugenet az épületből. Mrs. Spring a kórháztól kétsaroknyira parkolt le, ahogy a férfi azt meghagyta neki. Amikor meglátta a varázslót, kiugrott a kocsijából, és ő is segített a fiút az autóba ültetni. Tíz perccel később már úton voltak. Látszott Hermionén és Eugene-en, hogy ez a rövid séta is megviselte őket. Hiába kapták a kórházban az erősítőfőzeteket, még állni is nehezen tudtak segítség nélkül. A Szent Mungóban azt mondták, ahogy visszatérnek a Roxfortba, még legalább egy hét gyengélkedő vár rájuk.
Hermione csöndben ült Eugene mellett a hátsó ülésen, a múlt vasárnap óta történteken elmélkedett. A kórházban is hiába próbált tanulni, a gondolatai mindig elkalandoztak a mellette lévő ágyon fekvő fiúhoz. Vajon tényleg érezhet iránta valamit? Az a kép… És a tény hogy az ő hangját felismerte… Azon kapta magát, hogy egyre többször figyeli a fiút, hátha elkap tőle egy pillantást, vagy gesztust, de mindig olyan kimért és hűvös volt, mint az apja. Kíváncsi volt arra is, hogy mi történt az iskolában, de úgy látszik nem mertek levelet küldeni neki, ugyanis Piton meghagyta, a leckét, leveleket, neki küldjék. Biztos féltek, hogy a tanár elolvassa azokat.
Pedig Parvati és Lavander biztos majd’ meghalnak, hogy megtudják, mi történt vele. Már biztos szétkürtölték mindenkinek, hogy együtt jár Eugene-nel. Micsoda képtelenség!
Képtelenség? Hermione az utóbbi napokban egyre kevésbé érezte képtelenségnek. Már nem is látta Eugenet olyan csúnyának. Hiszen szép haja volt, hófehér fogsora, hatalmas szemei… Ráadásul meghívta őt a nevelőszüleihez a hétvégére. De csak azért, mert Piton csak úgy tudta elintézni, hogy Eugene két napra hazamehessen, ha ő is megy velük… Bár attól őt még visszaküldhették volna a Roxfortba…
- Hermione, mindjárt megérkezünk! – zökkentette ki Eugene a gondolkodásból. - Úgy örülök!
A Gray család már negyed órája a ház előtt várt. Amikor meglátták a közeledő autót, odamentek a parkolóhoz. Emily kimondhatatlanul boldog volt, hogy viszontláthatta nevelt fiát. Magához ölelte a sovány testet, összecsókolta a fiú sápadt arcát.
- Úgy hiányoztál, Édesem! – ölelte meg a fiút Emily. – Aggódtunk érted!
Az elmúlt hét kész rémálom volt a Gray család számára. Az első bagoly után, amit a baleset után kaptak, nem volt egy nyugodt éjszakájuk sem.
- Te is hiányoztál, anya! – Eugene viszonozta az ölelést, és belefúrta az arcát a nő vállába. Hangja teljesen nyugodt volt, de Emily érezte, hogy a forró könnycseppek lassan átáztatják a blúzát.
Hermione, aki már kiszállt az autóból csodálkozva nézte a jelenetet. Odasandított Pitonra, aki szemmel láthatóan nem díjazta a fia magatartását. Egy Pitonhoz nem méltó ez a viselkedés! – ezt olvasta le a férfi arcáról.
- Nem kellene már befelé indulnunk? Miss. Granger még összeesik itt a végén! – Hermione sejtette, hogy nem miatta aggódik úgy a tanár, hanem véget akar vetni az idillnek.
- Jaj, ne haragudj! – ment oda Emily a lányhoz. – én Mrs. Gray vagyok, de szólíts csak Emilynek! Piton professzor mesélt rólad. Gyere, segítek!
Hermione Suzy szobájában lett elszállásolva. A lány hamar összebarátkozott Eugene családjával. Este Mrs. Gray beült a szobába, és hosszan beszélgettek. Csodálkozott, hogy Piton csak jó dolgokat mondott róla, ez megerősítette a gyanúját a felől, hogy mégiscsak a szobatársnőjének lesz igaza. Hiszen lehet, hogy Eugene beszélt az érzéseiről Pitonnak. Végül is a tanár az eset óta teljesen normálisan viselkedik vele.
Másnap reggel kipihenten ébredt. Kicsit furcsállotta, hogy milyen csend van, de arra gondolt, hogy talán alszanak. Ránézett az órára: 10. 35öt mutatott. Visszadőlt a párnájára, és pihengetett.
Néhány perc múlva halk kopogást hallott az ajtón.
- Ki az?
- Piton professzor. Bejöhetek?
- Igen.
- Csak azt szeretném mondani, hogy néhány órát a szomszédban leszünk. Ha éhes, szólok Mrs. Graynek, hogy készítsen önnek reggelit. Eugene itt lesz a másik szobában. Ha valami baj lenne, használja a pálcáját! Szóval kér enni?
- Igen, kérnék, köszönöm. – nem igazán értette, hogy mi baj lehetne, de nem mert rákérdezni.
A reggeli után a könyveket olvasgatta, megírt néhány leckét, amikor egy bagoly repült be a nyitott ablakon. Hermione boldogan vette kézbe a rég várt levelet.

„Szia Hermione! Remélem, már jobban vagy, és azt is, hogy hamarosan visszatérsz a Roxfortba! Itt minden a legnagyobb rendben van, nem történt semmi különös (bár a bájitaltan órák kellemesebbek Piton nélkül. Képzeld, most Dumbledore tartja az óráit!)
Igaz, amit Parvati és Lavander rebesgetnek? Tényleg szerelmes beléd Pitonka?
Képzeld, azok ketten már az esküvőtöket tervezgetik! Kérlek, írj vissza minél hamarabb!
Harry
Még valami! Megkérdeznél valamit Pitonkától? Tudom, hogy ez most furcsán hangzik, de nincs valami köze a rózsákhoz? Ne írd meg, majd ha visszajöttél elmondod! Fontos lenne!”

Hermione gyorsan válaszolt, majd újra a gondolataiba merült.
Holnap este már vissza kell térniük a Roxfortba. Vajon milyen lesz a fogadtatás? Remélte, hogy most már meglátogathatják őket. Jó lett volna beszélgetni már a barátaival, osztálytársaival.
Visszaolvasta a levelet.
- Mi van, ha tényleg szeret? Az iskolában nem lesz lehetőségem megtudni… Odamegyek hozzá, és tisztázom a dolgokat! – ezt kigondolni könnyű volt, de véghez vinni kevésbé. Egyrészt a visszautasítástól való félelem miatt, másrészt még mindig nagyon gyenge volt, hiába kapta mindig a bájitalait.
Nagy nehezen aztán mégis eljutott a fiú szobájáig, bár útközben többször meg kellett állnia, annyira szédült. Halkan megkopogtatta a fiú szobájának ajtaját.
- Ki az? – Eugene hangja elég mogorvának hallatszott.
- Hermione! – már kezdte megbánni, hogy idejött a fiúhoz.
- Gyere be! – a fiú hangja mintha vidámabb lett volna. Hermione ezen kicsit felbátorodott, belépett az ajtón. Eugene az ágyán feküdt egy szál selyem pizsamaalsóban, és valami autós újságot olvasgatott. A takarója az ágy végén volt összegyűrve. Hermione úgy nézte a fiút, mintha most látná először.
- Hogy vagy?
- Jól, köszönöm! Gyere, ülj ide az ágyam szélére! – húzódott közelebb a falhoz. – Mi szél hozott erre?
- Csak… Csak beszélgetni akartam veled. – teljesen zavarba jött a fiú pillantásától. Eugene most egész mélyen a lány szemébe nézett, mintha olvasni akarna a gondolataiban.
- Beszélgetni? – nevette el magát a fiú – Lassan egy hete vagyunk összezárva!
- Az igaz. De szeretnék valamit megkérdezni tőled. – itt elakadt. Nem tudta, hogy fogjon hozzá. Hiszen ha mégsem érez iránta semmit, akkor…
- Nos? Hallgatlak!
- Szóval… A képről szeretnék beszélni veled.
- A képről? Melyikről?
- Arról, amit rólam rajzoltál.
- Mi van azzal a képpel? – most olyan volt a hangja, az arckifejezése, mint az apjának. Érzelemmentes, hideg, távolságtartó.
Hermione vett egy nagy levegőt, és megkérdezte azt, amit már napok óta szeretett volna tudni:
- Miért pont engem rajzoltál le? – nem mert a fiú szemébe nézni.
- Nem is tudom. Csak úgy. – hangzott a közönyös válasz.
- Csak úgy? – tört ki a lányból a csalódott kérdés.
- Igen. Miért?
- Csak kérdeztem. Nem fontos. Megyek vissza a szobámba. – minél messzebbre akart kerülni a fiútól. Fájt ez az elutasítás. Maga sem tudta miért, de annyira csalódott volt, mint még soha. Fel akart állni, de megszédült, és visszahuppant az ágyra.
- Rosszul vagy?
- Nem! – válaszolta.
- Maradj itt! Nemsokára visszajönnek a szüleim, majd átvisznek. Biztos, hogy jól vagy?
- Biztos. – nem nézett a fiúra, nem akarta, hogy meglássa a szomorúságát.
- Haragszol? – kérdezte Eugene kedvesen. – Mivel bántottalak meg?
- Semmivel. – akárhogy is igyekezett, egyre nehezebben tudta a könnyeit visszatartani. – Hiszen nem is szeretem őt… Akkor mégis miért fáj ennyire? – gondolta.
- Mondd el, mi a baj! – simogatta meg a lány hátát. – Kényelmes így neked? Feküdj mellém, ha rosszul érzed magad.
Hermione csak bólintott, és odafeküdt az ágy szélére. Hosszú percekig csak feküdtek egymás mellett, nem szólalt meg egyikük sem.
- Nem fázol? Mert én kezdek… - nyúlt a takaró után Eugene.
- Nem! – vágta rá Hermione gyorsan.
- Ahogy gondolod – vont vállat Eugene, és betakarózott.
- Miért engem rajzoltál le? Vannak nálam szebb lányok is a Roxfortban. – kérdezte ismét.
- Talán azért, mert veled beszélgettem a legtöbbet. Miért? – sóhajtott türelmetlenül.
Hermione csak megrázta a fejét – Hogyan is gondolhattam! – korholta magát. - Hiszen olyan, mint az apja… Nem szeret ő senkit. – megpróbálta leplezni sírását.
- Mi a baj? Nem akartalak bántani, bocsáss meg! – a fiú hangja tele volt megbánással.
- Eugene… én azt hittem, hogy többet jelentek neked! – szipogta.
A fiú gyengéden maga felé fordította a lány arcát, és ujjával szétmorzsolt egy könnycseppet. Nem tudott megszólalni, annyira meglepte ez a hirtelen vallomás. Hiszen ő nem az a típusú fiú volt, aki miatt a lányok könnyeket ejtenek.
- Hermione én sajnálom… De az utóbbi időben annyi minden történt velem. Nem vettem észre, hogy te… nem gondoltam volna, hogy egy Griffendéles egy Pitont… ennyire megkedvelhet. Tudod, nagyon jólesett, amikor apám mesélte, hogy meglátogattál, de nem tudtam hogy…
- Most elutasítasz? – nem bírt a fiú szemébe nézni. Félt a választól, de legalább így egyszer és mindenkorra tisztázva lesz a dolog.
- Nem! Nem… de ugye tényleg komolyan gondolod? – adott egy finom csókot a lány homlokára.– Nem akarok csalódni.
Hermione válaszként megsimogatta a fiú arcát, haját, majd adott egy puszit a fiú orra hegyére. Eugene erre felemelte a lány állát, és a szájára tapasztotta a száját. Hermionét meglepte ez a fordulat, tiltakozni akart, de amikor megérezte a fiú nyelvét a szájában, egész testében megremegett. Amikor szétváltak ajkaik, a lány kicsit távolabb húzódott.
- Ne haragudj, nem akartam túl rámenős lenni! – nézett Eugene bűnbánóan. – Azt hittem, te is akarod!
- Semmi baj!
- Biztos nem fázol? Betakarhatlak!
- Még hogy nem akarsz rámenős lenni! – méltatlankodott Hermione, de azért odabújt a takaró alá. Háttal feküdt a fiúnak, aki hozzásimult és átölelte.
- Biztos, hogy ezt akarod? – súgta Eugene a lány fülébe.
- Mit? – hátranyúlt, és megcirógatta a fekete tincseket.
- Járni velem. – hátrasimította a göndör hajzuhatagot, és a lány nyakába csókolt.
- Igen. Miért?
- Engem az iskolában nem igazán kedvelnek, ahogy az apámat sem. Mondjuk ez teljesen érthető. Mi lesz, ha emiatt rád is megharagszanak?
- Nem fognak. Különben is, már tudják.
- Tudják? Hogyhogy?
- A Roxfortban már az esküvőnket tervezik! – nevette el magát a lány.
- A micsodánkat? Hé! Ott még nem tartunk! – mosolygott Eugene.
- Harry küldött nekem egy levelet, amiben azt írta, már az egész ház tudja, hogy…
- Mit tud? Kitalálom: Parvati jóvoltából, igaz? – most már ő is nevetett.
- Talált! Mindez a kép miatt van! – elmesélte, hogy mutatták meg neki a lányok a rajzot, hogy lopózott be a gyengélkedőre… Eugene végig jól szórakozott a történeten, majd elkomolyodott.
- Hermione, tudod, mit álmodtam mialatt kómában voltam?
- Sűrű, fojtogató sötétséget? – gondolt vissza a szörnyű élményre.
- Igen. És a te hangod volt az, ami onnan kihúzott. Köszönöm neked! - még jobban magához ölelte a lányt, aki erre teljesen zavarba jött. Érezte, ahogy csupasz karjuk összeér, hogy csak a hálóinge vékony anyaga választja el hátát a fiú mellkasától. Soha nem tapasztalt érzések törtek rá hirtelen. A szíve hangosan vert, és érezte a fiú szívdobbanásait is.
- Veled akarok lenni! – lehelte Eugene. A lány úgy érezte, ez volt a leggyönyörűbb dolog, amit valaha is mondtak neki. Nem tudott magán uralkodni. Szembe fordult a fiúval, és szenvedélyesen szájon csókolta, miközben elkezdte a testét simogatni. Végigcirógatta Eugene vékony hátát, lapos hasát, mellkasát, aki erre még vadabbul csókolta. Keményen belemarkolt a lány fenekébe, és teljesen a hasához simult éreztetve vágyát.
- Én is szeretlek! – nyögte Hermione, amikor kifulladva szétváltak.
- Szóval ki a rámenős? – nevetett Eugene.
- Az voltam? – simított végig az ujja hegyével a fiú nagy, görbe orrán.
- Csak egy kicsit! – közelebb hajolt, hogy újra megcsókolja a lányt.
A következő nap gyorsan eltelt. Este hatkor már ismét az autót várták, ami visszaviszi őket az iskolába. Eugene fájó szívvel búcsúzott nevelőszüleitől, húgától. Amikor kiintegetett a kocsi ablakából, nem sejthette, hogy utoljára látja a házat, amiben felnőtt.

 Következő