Szerelemgyerekek: az okos és a szép

A Rowling szülők, Peter és Anne alig tizennyolc évesen találtak egymásra. Mindketten Londonban születtek, és úgy hozta a sors, hogy a King's Cross pályaudvarról utaztak a skóciai Arbroath felé. Peter a királyi tengerészethez tért vissza a szabadságáról, amikor felfigyelt a hidegtől reszkető Anne-re. Lovagiasan felajánlotta, hogy ráteríti a kabátját, majd szorosan összebújtak a köpeny alatt. Úgy tűnik, volt miről beszélgetniük, mert az út végén csupán rövid időre váltak el egymástól. Alig egy év múlva – mindössze tizenkilenc évesen – összeházasodtak, Peter leszerelt a tengerészettől, és a fiatal házaspár Nyugat-Angliában, a Bristol melletti Chipping Sodburyben telepedett le. Húszévesek voltak, amikor 1965. Július 31-én megszületett első gyermekük, Joanne.

Az ifjú anyuka agyonajnározta elsőszülött kislányát. Joanne szerint úgy nézett ki a régi fényképeken, akár Dudley a Bölcsek kövében: „..a rengeteg fotó mindegyike egy jókora, rózsaszínű strandlabdaszerűséget ábrázolt, amit különböző pomponos sapkák díszítettek.” Két év múlva megérkezett a családba Jo legkedvesebb játszó- és küzdőtársa: Di, a kishúga.

Joanne legrégebbi gyerekkori emléke a húga születésének napja. Ma is tisztán emlékszik arra, hogy a konyhában gyurmázott, miközben édesapja végeláthatatlanul rótta a köröket a konyha és a szoba között, ahol a mama várta második gyermeke érkezését. Későbbi emléke: Di talán ötéves lehetett, amikor Joanne belépett a szülői hálószobába, édesapja kezét fogva. A mama hálóingben feküdt a nevetgélő, boldog, hosszú hajú kislány mellett, aki meztelenül kalimpált.

A két lánygyermek, annak rendje- módja szerint, hamarosan vetélkedni kezdett egymással. Igaz, mindenki tudja, akit testvérrel áldott (vagy vert?) meg a sors, hogy a testvérharc hátterében mindig a szülők a hunyók.

Dinek nagyon sötét, barna haja volt, csaknem fekete, és gesztenyebarna szeme, mint édesanyjuknak. Mindig sokkal szebb volt, mint Jo. („Ma is szebb!” – állítja meggyőződéssel Rowling.) Hogy a lányok ne vetélkedjenek egymással, a szülők eldöntötték, hogy az idősebb az okosabb. Mindkét lány utálta ezeket a címkéket. Jo rosszul tűrte, hogy „okos, de csúnyácska” létére egy túldíszített, színes labdára hasonlítson. Di, aki ma ügyvéd, teljes joggal kérte ki magának, hogy senkit sem érdekel, mennyire értelmes, hiszen éppen elég szép.

Nyilván ebből eredt, hogy gyermekkoruk nagy részét úgy töltötték, mint két vadmacska egy szűk kis ketrecbe zárva.

 - Di azóta viseli azt az apró sebhelyet a szemöldöke fölött, amióta egyszer hozzávágtam valamit. Azt hittem, hogy majd ügyesen arrébb hajol! Ez a kifogás édesanyámat nem győzte meg. A mamát sosem láttam annyira dühösnek, mint akkor – emlékezik vissza Rowling.

Amikor Jo négyéves lett, átköltöztek a közeli Winterbourne-be. Olyan ikerházban laktak, amelyben belső lépcső is volt. A kislányok egyik legkedvesebb játéka az volt, hogy valamelyikük egy szirtfal tetején áll, ott „szédeleg” a legfelső lépcsőfokon, miközben kezét nyújtja a másik felé, és könyörög, hogy ne hagyják lezuhanni, közben mindent megígér, zsarol és fenyegeti testvérét „halálos” bukása előtt.

 - Rendkívül szórakoztatónak találtuk ezt a játékot, és még mindig szeretjük! Utoljára egyik karácsonyeste játszottuk. Akkor Jessica, a kilencéves lányom szemmel láthatóan jóval kevésbé találta szórakoztatónak a dolgot, mint mi – meséli az írónő.

Azokban a ritka pillanatokban, amikor éppen nem harcoltak egymással, Diana és Jo a legjobb barátok voltak. Rowling rengeteg történetet mesélt a kishúgának, aki boldogan hallgatta. A mesék gyakran színdarabbá kerekedtek, a szereplők pedig sokszor a szomszédokra hasonlítottak, gyerekekre, felnőttekre egyaránt. A végeérhetetlen darabokat az idősebb nővér állította színpadra. A kisebb elfogadta, hogy a másik „írja” a darabot, mivel ő kapta a legjobb szerepet.

Az utcájukban sok velük egykorú gyerek lakott, akikkel együtt játszottak. Volt köztük egy testvérpár, egy kisfiú, Ian és a húga, akiket Potternek hívtak. Rowling mindig is utálta a saját nevét, a Potter viszont nagyon tetszett neki. Ez a valahai kisfiú azóta azt nyilatkozta a sajtónak, hogy ő volt Harry. A Potter-mama még azzal is dicsekedett az újságíróknak, hogy a fia és Jo gyakran öltözött varázslónak. Pedig ez is csak mese: arról szól, hogy vannak, akik a mások hírnevéből szeretnének hasznot húzni.

Rowling szerint az egészből egy szó sem igaz. Mindössze annyi emléke maradt a Potter fiúról, hogy annak volt egy olyan bringája, amilyenre a 70-es években minden gyerek szívrepesve vágyott. Meg arra, hogy a kisfiú egyszer megdobta egy kővel Dianát:  - Jó nagyokat vágtam a fejére egy műanyag karddal! Rajtam kívül senkinek nem volt joga ahhoz, hogy Dihez bármit hozzávágjon! – akinek van tetstvére, az pontosan érti, mire is gondol…