Egy utolsó esély

Draco Malfoy unott arccal meredt a cellaablak rácsaira, és közben gondolkodott. Mindenféle eszébe jutott. Az utóbbi évek, és az a bizonyos, néhány nappal ezelőtti támadás a Malfoy-kúria ellen, aminek során ő is börtönbe került. Az apja azonban nem volt ilyen szerencsés. Az egyik berezelt halálfaló ész nélkül szórta a halálos átkokat, és az egyik telibe találta az idősebb Malfoyt. De Draco ezt egyáltalán nem bánta. Az igazat megvallva…

Ebben a pillanatban kinyílt a szoba ajtaja, és egy régi ismerős lépett be rajta.

- Már nem alszol? – kérdezte Hermione.

- Amint látod!

Hermione felvonta a szemöldökét, majd letette a földre a tálcát, amit idáig a kezén egyensúlyozott. Ezután megfordult, és a kijárathoz lépett. Hirtelen megtorpant, majd visszanézett.

- Sajnálom, ami az apáddal történt – mondta.

Draco felnevetett, majd megrázta a fejét.

- Nem, nem sajnálod! Még én sem sajnálom, akkor te miért tennéd?

Hermione döbbenten állt az ajtónyílásban, és a fiúra meredt.

- Te nem sajnálod az apádat?

- Nem – felelte Draco. – Miért? Kéne?

- Persze. Hiszen ő az apád!

- Igen. És mindemellett az életem megrontója, szenvedéseim előidézője.

- Ezek szerint…

- Igen – mosolyodott el Draco. – Minden, amit tettem, az apám nyomására történt. De nem kell elhinned, ha nem akarod.

- Én szeretném, de…

- De egyszerűen képtelen vagy rá. Megértem. A helyedben én sem hinnék magamnak.

Hermione zavartan pislogott egyet, majd a fejével a tálca felé bökött.

- Egyél! Nemsoká visszajövök a tálcáért.

Azzal becsukódott mögötte az ajtó. Draco épphogy csak be tudta fejezni az étkezést, mire ismét kattant a zár, és Hermione visszatért a cellába.

- Végeztél?

- Igen.

Hermione felvette a tálcát, de most nem fordult meg.

- Komolyan gondoltad, amit az előbb mondtál?

- Hogy minden tettemet az apám irányította? – pillantott fel a lányra Draco, miközben a hátát a falnak vetette, és kinyújtotta maga előtt a lábait. – Igen. Azaz, a legtöbbet.

- Ezt hogy érted?

- Azt nem, hogy olyan undok voltam veletek a suliban – felelte. – Azaz, talán mégis. Pottert mindenképpen utálnom kellett az apám miatt, de igazából irigy voltam rá. Téged azért piszkáltalak, mert… nem vagy tisztavérű. Ez is az apám miatt volt, de közben csodáltalak is. Azt hiszem, a te példádról jöttem rá, hogy nincs különbség aranyvér és sárvér között. Weasley pedig, egyszerűen Weasley.

Hermione elmosolyodott.

- Hát, azt hiszem, ez az érzés kölcsönös volt.

- Nekem mondod? – mosolyodott el Draco is. Egy ideig némán meredt a lányra, majd a padlóra mutatott. – Miért nem ülsz le?

- Nem hinném, hogy… - rázta a fejét zavartan a lány, mire Draco a szavába vágott.

- Nyugi, nem fogom rád vetni magam. Legalábbis igyekszem türtőztetni az erre irányuló késztetéseimet – mosolyodott el. – Ha akarsz, ülhetsz akár a cella másik végében is, de akkor egy idő után berekedünk a sok kiabálástól. Innen úgysem tudnék elszökni, még ha akarnék se. Igaz is, mivel árnyékoltátok le a cellát?

- Egyszerűen lezártam hoppanálás ellen. Ez minden más varázslatot is visszaver, így a kereső bűbájokat is – magyarázta Hermione, miközben letelepedett a fal mellé, pár méterre Dracótól.

- Te zártad le? – kérdezte döbbenten a fiú.

- Igen, én! – pirult el a lány.

- Ezt már nevezem. Nem túl könnyű bűbáj, én sosem tudtam megtanulni.

- Pedig nagyon egyszerű! Amikor kimondod a varázsigét, akkor a pálcáddal… - hirtelen elakadt, majd felnevetett. – Bocs! Nem akartalak kioktatni, csak úgy jött.

- Semmi baj.

Egy ideig csendben üldögéltek a fal mentén, majd Hermionénak eszébe jutott valami.

- Az előbb azt mondtad, hogy irigy voltál Harryre. Miért? Mit irigyeltél tőle?

- Nem is tudom – hajtotta le a fejét Draco. Egy ideig gondolkozott, majd mély levegőt vett. – Az igazat megvallva, őt magát. Csodáltam, hogy olyan idegen közegbe csöppent, mégis helyt tudott állni, és még csak nem is esett neki nehezére. Megvolt mindene. Pénze, hírneve…barátai.

- De hát mindez neked is meg volt.

- A pénz és a hírnév igen. De ami a barátokat illeti… Sosem volt egy igazán jó barátom, akivel mindent meg tudtam volna osztani. Aki mindig mindent megért, aki egyetlen mozdulatomból tudja, hogy mit szeretnék, milyen a hangulatom, mire van szükségem. Mint amilyen te és Weasley voltál Potternek. Csodáltam a barátságotokat, hogy mindig, minden esetben összetartottatok, hogy meghaltatok volna egymásért. Értem ezt senki nem tette volna meg, és az igazat megvallva, én sem tettem volna meg senkiért. Harryért feláldozta magát az anyja és az apja. Értem ezt sem tették volna meg. Talán az anyám igen, de ő gyenge. Az apám egyenesen maga elé tartott volna, hogy inkább én haljak meg helyette. Nem érdekeltem őt. Nem szeretett.

Hermione zavartan elfordította a fejét, mikor látta, hogy egy könnycsepp gördül le Draco arcán. Csak akkor fordult vissza, mikor a szeme sarkából látta, hogy a fiú megtörli a szemét.

- Azt hiszem, az után a csata után változott meg minden bennem, amiben Sirius Black is meghalt. Az apám börtönbe került, én pedig elgondolkoztam rajta: megéri ez az egész? Én nem tartozom közéjük. Akkor meg miért vagyok mégis benne? Az apám miatt. Ekkor döbbentem rá, hogy addig igenis szerettem, sőt, felnéztem az apámra. Ő volt a példaképem. De akkor ennek is vége lett. Onnantól fogva közömbös voltam iránta. Az én apám börtönbe került. Hiába szabadította ki Tudjukki, az én apám ott maradt. És most már ott is marad örökre.

- Sajnálom – szólt Hermione, és ezt most komolyan is gondolta. Ezt valószínűleg Draco is látta rajta, mert felé bólintott.

- Köszönöm.

- És most mi lesz?

- Magam sem tudom. Vagy életfogytiglani Azkaban, vagy fogalmam sincs. Titkon arra számítok, hogy talán elfogad a Rend, és ezután a ti oldalatokon harcolhatok tovább. Mint Piton is teszi.

- Szóval, egy utolsó esélyt szeretnél?

Draco felnevetett, majd bólogatni kezdett.

- Igen, úgy is lehet mondani.

Hermione felállt, és odalépett a fiúhoz. Kinyújtotta feléje a kezét, mire zavartan az is feltápászkodott. Értetlenül meredt a lány kezére.

- Nos, tőlem már megkaptad – mosolygott.

Draco szemei kitágultak és boldog arccal felkiáltott.

- Tényleg? Ezt soha nem tudom neked megköszönni, Hermione.

- Hogy szólítottál?

- Hermione.

- Ígérem, hogy szólni fogok az érdekedben, Draco.

Draco kitárta a karjait, majd a lány felé lépett.

- Szabad?

- Igen – bólintott Hermione zavartan, mire Draco átölelte őt.

- Köszönöm, Hermione – motyogta a fiú. – És még valamit mondani szeretnék. Csak két szó az egész. Mondhatom?

- Persze.

- Adava Kedavra.

Hermione teste élettelenül omlott a földre. Draco lenézett rá. Kezében ott szorongatta a lány pálcáját. Arcán kegyetlen vigyor jelent meg, ahogy megropogtatta a nyakát.

- Ostoba sárvérű! – vetette oda, majd odalépett az ajtóhoz. Egyetlen pálcalegyintéssel kitárta azt, majd elintézte a kinti őrt is. Átlépte a küszöböt, és abban a pillanatban elhoppanált.

<< Vissza