Emlékezés

- Mégis, mit gondolsz, Potter? Milyen színű ez? – Piton hangja ágyúként dörrent a pincehelyiség síri csöndjébe.

Harry lenézett az üstjében fortyogó bájitalra, majd vissza a professzorra.

- Kék – felelte.

- És milyennek kéne lennie?

- Lilának – mondta Harry lemondóan.

- Pontosan. Öt pont a Griffendéltől – jelentette ki Piton, és gúnyos szemekkel az üstre pillantott. – Ezt meg akár ki is öntheted. Használhatatlan.

Harry pillantásától kísérve Piton a terem elejébe lépdelt. Csak úgy lobogott utána a fekete köpenye. Mikor elhelyezkedett a tanári asztal mögött, végignézett a padokban ülő diákokon, és a szeme megakadt Harryn.

A fiú még mindig mérgesen meredt a férfira, de Piton ezt már megszokhatta. Most sokkal inkább a szeme ragadta meg. Az a mélyzöld szempár, amely tele volt érzelemmel (most éppen dühvel), és amely belefúródott az ő fekete szemébe.

Pitonnak akaratlanul is eszébe jutott, amire már oly sok mindenki felhívta Harry figyelmét. „Te jó ég. Pontosan olyan a szeme, mint Lilyé” gondolta.

Ezután Piton az óra végéig a tanári asztalnál ücsörgött, és a gondolataiba merült. A griffendélesek is felsóhajthattak, nem volt több pontlevonás.

Piton aznap este álmatlanul forgolódott. Nem tudta kiverni a fejéből az egyre csak toluló képeket, emlékeket. Végül felült, egy legyintéssel meggyújtotta az éjjeliszekrényén álló gyertyát, majd az arcát a tenyerébe temette.

Már teljesen elfeledkezett arról a délutánról, most mégis olyan gyorsan, és élesen rajzolódtak ki még a legapróbb részletek is, mintha tegnap történt volna. Pedig már mennyi is? Több mint húsz éve.

Negyedikes volt. Akkoriban egyre jobban elharapóztak a Nyavalyás Négyes támadásai, ahogyan magában hívta őket. Akkor is éppen az egyik üres teremben intézték el. Végezetül egy lábbilincselő átokkal „búcsúztak el” tőle.

- Aztán jól viseld ám magad, míg legközelebb találkozunk, Pipogyusz – kiáltott vissza a küszöbről Sirius, majd becsapta maga után az ajtót. Ugató kacagása és Pettigrew cincogó vihogása azonban még a csukott ajtón keresztül is jól hallatszott.

Piton némán hallgatta, amint a zajok egyre távolodnak a teremtől, majd végül teljesen elhalnak. Ekkor mert csak megmozdulni. Ügyetlenül a kijárat felé ugrált, a lábait összefogó átok miatt azonban már a harmadik nekirugaszkodáskor megbotlott. Karjaival kalimpálva próbálta visszanyerni az egyensúlyát, de végül nekiesett az egyik asztalnak, felborította azt, majd ő is a földre zuhant.

A hideg kő jólesően hűsítette az arcát, mikor a földön heverve nekiszorította azt. Miért mindig ő? Miért nem lehetne valaki más? A kérdés ott visszhangzott a fejében, és egyre jobban elszomorította. Végül a torkát szorongató sírás utat talált, és könnycseppek gördültek le az arcán.

Észre sem vette, mikor kinyílt az ajtó, és egy karcsú, törékeny alkatú lány lépett be rajta. Lassan, nesztelenül a földön fekvő fiúhoz osont, majd közvetlen közelről szólt rá.

- Te sírsz?

Piton megdermedt a hang hallatán, majd villámgyorsan a talárja ujjába törölte a szemét és az arcát.

- Nem.

- Pedig úgy látszott – ellenkezett a lány, majd a fiú elé lépett, így most már Piton is láthatta őt. Vörös hajú volt, és zöld szemű.

- Jól van! – csattant fel Piton. – Sírtam! Most szaladj, és meséld el mindenkinek! Pipogyusz ott bömböl a földön!

- Miért?

- Tessék? – kérdezett vissza Piton értetlenül. – Mit miért?

- Miért tenném?

Piton hirtelen szóhoz sem jutott. Újra és újra szólásra nyitotta a száját, hogy aztán becsukja azt.

- Hát, mert mindenki ezt tenné – felelte végül.

- Én nem. Mi történt? Csak azt a hatalmas ricsajt hallottam, azért is jöttem be – mondta a lány, majd a felborult asztalra pillantott.

- Lábbilincselő átok – jelentette ki Piton tömören.

A lány felsóhajtott.

- Hadd találjam ki. Megint az az undok Potter, meg a bandája?

Piton bólintott.

- Rettenetes egy alak – folytatta a lány, miközben előhúzta a pálcáját. – Majd én hatástalanítom az átkot. Rendben?

A fiú vonakodva bár, de ismét bólintott.

- Finite incantatem – mondta a lány, mire Piton bokája körül ezüstös fény ragyogott fel, majd olyan gyorsan el is tűnt, ahogy jött. – Kész is van.

- Kösz – szólt a fiú, majd ahelyett, hogy felállt volna, inkább a katedrához mászott, és nekivetette a hátát.

A lány értetlenül meredt Pitonra.

- Nem mész el? – kérdezte.

A fiú megrázta a fejét.

- Nem. Még maradok egy kicsit.

- Jól van – mondta a lány, majd Piton döbbent tekintetétől kísérve letelepedett a kőre a fiú mellé, és ő is nekidőlt a katedrának.

- Hát te meg mit művelsz? – szólalt meg végül Piton.

- Csatlakozom hozzád…persze, csak ha nem bánod.

Piton fejében egy hang egyre csak azt üvöltötte: „De igen, bánom! Úgyhogy takarodj innen!” Ennek ellenére, mikor kinyitotta a száját, akaratlanul is az csúszott ki rajta:

- Dehogy! Maradj csak.

A lány elmosolyodott, majd Piton felé nyújtotta a kezét.

- Lily Evans – mutatkozott be.

- Igen, tudom – szaladt ki a fiú száján. Aztán elpirult, és hirtelen a padlót kezdte bámulni.

A lány mosolya még szélesebb lett.

- Á! Szóval tudod – mondta. – Én meg azt tudom, hogy téged meg Perselus Pitonnak hívnak. Igaz?

Piton visszanézett a lányra, és bólintott.

- Nem vagy túl beszédes, Perselus.

Piton arcán döbbenet futott át, amitől Lily egy kissé megrémült.

- Mi a baj? – kérdezte ijedten. – Valami rosszat mondtam?

- Nem – vágta rá Piton villámgyorsan. – Csak Perselusnak szólítottál. Nem sűrűn fordul elő. Az igazat megvallva, itt az iskolában még senki nem szólított Perselusnak.

Most Lilyn volt a megdöbbenés sora.

- Még a barátaid sem? – kérdezte.

Piton arca elkomorult.

- Nincsenek barátaim – felelte hűvösen.

A lány most újra elmosolyodott.

- Hát, egy most már van – mondta.

Piton zavartan viszonozta a mosolyt.

- Szép a mosolyod – jegyezte meg Lily. – Sűrűbben kéne mosolyognod. Azzal, meg az észvesztően fekete szemeiddel tuti nyerő lennél a lányok körében.

- Tényleg így gondolod? – kérdezett vissza a fiú kíváncsian.

- Igen, így.

Sokáig csendben ültek a földön, és hol egymást, hol a plafont, hol meg a padlót bámulták. Végül Piton törte meg a hallgatást.

- Miért vagy ilyen kedves hozzám? – kérdezte.

- Nem is tudom – felelte Lily. – Úgy gondolom, mindenki megérdemli a törődést, és a kedvességet. Még te is, habár te igyekszel úgy tenni, mintha nem lenne rá szükséged.

Piton hosszasan nézett a lány zöld szemébe, majd így szólt:

- Köszönöm.

- Nincs mit. Hiszen ez egy barát dolga, nem igaz? – mosolyodott el Lily.

A fiú egyre csak a zöld szempárra meredt, végül teljesen a hatása alá került. Megtette azt, amire már azóta vágyott, mióta először látta Lily Evanst, még elsőéves korukban. Előre hajolt, és gyengéden szájon csókolta a lányt.

Lily először nem tiltakozott. Sőt. Átkarolta Piton nyakát, és magához húzta őt. Piton először megrémült az új élménytől, de ez az érzés hamar elmúlt, és átadta a helyét valami másnak. Valaminek, amit még sosem érzett. A szeretetnek.

Pár másodpercig tartott az egész, de Piton úgy érezte, évek teltek el, míg Lily hirtelen megdermedt, majd elhúzódott.

- Ne – suttogta elhalón. – Nem szabad.

Piton értetlenül nézett a lány szemébe.

- Miért nem?

- Mert… - kezdte a lány. – Mert…egyszerűen nem.

- Mást szeretsz – hangzott az inkább kijelentésnek, és nem kérdésnek szánt találgatás.

- Igen.

- Kit?

- Az most mellékes.

- Nem – csattant fel dühösen Piton. – Nagyon jól tudom, hogy kit. Pottert! Igaz?

Lily hosszasan meredt a földre.

- Igen – mondta végül, majd sietve hozzátette. – De mi attól még lehetünk barátok!

Piton gúnyosan elmosolyodott.

- Na persze! Utána meg csak engem okolnál, ha ő nem foglalkozna veled, amiért velem barátkozol.

- Nem! Dehogy! – kiáltott fel Lily reményt vesztve.

- Mi folyik itt? – hallatszott egy hang az ajtóból. Lily és Piton egyszerre pördült meg, hogy szembenézzenek James Potterral.

- Semmi, Potter – vetette oda Piton. – Ne avatkozz bele.

- És én még azért jöttem vissza, hogy eleresszelek – fintorodott el James. – Locomotor mortis!

Az újabb lábbilincselő átok váratlanul érte Pitont, így hanyatt vágódott a bokáit béklyóba fogó bűbáj miatt.

- Megbántott téged, Evans? – fordult Lilyhez James. – Akarod, hogy bocsánatot kérjen?

- Nem, hagyd békén őt, Potter! – kiáltott fel Lily, majd Jameshez futott, és az öklével püfölni kezdte. – Engedd el, te vadállat!

James értetlenül fogadta a lány kirohanását, majd Pitonhoz fordult.

- Mi van, Pipogyusz? Csak nem a barátnőd? Obstructo!

A hátráltató ártás következtében Piton hátracsúszott, felborogatva az útjába kerülő padokat. A mardekáros fiú a falnak csapódott, mire vékony vérpatak indult meg a feje tetejéről.

- Nem hallottad, Potter? – kiabálta Lily továbbra is. – Azonnal fejezd ezt be!

- Ne avatkozz bele, Evans! – csattant fel Piton keserűen a földön fekve. – Neked ehhez semmi közöd! Tűnj innen!

Lily aggodalmasan Pitonra meredt, majd az arckifejezése egyre inkább dühössé változott.

- Jól van! – kiáltotta. – Tudod mit, Pipogyusz? Jó szórakozást!

Azzal sarkon fordult, és kirohant a teremből.

- Mi volt ez az egész, Piton? – kérdezte értetlenül James.

- Semmi!

James hosszasan meredt Pitonra, végül rászegezte a pálcáját. Piton a legrosszabbat várta, így annál inkább meglepődött a varázsige hallatán.

- Finite incantatem!

Piton bokája körül ismét felragyogott az ezüstös fény, majd a teremre sötétség borult. Piton eddig észre sem vette, hogy ennyire besötétedett.

- Menj vissza a klubhelyiségedbe – szólt James. – Késő van. Vigyázz Friccsel! – James is megfordult, majd kiment a teremből. Piton pedig ott feküdt a sötétben.

A gyertya már csonkig leégett, és a gyertyatartó füstölögve álldogált az éjjeliszekrényen. Valahol felkukorékolt Hagrid egyik kakasa.

Piton arra ébredt, hogy összerezzen a pincehelyiség hidegében. Lenézett, és meglátta, hogy álmában derékig letúrta magáról a takarót. Meztelen mellkasa lúdbőrzött a hűvösben.

Az órájára pillantott. Még két órát alhat, majd csak harmadik órája lesz a hugrabugos és hollóhátas negyedikesekkel. Ismét eszébe jutott az a zöld szempár, és hogy miért volt olyan bolond, hogy úgy bánt Lily Evansszel, ahogy.

Rosszul tette. Nagyon rosszul. Talán minden máshogy alakulhatott volna.

Furcsa, hogy mennyi minden múlik egy-egy tetten, vagy mondaton.

Egy hét múlva Piton ismét a sorokat rótta a hatodikos griffendéles és mardekáros diákok között.

Harry próbálta zölddé kotyvasztani a jelenleg kékeszöld főzetét, még mielőtt Piton meglátná. Idegesen kapkodott, és igyekezett felidézni, hogy mit is mondott Hermione óra előtt, mit kell bele tenni, ha a bájital nem elég zöld. Felmarkolt pár gőteszemet, és a főzet felé tartotta.

- Ne – szólalt meg halkan Piton, és eltolta Harry kezét az üst felől.

Harry értetlenül meredt a professzorra, mire az elmosolyodott, és odasúgta neki: - Tegyél bele egy kis szárított bogárőrleményt. Az használni fog.

Harry, bár vonakodva, követte Piton utasítását, mire a főzet fűzöld színűre váltott. Harry arca felragyogott, ám szinte rögtön el is komorodott, mikor Piton hangosan megszólalt.

- Nocsak, Potter. A főzete zöld színű. És milyennek kéne lenni?

Harry teljesen elbizonytalanodott, de azért halkan kinyögte:

- Zöldnek.

Piton elmosolyodott.

- Pontosan. Öt pont… a Griffendélnek.

Mindenki döbbenten meredt a professzorra, ahogy az a katedrához lépdelt.

Óra végén az összes diák a professzor furcsa viselkedését tárgyalva távozott a helyiségből.

- Nem hiszem el – fakadt ki Hermione is. – Még sosem adott pontot nekünk. Szerinted mi ütött belé?

- Fogalmam sincs – rázta meg a fejét Harry. – Talán megitta valamelyik bolondító bájitalát.

- Elképesztő – mondta Hermione és kilépett az ajtón.

Piton nézte, ahogy Harry kilép az ajtón, majd a küszöbön megfordul, és ránéz. Ismét meglátta azokat a zöld szemeket, amik annyira emlékeztették őt Lilyéire.

Harry döbbenten nézett farkasszemet Pitonnal, és a professzor fekete szemében az eddig megszokott gúny, és hideg utálat helyett most lágy fényt látott, és még valamit. Talán szeretetet.

Ezután Piton egészen máshogy viselkedett órákon. A mardekárnak ezután is megkülönböztető figyelmet szentelt, de már nem kivételezett velük. A Griffendéltől sem vont már le pontot ok nélkül.

Harry sosem tudta meg, hogy ezt az édesanyjának, Lilynek köszönheti. Neki, és az emlékezésnek.

<< Vissza