Mint fénysugár a sötétben

A klubhelyiség kandallójában vidáman ropogott a tűz, ám az előtte ücsörgő három fiatal hangulata mindennek volt nevezhető, csak vidámnak nem. Rajtuk kívül senki nem volt már ott. A nyitott ablakon beáramló széltől össze-összerezzentek, habár egyáltalán nem volt hűvös.

- Tudta – mondta Harry keserűen. – Már akkor tudta, mikor a Sectumsemprát használtam. Nem volt szüksége legilimenciára…talán már korábban is rájött, mikor Lumpsluck arról áradozott, milyen jó vagyok bájitaltanból…nem kellett volna a szekrényben hagynia a régi könyvét.

- De miért nem árult be?

- Nem valószínű, hogy kapcsolatba akarta volna hozni magát azzal a könyvvel – felelte Hermione. – Szerintem Dumbledore nem örült volna, ha tudomást szerez róla. És még ha úgy is tett volna, mintha nem az övé lenne a könyv, Lumpsluck biztosan felismerte volna a kézírását. Egyébként meg a könyv Piton régi termében volt, és le merném fogadni, hogy Dumbledore tudta, hogy „Prince”-nek hívták az anyját.

- Meg kellett volna mutatnom a könyvet Dumbledore-nak – szólt Harry. – Egész idő alatt azt bizonygatta nekem, hogy Voldemort már az iskolában is gonosz volt, és nekem bizonyítékom volt rá, hogy Piton is…

- A „gonosz” elég erős kifejezés – jegyezte meg halkan Hermione.

- Te hajtogattad állandóan, hogy az a könyv veszélyes!

- Azt próbálom elmondani, Harry, hogy túl sok mindenért hibáztatod magad. Azt hittem, a Hercegnek mindössze elég piszkos humora van, de eszembe sem jutott volna, hogy egy potenciális gyilkos…

- Egyikünk sem gondolta volna, hogy Piton…tudjátok – mondta Ron.

Egy ideig néma csendben ültek, amit végül Harry tört meg.

- Én inkább lefekszem. Jó éjt!

- Jó éjt!

- Szia!

Hermione nézte, ahogy a fiú eltűnik a lépcsőfordulóban, majd Ron felé fordult. Az háttal ült neki, látszólag mereven bámulta a kinti tájat, de a képet megzavarta az az apróság, hogy a válla kitartóan remegett.

- Ron – szólította meg halkan.

A vörös fiú köhögött egyet, majd megköszörülte a torkát. Úgy válaszolt, hogy nem nézett a lányra.

- Tessék?

- Ron! – mondta kicsit hangosabban Hermione. Vékony ujjait végigfuttatta a másik karján, majd szelíd erőszakkal megfordította őt. A fiú szemei vörösek voltak, arcán egy kövér könnycsepp gördült le éppen. Próbált uralkodni magán, de végül nem bírta tovább. Halkan felzihált, majd zokogni kezdett. A lány egy szó nélkül előre nyúlt, és magához húzta őt.

Ron úgy kapaszkodott Hermionéba, mintha az élete múlna rajta. Mikor végre enyhült a remegése, elhúzódott, és igyekezett kerülni a lány tekintetét.

- Hermione! – kezdte rekedten. – Annyira sajnálom, hogy…

- Ne! – vágott közbe a másik. – Nincs miért bocsánatot kérned. Az utóbbi napok, meg minden…nem csoda, ha kiborul az ember.

Most a fiú belenézett a szemébe, és ezután már el sem bírta szakítani róla a tekintetét.

- Te mégsem borultál ki.

- Dehogynem – bólogatott a lány keserűen. – El sem hinnéd, mennyire.

- Ez a különbség kettőnk között. Te olyan erős vagy. Én meg…

- Te is az vagy!

- Dehogy vagyok.

- De igen! Látom, hogy viselkedsz Harryvel, és ez csodálatra méltó. Tartod magad előtte, és erőt öntesz belé – mondta Hermione szenvedélyesen, majd sokkal halkabban hozzátette: - És belém is.

Ron felvonta a szemöldökét, majd felvillantott egy fájdalmas mosolyt.

- Mondhatom, szép kis erőmű vagyok. Elkezdek bőgni a…

- Ez nem számít! A lényeg, hogy Harry jelenlétében erős vagy. Erre van most igazán szüksége. Egy jó barátra, aki mindig mellette áll.

Pár másodpercig némán nézték egymást. Semmivel nem törődtek, csak a másikkal. Ron arca nedves volt, és Hermione szemében is könny csillogott.

- El sem tudom hinni – fakadt ki végül a lány. – Hiszen Dumbledore volt a leghatalmasabb mágus a világon. Ő volt az egyetlen, akitől Voldemort félt. Most már ő a legerősebb, és elvárják Harrytől, hogy állítsa meg – hangja egyre magasabb lett, már-már hisztérikusan csengett. – Mikor legutóbb a hatalma csúcsán volt, évtizedekig nem tudták elkapni, és több ezer ember halt meg. Muglik, sárvérűek! És akkor még élt Dumbledore. Most a Sötét Nagyúr sokkal erősebb. Fel fogja égetni az egész nyamvadt világot!

Az utolsó szavakat már zokogva kiabálta. Most Ronon volt a sor, hogy megragadja a lány karját. Finoman megrázta őt, majd erősen magához szorította.

- Cssss! Hermione, nyugodj meg! – súgta bele a lány hajába. Behunyta a szemét, és akaratlanul is megérezte az édes illatát.

- Végünk van! Vége! – zihálta Hermione. – Káosz lesz az utcákon! A muglik megtudnak mindent.

- Akkor megtudják – suttogta kedvesen a fiú, majd anélkül, hogy tudatában lett volna tetteinek, gyengéden megpuszilta a lány fejét. – Épp ideje volt már, hogy mindenről tudjanak.

Hermione összeszorította a szemeit. Jól esett neki Ron közelsége, kedvessége. Izmai elernyedtek, ahogy lágyan ringatóztak.

- Be fogják zárni a Roxfortot. Lehet, hogy sosem látjuk egymást többé.

Ron olyan hirtelen rezzent össze, mintha áram ütötte volna meg.

- Nem! Mármint lehet, hogy az iskola bezárja a kapuit, de mi még fogunk találkozni. – Kissé elhúzódott, hogy belenézhessen a lány szemébe. – Én legalábbis szeretnék találkozni veled.

- Ó, Ron! Én is szeretnék találkozni veled, de mi lesz, ha valami közénk áll? Ha a háború miatt elszakadunk egymástól.

- Nem! – ismételte a fiú. – Én nem hagyom.

Hermione, hosszú napok óta most először, elmosolyodott. A két fiatal tekintete összefonódott. Ron tétován előre hajolt. Szája lassan közeledett a másiké felé, de az utolsó pillanatban egy ideges rándulással irányt váltott, és egy csókot lehelt a lány homlokára.

Sokáig maradtak ugyanabban a pozícióban. Egyikük sem erre számított. Hermione a homlokán érezte a fiú forró ajkait, és ezzel egy időben belélegezte az arcvize illatát. Mikor Ron akadozva elhúzta az arcát, egymás szemébe néztek, és minden világossá vált.

Most a lány hajolt előre. Úgy érezte, mintha valaki az összes belső szervét kirángatta volna. Szíve majd kiugrott a helyéről.

Ajkaik először olyan finoman értek egymáshoz, mintha attól féltek volna, egy erősebb érintéstől szilánkokra törik ez a gyönyörű álom. Ronnak olyan érzése volt, mintha apró szikrák röpködnének közte és Hermione között. A következő csók már erősebbre sikerült, de az is rövid életű volt. A harmadikra azonban győzött a bennük tomboló vágy. De szenvedélyes csókjuk is hamar véget ért.

- Hermione – suttogta Ron elhaló hangon. – Szeretlek.

- Tudom – felelte a lány, miközben a füle alatt csókolgatta a fiút. – Én is szeretlek téged.

Újabb, ez alkalommal sokkal hosszabb, tüzes csókot váltottak. Erre vágyakoztak, már ki tudja mióta, és végre megtörtént. Mikor szétváltak, Hermione lágyan elmosolyodott, majd arcát belefúrta a másik mellkasába. A tűzbe meredt, és közben szórakozottan simogatta a fiú kezét.

- Szerinted tényleg bezárják az iskolát?

- Nem tudom – vallotta be Ron. – Remélem nem, de ha mégis…mi együtt maradunk, ígérem.

- Olyan furcsa, hogy csak most…szóval, csak most jöttünk össze. Pedig már régóta szeretlek téged.

- Én is téged. Most így visszagondolva, már negyedik óta, talán már hamarabb is. De féltem. Féltem, hogy te talán nem így érzel.

- Ugyanettől tartottam én is – kuncogott fel a lány. – Hát nem vicces?

- De – nevetett fel Ron is.

Hosszú ideig nem szóltak semmit. Némán meredtek a lobogó lángokra.

- Annyi időt elvesztegettünk – súgta halkan Hermione.

- Igen – felelte a fiú, és csókot lehelt a másik homlokára. – De most már nem fogjuk. Túl rövid az élet hozzá.

Már pirkadt, mikor végül úgy döntöttek, felmennek a szobájukba. Úgy gondolták, az lesz a legjobb, ha most még nem mutatkoznak nyíltan együtt. Nem mintha titkolni akarták volna a kapcsolatukat, de talán nem a legjobb időpont erre az igazgató temetésének napja.

Ron, nem sokkal azután, hogy behúzta maga mögött a baldachint, hallotta, hogy Harry kimászik az ágyából, és csendesen pakolni kezdi a dolgait. Várt egy kicsit, majd újra elhúzta a függönyt, és, mintha most ébredt volna, kikelt az ágyból.

- Jó reggelt!

Harry zavartan felnézett rá, miközben pár talárt próbált elsüllyeszteni a ládájában.

- Szia! Felébresztettelek?

- Nem – rázta meg a fejét Ron. – Ébren voltam.

Harry ezt csak egy bólintással nyugtázta, majd visszatért a pakoláshoz. Ron követte a példáját, és már mindkettőjük csomagja indulásra készen állt, mire a többiek ébredezni kezdtek.

Lent a klubhelyiségben találkoztak Ginnyvel és Hermionéval, majd együtt indultak a Nagyterembe. Ron, mintha csak véletlen tenné, menet közben finoman hozzáérintette az ujjait a lány kezéhez. Hermione oldalra pillantott rá, és halványan elmosolyodott. Markába fogta a fiú mutató- és középsőujját, gyengéden megszorította, s közben hüvelykjével végigsimította a kézfejét.

A pillanat amilyen gyorsan jött, úgy el is múlt. A két fiatal eleresztette egymást, és némán vonultak tovább.

A Nagyteremben borús hangulat uralkodott. A sok dísztalár furcsán ünnepélyessé tette a reggelit, ám mindenki étvágytalanul turkálta az ételt. Ron végigfuttatta a szemét a tanári asztalon. Azt már első pillantásra látta, hogy Hagrid széke üres. Csakúgy, mint Dumbledore-é. Úgy látszott, McGalagony nem akarta, vagy nem bírta elfoglalni a hajdani igazgató helyét. Ron teljes mértékben meg tudta érteni. Ő sem volna rá képes. Most még semmiképp.

Piton helyén Rufus Scrimgeour ücsörgött, és sárga szemét az asztalok során járatta. Ron Harryre pillantott, aki igyekezett másfele nézni. Ő is sejtette hát, hogy a miniszter valószínűleg őt keresi. A vörös fiú visszanézett Scrimgeourra, és mögötte meglátta a bátyját, Percyt. Elkapta a tekintetét, és minden figyelmét az előtte heverő lazacra fordította. Talán egy kissé túl nagy vehemenciával döfte a villáját bele, mivel Hermione előre nyúlt, és nyugtatóan megfogta a kezét. Ron hálás szemekkel pillantott rá.

Szerencsére nem kellett sokáig úgy tenniük, mintha bármi étvágyuk is volna. Egyszer csak McGalagony felállt, és remegő hangja bombaként robbant a néma teremben.

- Majdnem elérkezett az idő – mondta. – Kérem, kövessék a házvezető tanárukat a birtokra. Griffendélesek, utánam.

Ron egy utolsó pillantást vetett a mardekárosok élén haladó, smaragdzöld dísztalárt viselő Lumpsluckra, majd Hermionéval az oldalán az előcsarnok felé indult. Elsétáltak a hosszú, fekete fátyolt viselő könyvtárosboszorkány, Madam Cvikker mellett, aki a fekete frakkos Friccsel beszélgetett csendesen.

A tó partjára érve Hermione megérintette Ron könyökét, és állával a hosszú széksorok eleje felé bökött. Majdnem az egész Weasley família eljött. Ott volt Mr és Mrs Weasley, a Fleurba kapaszkodó Bill, és még az ikrek is, fekete sárkánybőr zakóban. Ron még soha nem látta ilyen komornak a bátyjait. Mintha teljesen kicserélték volna őket.

A víz mellett ültek le. Harry a legszélén, majd Ginny, Hermione, végül pedig Ron. Olyan furcsán csendes volt minden. Ez az udvar máskor tele szokott lenni élettel, vidámsággal, zajjal. Ron legszívesebben felkiáltott volna, hogy mi ez, emberek? Dumbledore nem ezt akarná! Dumbledore azt szeretné, ha zsivaj és kacagás töltené be a Roxfortot! Neki nem tetszene, hogy mindenki szomorkodik! Ő nem ilyen…volt.

Ronban egyre csak ott visszhangzott az utolsó szó. Volt. Egy szó, ami mindent lezár. Volt. Visszavonhatatlanul, könyörtelenül ordít az ember arcába. Volt. Vége. Nincs tovább. Szorosan behunyta a szemét. Könnyek marták a torkát.

Hirtelen túlvilági zene csendült. Zavaros, mégis melankolikus nóta. Ron kinyitotta a szemét. Hallotta, ahogy Ginny odasúgott valamit Harrynek, de ő már a tavat figyelte. Hitetlenkedve bámulta a sellők kórusát, és rájött, hogy a maguk módján ők is gyászolják az igazgatót.

- Nézd – suttogta Hermione elhaló hangon, és Ron körbepillantott.

Hagrid a puszta kezében hozta Dumbledore-t. A testet bíborvörös bársonylepel borította, rajta arany csillagokkal. A csillagok mellett azonban voltak más foltok is. A Hagrid szeméből hulló kövér könnycseppek áztatták az anyagot. Ron arra gondolt, Dumbledore nem bánná…sőt!

A félóriás a székek előtt álló emelvényre helyezte a testet, majd elhátrált. Hangosan kifújta az orrát, mire többen felháborodottan felszisszentek. Ron nem értette, miért teszik. Ha feleannyira ismerték volna Dumbledore-t, tudnák, ez nem zavarná az igazgatót. Ő annyira természetes volt. A jellemében nem volt semmiféle megjátszás, álszentség. Önmagát mutatta. Mindig, mindenhol.

Miközben ezen elmélkedett, az előttük zajló színjáték szereplői kicserélődtek. Az, hogy ez az egész csak egy színdarab, akkor tudatosult Ronban, mikor Hagrid eltűnt, és egy alacsony, feketetaláros férfi vette át a helyét. Azok a szavak, azok a mondatok, amiket a beszédében használt olyannyira üresek, és semmitmondóak voltak, mint mikor az ember csak reflexből kér bocsánatot, ha rálép valaki lábára. Erről szólt az egész. Ennek a rengeteg embernek a fele sem Dumbledore halála miatt volt itt, hanem azon varázsló elvesztése miatt, akiben az utolsó bizodalmuk volt. Márpedig ez nem ugyanaz. Az a gyász nem igazán erre a tiszteletreméltó, erős férfira irányult, hanem saját magukra. Sírtak, mert nem tudták, mi lesz velük ezután. Ront kirázta a hideg a gondolatra. Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?

Mikor az emberke végre elhallgatott, egy percre minden elnémult. Senki nem mozdult. Aztán Ron a szeme sarkából mozgást pillantott meg. Ez magában nem lett volna furcsa, csakhogy az igazgató köpenye lebbent meg. Ron odakapta a tekintetét, és meglátta, ahogy Dumbledore teste lángra kap. A tűz hófehéren ragyogott. Még sosem tapasztalt ekkora fájdalmat és gyönyörűséget egy időben. A lángok közül felszálló füst mintha egy alakot formált volna. Egy madarat. Egy főnixet.

Ron megigézve meredt a füstre, alig érezte, hogy Hermione megszorítja a kezét. Egy főnix…Dumbledore teste lángra kapott, és egy főnix szállt fel belőle… A szíve kihagyott pár ütemet. Levegő után kapkodott. Ez talán azt jelenti, hogy az igazgató is feltámad majd a hamvaiból? Hisz ő maga volt az emberi főnix. Mindig ott volt, ha valakinek szüksége volt rá. Hangja még a legmogorvább embernek is megnyugvást hozott. Magán cipelte a varázsvilág minden gondját, és könnyeivel annak sebeit gyógyítgatta. Lehetséges, hogy ő is feltámadhat holtából?

A füstfőnix elrepült a végtelen égbe, és Ron megpillantotta az emelvény helyén álló fehér sírt. Ez tehát végérvényes. Nincs mesés feltámadás. Ez a rideg valóság. Dumbledore elment, és többé nem jön vissza. Hirtelen valami csípni kezdte a szemét, mire hunyorogni kezdett.

Suhogás hallatszott, majd halk sikolyok. Ron zavartan pillantott körbe. Megérkezett a kentaurok tiszteletadása. A nyilak messze a tömegtől fúródtak a talajba. Tekintetével a Tiltott Rengeteg szélét kutatta, a nyilak kiindulási helyét, de ha látszott is, ő már nem találta meg a kentaur csordát.

Oldalra fordította a fejét, és a barátaira nézett. Harry és Ginny halkan beszélgettek. Hermione arcát könnycseppek borították. Óvatosan előre nyúlt, és ujjaival gyengéden letörölte a könnyeket. A lány felpillantott rá, majd megragadta a fiú karját, és úgy kapaszkodott bele, mintha sosem akarná többé elereszteni.

- Képtelen vagyok elhinni… - suttogta rekedten. – Képtelen vagyok elhinni, hogy nincs többé.

Ron megfordult ültében, és magához húzta a lányt. Az erősen hozzá bújt, és szorosan átölelte. Némán ültek egy darabig.

- Nincs többé… - ismételte elhalón.

A fiú érezte, hogy könnycseppek gördülnek le az arcán, de nem törődött vele.

- De mi még itt vagyunk egymásnak – felelte csendesen, és megsimogatta a lány haját.

Ekkor Harry hirtelen felállt, és a tó felé indult. Ron Ginnyt figyelte, aki szó nélkül meredt utána, neki háttal. Mikor jobban megnézte, már azt is látta, hogy a lány válla időről időre alig észrevehetően megremegett a zokogástól.

- Ginny! – szólt halkan. A hangra Hermione is elhúzódott tőle, és a vörös hajú lány felé fordult. – Ginny, mi a baj?

Ginny remegve felsóhajtott, majd megtörölte a szemeit.

- Semmi – felelte még mindig háttal a bátyjának.

- Ginny!

- Harry! Mi más? – fakadt ki a lány, és most már megfordult. – Jött ezzel a „nem maradhatunk együtt, mert azzal csak neked ártanék” dumával. Hát nem voltam eddig is veszélyben? Nem leszek ezután is? Nem mindegy, hogy a talán utolsó hónapjainkat együtt töltjük, vagy külön?

- Aggódik miattad – próbálta nyugtatni Hermione. – Ő csak…

- Mesebeszéd! – zokogta Ginny elkeseredetten. – Mese…

Nem bírta tovább. Felpattant a székéről, és a kastély felé szaladt. Ron felállt, hogy utána menjen, ám Hermione megragadta a karját.

- Ne – rázta meg a fejét. – Hagyd most!

Ron Harry felé pillantott, akihez ekkor lépett oda Scrimgeour.

- Igaza van.

- De Harryt is meg lehet érteni – ellenkezett Hermione.

- Mindegy, hogy együtt vannak-e. Semmit nem számít, hogy a barátnője, hiszen másodikban Malfoy csak amiatt őt választotta, mert az én húgom.

- Minket is le akar majd rázni – szólt csendesen a lány, miközben ő is Harry felé nézett.

- Én nem hagyom magam. Túl sok mindenen mentünk már keresztül együtt ahhoz, hogy most, a vég előtt forduljak vissza. A nevedben nem beszélhetek, de ha kell, én bármit megteszek, hogy Harry sikerrel járjon.

- Én is – hallatszott a halk válasz.

- És ezt meg is mondom neki.

Ron határozottan indult el Harry és a miniszter kettőse felé. Hermione sietve felzárkózott mellé. Útközben a fiú látta, amint Scrimgeour dühösen elfordult Harrytől, és megindult az irányukba. Mikor elhaladt mellettük, hallották, amint mérgesen azt morogja: „Szemtelen kölyök, mit képzel magáról!” Ron halványan elmosolyodott, és a miniszter után nézett. Szeme ismét megakadt Percy-n, aki türelmetlenül toporogva várt a főnökére egy csoport másik vaskalapos ficsúr társaságában, és elöntötte a méreg.

Végül a kedvenc bükkfájuk alatt érték utol a barátjukat.

- Mit akart Scrimgeour? – suttogta Hermione.

- Ugyanazt, amit karácsonykor is – vonta meg a vállát Harry. – Hogy adjak ki belső információkat Dumbledore-ról, meg hogy legyek a Minisztérium új posztersráca.

Ron egy pillanatra mintha belső harcot folytatott volna magával, majd hangosan így szólt Hermionéhoz:

- Nézd, hadd menjek vissza, hogy bepancsoljak egyet Percy-nek!

- Nem – ragadta meg a karját a lány határozottan.

- Jobban érezném magam tőle!

Harry felnevetett. Még Hermione arcán is megjelent egy halvány mosoly, ami azonban rögtön tovatűnt, ahogy a kastély felé pillantott.

- Képtelen vagyok elviselni a gondolatot, hogy talán sosem jöhetünk ide vissza – mondta halkan. – Hogy zárhatják be a Roxfortot?

- Talán nem fogják – felelte Ron. – Nem vagyunk itt nagyobb veszélyben, mint otthon, nem igaz? Most mindenhol ugyanolyan. Még azt is meg merném kockáztatni, hogy Roxfort biztonságosabb. Több varázsló is itt van, hogy megvédje a helyet. Mit gondolsz, Harry?

- Én akkor sem jövök vissza, ha újra megnyitják – válaszolta a fiú.

Ron eltátotta a száját, Hermione azonban szomorúan bólintott egyet.

- Tudtam, hogy ezt fogod mondani. De akkor mihez kezdesz?

- Még egyszer, utoljára, visszamegyek Dursleyékhoz, mert Dumbledore ezt akarta – mondta Harry. – De az rövid látogatás lesz, és utána soha többet be nem teszem a lábam abba a házba.

- De hova mész, ha nem az iskolába?

- Arra gondoltam, talán visszamegyek Godric’s Hollowba – motyogta Harry. Ez az ötlet már Dumbledore halála óta ott motoszkált a fejében. – Nekem ott kezdődött minden. Olyan érzésem van, hogy oda kell mennem. És meglátogathatom a szüleim sírját. Szeretném.

- És aztán? – kérdezte Ron.

- Aztán még be kell gyűjtenem a többi Horcruxot, nem igaz? – felelte Harry Dumbledore fehér sírkövére meredve, ami a tó túloldalán a vízben tükröződött. – Ezt akarta tőlem, ezért mesélt róluk. Ha Dumbledore-nak igaza volt – márpedig ebben biztos vagyok –, még négy van belőlük valahol. Meg kell találnom őket, hogy elpusztíthassam. És aztán Voldemort lelkének hetedik darabja után megyek, amelyik még a testében van, és megölöm őt. És ha útközben találkozom Perselus Pitonnal – tette hozzá –, annál jobb nekem, és annál rosszabb neki.

Hosszú csend következett.

- Mi is ott leszünk, Harry – mondta Ron.

- Tessék?

- A nénikéd és a bácsikád házánál – folytatta Ron. – És veled tartunk, menj bárhová.

- Nem – ellenkezett gyorsan Harry. Erre nem számított. Úgy gondolta, a barátai megértik, hogy erre a veszélyes útra egyedül indul.

- Egyszer azt mondtad nekünk – szólt csendesen Hermione –, hogy volt időnk megfordulni, ha akartunk. Most is volt.

- Veled vagyunk, történjék bármi – mondta Ron. – De mielőtt bármit is tennénk, haver, jelenésed van a szüleim házában. Még Godric’s Hollow is várhat.

- Miért?

- Bill és Fleur esküvője. Emlékszel?

Harry döbbenten meredt rá. Az ötlet, hogy még mindig létezik olyan normális dolog, mint egy esküvő, egyszerre volt hihetetlen, mégis csodálatos.

- Igen, azt ki nem hagynánk – szólt végül.

Hermione az órájára pillantott.

- Lassan fel kéne mennünk. A vonat nemsoká indul.

Harry bizonytalanul a távolban álló fehér sírkő irányába pillantott, majd vissza a barátaira. Kinyitotta a száját, majd meggondolta magát, és inkább becsukta. Mikor újból megszólalt, a hangja már magabiztosan csengett.

- Én még visszamennék…a sírhoz.

Ron és Hermione lopva egymásra néztek, majd bólintottak.

- Rendben – felelte Ron. – Megvárjunk?

Harry már mondta volna a szokásos elutasító szövegét, de a szájából más bukott ki.

- Igen, az jó volna.

- Oké! Itt leszünk – mondta csendesen a vörös fiú.

Harry elindult a sír felé. Fejében egy gyorsvonat sebességével kergették egymást a gondolatok. Annyi mindent mondana, mégis oly kevés, amit ki tud mondani. Olyan gyorsan ért oda a hófehér márványlaphoz, hogy szinte maga is meglepődött.

Ujjai gyengéden végigsimították a hűvös sziklát.

- Professzor úr! Sajnálom! – nyögte könnyei között. Bár maga sem tudta, pontosan mit sajnál, tudta, hogy nem egy dolog volt, amit elkövetett az igazgató ellen. – Ígérem, hogy minden tőlem telhetőt megteszek, hogy megállítsam Voldemortot. Ha az életem az ára, hát megkapják.

Ahogy felpillantott a sírkőre, azon mintha egy madár árnyéka suhant volna át. Felnézett az égre, de semmit nem látott. Talán csak a képzelete játszott vele. Egy pillanatra belebámult a napba, majd vissza a sírra. A fehér márványt most egy sötét folt csúfította el, ahol Harry időlegesen nem látott a napfény miatt.

Úgy érezte, ez a sötét folt jellemzi magát a helyzetét is. Mindent beborított az áthatolhatatlan sötétség. A világon minden bizonytalan volt, és csak tapogatózva haladhatott tovább, remélve, hogy az egyik kiszögellés mögött nem leselkedik rá valamilyen rémség, vagy még annál is rosszabb.

Sötétség, mely a varázsvilág szívéből fakadt. A félelemből. A bánatból. A gyászból. A rettegésből, hogy a föld többé nem lesz olyan nyugodt, napos, és szeretettel teli.

Harry a bükkfa alatt álldogáló barátaira pillantott. Hermione a fa törzsének dőlt, Ron pedig szorosan előtte állt. A fiú előre nyúlt, és ujjait összekulcsolta a lányéval, közben a másik kezével óvatosan kisöpört egy tincset Hermione arcából, és gyengéden megcsókolta őt.

Harry elmosolyodott. Ronnak ez a mozdulata, ez az apró gesztusa olyan volt számára, mint fénysugár a sötétben. Tehát még van szeretet a világon, és pont ott ütött gyökeret, ahol a legnagyobb szüksége volt rá.

- Talán még nincs minden veszve – suttogta, miközben ujjaival ismét végigsimította a fehér márványsírt.