Álmatlanság

Hát újra itt vagyok. Itt görnyedek a pergamen felett az éjszaka közepén, és próbálom kiírni magamból mindazt, ami nyomaszt…újra. Már ki tudja hány tekercset írtam tele a gondjaimmal, és a múlttal, de eddig mindig bevált. Mikor lerakom a pennát, mintha megkönnyebbülne a lelkem, és el tudok aludni, így most ismét belekezdek.

Már hat éve. Hat éve, hogy a Sötét Nagyúr nincs többé, és a megmaradt varázslócsaládok próbálják a háború előtt megszokott életüket élni. Mi is így teszünk.

Ron békésen alszik az ágyunkban. Már lassan fél éve, hogy nincsenek lidérces álmai, addig azonban minden éjszaka felébresztett volna a kiabálásával, feltéve, ha nem meredtem volna magam is üres tekintettel a plafonra.

A másik szobában alszik a kicsi is. Neki szerencséje van. Már nem fog a háborúra emlékezni, majd csak az iskolában tanul róla. Azonban most még csak másfél éves. A kis Harry. Harold Ronald Weasley.

Hálából adtuk neki a Harry nevet, és hogy emléket állítsunk neki, Harry Potternek, a kis túlélőnek, legalábbis addig a bizonyos estéig. Még most is úgy emlékszem rá, mintha tegnap történt volna. De hogy is felejthetném el, mikor mindig újraélem azt a szinte napi rendszerességgel jelentkező rémálmaimban. Persze csak akkor, ha el tudok aludni.

Mint mondtam, hat éve történt. Akkor már a mi kis hármasunk minden tagja a Rendnek dolgozott. Ronnal akkor már lassan két éve együtt voltunk. Hatodéves korunkban jöttünk össze, még év elején.

Tulajdonképpen azt is Harrynek köszönhetjük. Ő vette rá Ront, hogy végre beszéljen velem, és vallja be az érzéseit. Életem legszebb estéje volt. A parkban történt, Ron kihívott sétálni a tó partjára. Beletelt vagy fél órába, mire kinyögte mit akar, és amikor elmondtam neki, hogy én is úgy érzek, először azt hitte, viccelek. Aztán mikor megcsókoltam, annyira meglepődött, (vagy megijedt, még ma sem jöttem rá, hogy vajon melyik történt) hogy hátralépett, megcsúszott, és beleesett a vízbe.

Harry még a fotelből is kifordult a nevetéstől, mikor meglátta Ront. Még ma is hallom a kacagását, de tudom, hogy többé már nem lehet részem benne.

Hetedik utáni nyáron történt. Akkorra mi is rendtagok lettünk, sok más osztálytársunkkal együtt. A szüleimet egy héttel előtte ölte meg egy csapat halálfaló. Mikor hazaértem, csak a Sötét Jegyet láttam a házunk felett, és már tudtam, hogy végük.

Azonnal Ronhoz hoppanáltam az Odúba, és a vállán zokogtam egész este. Elfértem, mivel akkorra már a Weasley család is megfogyatkozott. George-ot alig két hónappal előtte kínozták halálra, és Charlie is belefutott Voldemort csapdájába.

Fredet teljesen letaglózta, mikor megkapta az ikertestvére halálhírét. A máskor életvidám fiú azután sokszor csak ült, és a semmibe meredve motyogott maga elé. Magát hibáztatta, amiért nem volt vele akkor. Senki nem tudta meggyőzni róla, hogy nem az ő hibája volt.

Mikor hírek érkeztek, éppen a Grimmauld téri házban ülésezett a Rend. Ott volt majdnem mindenki. Dumbledore, Lupin, Piton, Mundundgus, Tonksot pár héttel azelőtt ölte meg pár halálfaló, valamint a Weasley család megmaradt tagjai, még Percy is, Seamus, Neville és persze mi hárman. Mordon érkezett a hírrel, hogy rátaláltak Voldemort főhadiszállására. Rajtaütést terveztünk, de akkor még nem tudtuk, hogy az egész egy csapda.

London egyik eldugott szegletébe hoppanáltunk, ahol állítólag Voldemort rejtőzött. Egy hatalmas gyárépületbe mentünk be, amely látszólag üres volt. Már éppen dehoppanálni akartunk, mikor halálfalók támadtak ránk. És persze Voldemort.

Percekig, vagy talán órákig is csak úgy röpködtek az átkok. Hullottak az emberek mindkét oldalon. Aztán Voldemort is bekapcsolódott. Dumbledoret vette célba, aki éppen három másik halálfalóval volt elfoglalva, és ott a szemünk láttára végzett az öreg varázslóval. Harry őrjöngeni kezdett. Azt hiszem, egyfajta nagyapának tekintette az igazgatót.

Ron éppen Draco Malfoy-jal párbajozott, és csak egy pillantást vetett Harryre, Malfoynak azonban ennyi is elég volt. Az átka eltalálta Ront, néha még ma is belenyilall a vállába a fájdalom. Összeesett. Malfoy, mint mindig, most is öntelten viselkedett. Azt hitte, ha Ron a földön van, már nem árthat neki. Ez lett a veszte. Ron kábítóátka telibe talált.

Harry elkábította Bellatrix Lestrange-et, majd Voldemort felé fordult. A Sötét Nagyúr azonban gyorsabb volt. Kimondta az Adava Kedavrát, még mielőtt Harry kinyithatta volna a száját. Egy pillanatra meghűlt bennem a vér, hiszen ha Harrynek vége, Voldemort győzedelmeskedik. És egyikük meghal a másik keze által, mert nem élhet az egyik, míg él a másik.

Ha Harry meghal, senki más nem végezhet Voldemorttal. De Harry nem halt meg. Akkor még nem. Az egész háborúnak más lett volna a kimenetele, ha nincs Neville.

Neville az átok és Harry közé vetette magát. Egy zöldes villanás látszott, aztán csak a tompa puffanás hallatszott, mikor Neville élettelen teste Harry lába elé zuhant.

A csata azonban nem ért véget, mint ahogy az a filmeken lenni szokott, ha meghal valaki fontos. Valahonnan Lupin kiáltását hallottam, és egy újabb vakító, zöld villanás látszódott. Neki is vége.

Szemem egyre csak a többieket kutatta, miközben egy sötét csuklyás halálfalóval párbajoztam. Én győztem, de szinte rögtön a helyébe lépett egy másik.

Egy pillanatra láttam Pitont, amint Lucius Malfoy-jal küzd, és mintha Seamust is látni véltem volna, amint éppen átkokat szór.

Ekkor kezdődött. Harry és Voldemort egyszerre mondták ki az Adava Kedavrát. Az ikerpálcákból előtörő két zöld sugár összekapcsolódott. A látvány egyszerre volt gyönyörű, és rettenetes. Zöld villámok cikáztak mindenfele, és hirtelen minden harc abbamaradt. Rendtag és halálfaló egyaránt a végső csata kimenetelét figyelte.

A zöld villámok egyre csak cikáztak, s az összekapcsolódott átkok közepén pulzáló fénygömb jelent meg. Harry és Voldemort a megerőltetéstől egyformán remegő kézzel tovább fokozta az átok erejét, a feszültség érezhető volt. A zöld villámok továbbra is szétszóródtak, de egy-egy ág rákapcsolódott a két küzdő félre. Harry és Voldemort körül apró kisülések jelentek meg, majd a testük lassan a levegőbe emelkedett, és közben egyre erősödő zúgás hallatszott, mintha valaki bekapcsolt volna egy fűnyírót.

Eközben az átkok közepén a zöld fényburok egyre csak növekedett, míg végül már majdnem elérte a párbajozókat. Voldemort arcán mintha félelem tükröződött volna, Harryéről viszont csak az elszántság sugárzott. A zúgás ezalatt fülsüketítő dübörgéssé dagadt.

Végső soron a burok elérte őket. Vakító zöld villanás látszódott, majd hirtelen csend lett. A gyárépület közepén két alak ereszkedett lassan a földre. Minden szem döbbenten meredt a sértetlennek tűnő testekre.

Egy szempillantás alatt lett vége mindennek.

A halálfalók egy emberként hoppanáltak el a helyszínről. Ketten elvitték Voldemort csuklyás alakját is.

Semmivel sem törődve Harry testéhez rohantam. Teljesen ép volt, mintha csak aludna. Én azonban tudtam, hogy nincs többé. Szememet könnyek marták, ahogy letérdeltem mellé. Éreztem, ahogy valaki megszorítja a vállamat. Bár nem néztem fel, tudtam, hogy Ron az.

Felálltam, ránéztem Ronra, és kitört belőlem a zokogás. Hát vége. Mindennek vége. Ron vállára hajtottam a fejem, és csak sírtam. Mikor enyhült egy kicsit a fájdalom elhúzódtam, és Ron szemébe néztem. Az ő szemében is könnyek csillantak. Ettől újra elsírtam magam.

Bár ő sosem vallaná ezt be, Harry a legjobb barátja volt, szinte a testvére, és nagyon fájt neki az elvesztése. Talán jobban, mint nekem. Még hónapokkal az eset után is előfordult, hogy Ront sírni láttam. Ilyenkor mindig elhúzódott egy sötét sarokba, vagy a másik szobába, de én tudtam, hogy sír. De nem baj. Ki nem teszi azt manapság?

Hát ennyi. A csata után is előfordultak még halálfaló támadások, de egyre ritkábban, és egyre ártalmatlanabbak. Mostanában már majdnem minden visszatért a normális kerékvágásba.

Ron és én rendszeresen kijárunk a temetőbe Harryhez. A sírja ott van a szüleié, Siriusé és Lupiné mellett. A Tekergőké mellett.

Ágas, Holdsáp és Tapmancs halott. Egyedül Féregfark él még, már ha azt a létet életnek lehet nevezni.

A végső csata után öt hónappal elfogták őt az aurorok, és végrehajtották rajta a csókot a dementorok, akik nem sokkal azelőtt tértek vissza az Azkabanba.

Két évvel a háború vége után házasodtunk össze Ron és én. Napra pontosan. Azon a boldog-szomorú napon, mikor a Sötét Nagyúr elbukott, ahogy Harry Potter is. Azóta itt élünk London egy kis eldugott zugában, most már hárman.

És újra bevált. Alig tudom nyitva tartani a szememet. Most újra lejátszom azt a ceremóniát, amit már annyiszor. Fogom a pergament, meggyújtom, majd a hamvait lehúzom a vécén. Ha Ron megtalálná, és elolvasná, teljesen kiborulna. Viszont így, hogy a papír megsemmisül, már nyugodtan alhatok. Már nem gyötör álmatlanság. Legalábbis holnap éjszakáig.

De addig is, most alszom.

Hermione Weasley

<< Vissza