Adava Kedavra

- Adava Kedavra!

Furcsa dolog az idő. Az ember azt hiszi, mindent tud róla, pedig szinte semmit. Az idő kénye s kedve szerint változtatja magát. Hol hosszabbnak tűnik, hol rövidebbnek. Attól függően, hogy az ember egy ellenséges pálca előtt térdel, avagy egy puha, meleg ágyban hever amellett, akit szeret. Sokan nem hinnék rólam, hogy éppen ezt a hasonlatot használom, de így van. Én, Perselus Piton, igenis tudom, mi az a szeretet.

Azt mondják, hogy az ember előtt lepereg az élete, mielőtt meghal. Érdekes. Ha hiszik, ha nem, ez tényleg így van. Én magam sosem hittem ebben, de valóban ez történik. És minderre rengeteg ideje van, mert mint mondtam, az idő furcsa dolog. Mielőtt az ember meghal, mintha megállna, hogy rengeteg legyen belőle. Csak az a különös, hogy mi van, ha az ember nem tudja előre, hogy meg fog halni? Mint például az én esetemben. Fogalmam sem volt róla, hogy milyen közel a vég, és mégis beindult a belső mozi. Ez csak egy módon magyarázható. Nem mi irányítjuk az életünket. Minden előre meg van írva.

Meg van adva egy nyamvadt forgatókönyv, amibe valami hatalmas író belevéste minden szerencsétlen adatát. Ez az író egy nyomorult gyilkos, ha úgy tetszik, hiszen ő dönti el, ki menjen, és ki ne.

A rövid pálca vége zölden felvillant, majd a halálos átok megindult leendő áldozata felé.

Furcsa volt magamat újra gyerekként látni. Úgy jelent meg a kép, mintha most történne előttem az, amit már lassan harminc éve teljesen elfelejtettem.

Ifjúkori önmagam könnyes szemét az enyémbe fúrta, miközben egész teste rázkódott az elfojtott zokogástól. Az anyai nagybátyám meg újra és újra lecsapott a széles övvel.

„Hogy merészelsz egy sárvérű lánnyal barátkozni?” üvöltötte, de a fiatalkori énem nem szólalt meg. Hihetetlen, hogy még csak fel sem nyögött. Már el is felejtettem, hogy valaha ilyen erős voltam. Most nem lennék rá képes. Azok után, amin keresztülmentem, nem.

A könnyes szem hirtelen kitisztult, és az eddig sírásra görbülő száj elmosolyodott. Már nem a régi családi házban voltam, hanem az iskola előterében. A Roxfortban, amelyet oly sok éven át az otthonomnak nevezhettem. Ahol mindig ott volt Dumbledore, aki meghallgatott. Egészen addig a bizonyos napig, amikor megöltem. De nem csak vele végeztem azon az éjjelen, hanem magammal is. Nem csak ő zuhant holtan a park füvére, hanem én is. Habár a testem tovább élt, a lelkem akkor és ott meghalt.

Gyűlöltem őt amiatt, amire megkért. Nem is. Megparancsolta. Néha még ma is hallom azt a hangot álmaimban. Szinte egyáltalán nem emlékeztetett régi önmagára. Valahogy magasabb lett, és tiszteletet parancsoló.

„Meg kell tennie, Perselus! Harrynek továbbra is szüksége lesz valakire, aki észrevétlenül segíti őt a halálfalók közül. Ha érte nem teszi meg, hát tegye meg értem!”

És megtettem. Utálom magamat érte, de megtettem. Szinte magam is meglepődtem, milyen könnyen ment. Mintha nem is én lettem volna ott a toronyban.

A zöld sugár egy pillanatra megvilágította az arcot, amely életre hívta, hogy halált hozzon. Lucius Malfoy arcát őrült vigyor torzította el.

Aznap, mikor először jártam a Roxfortban, még nem nehezedtek rám ilyesfajta terhek. Akkor csak én voltam és ő. Már a vonaton kiszúrtam. Gyönyörű volt, ahogy a neve is. Annabelle. Hányszor suttogtam ezt az egyetlen szót a sötétben! Annabelle. Hányszor hagyta el ajkamat ez a gyönyörű név olyan szeretettel, amit szinte senki nem képzelne rólam! Annabelle. Hányszor sírtam ezt a drága nevet, mikor a holtteste felett térdeltem!

Senki nem tudta rólam, hogy nős voltam, egyedül Dumbledore. Azt a kapcsolatot még Potterék elől is sikerült eltitkolni, ami pedig nem kis teljesítmény. Nappal álltam a Tekergő férgek piszkálódását, de az éjjel csak az enyém volt és az övé. Még a nagybátyám sem tudott róla, hogy nem csak barátok voltunk. Meg is ölt volna, ha megtudja. Annabelle ugyanis sárvérű volt.

A halálfalókhoz szintén csak a családom nyomására csatlakoztam. Utáltam, de nem volt más választásom. Játszanom kellett a „jó fiú” szerepét, hogy nyugtom lehessen a nagyszüleimtől és a nagybátyámtól. Az anyám, az az áldott jó asszony, persze próbált kimenekíteni, de a halálfalóság elsodort. Igyekeztem távol maradni a piszkosabb ügyektől. Általában sikerült is. Általában.

Aznap éjjel egy kémkedésből tértem haza, mikor megláttam a Sötét Jegyet. Éppen az Annabelle-el közös házunk fölött lebegett. Minden óvatosságomat félretéve térdre estem, és felordítottam.

„Az nem lehet!” kiáltottam. „Lehetetlen!”

Látnom kellett. Úgy támolyogtam be a ház ajtaján, mintha részeg lettem volna. Az előszobát feltúrták. Bementem a nappaliba. Ott feküdt. Semmiféle seb nem látszott rajta, mintha csak aludna. Még holtában is gyönyörű volt. A térdemre fektettem, és úgy ringattam, csókolgattam. Zokogtam, mint egy gyerek. Képtelen voltam elhinni, hogy nincs többé.

Piton undorodva pillantott Luciusra.

„Vajon kit öl meg?” gondolta szórakozottan. Még csak most érkezett a kihalt temetőbe, ahova éppen Lucius hívta. Tekintetével követte a sugár útját, és hirtelen rájött.

Az első utam Dumbledore-hoz vezetett. Mindent elmondtam neki. A halálfalóságot, a terveket, Annabelle-t. Ő rám nézett a félhold alakú szemüvege mögül és jóságosan elmosolyodott. Azt mondta, nem kell félnem. Majd kitalál valamit. És kitalált. Neki mindig sikerült. Csodálatos ember volt.

Másnap elmentem Voldemorthoz, és megemlítettem neki, hogy esetleg elmehetnék kémkedni a Roxfortba. A Sötét Nagyúr örömmel fogadta az indítványomat. Örült, hogy végre egy kis önállóságot mutattam. Pedig ha tudta volna, hogy ez csak Dumbledore tervének része…

Attól fogva a Rendnek kémkedtem. Dumbledore soha senkinek nem mondta el, hogy miért álltam át az ő oldalukra. Tiszteletben tartotta, hogy meg akarom őrizni a titkomat.

A halála után magamra maradtam. Senki nem tudta, hogy melyik oldalon is állok igazán. Habár tettemmel bekerültem Voldemort legbelsőbb köreibe, nem sokat értem vele, hiszen már nem volt kinek továbbítanom az információkat. Azaz mégis. Dumbledore azt mondta, hogy segítsem Harryt észrevétlenül. Nagyon nehéz volt, de végül mégis sikerült. Úgy vezettem el őt a Horcruxok lelőhelyéhez, amit én is nagy nehézségek árán tudtam meg, hogy a fiúnak még csak nem is volt róla tudomása, hogy nem magától jött rá a dolgokra. Hármat már elpusztított. Csak egy volt hátra.

Piton meglátta, hogy a halálos átok egyenesen a neki háttal álló Harry felé száguld. Lucius idecsalta Perselust, hogy tanúja legyen, mikor megöli Pottert.

- Ne! – kiáltott fel, és a fiú irányába rohant.

Harry megpördült, és mikor észrevette Pitont, dühös arccal húzta elő a pálcáját. Nem is figyelt fel a feléje suhanó átokra.

Piton teljes erőből rohant neki Harrynek.

- Little Hangleton! Nagini! – kiáltotta.

Mostanában egyre többször gondolkodtam el rajta, hogy van-e értelme az életemnek? Hogy tettem-e olyasmit, amivel jóvátehetem mindazon bűnöket, amiket elkövettem? Nagyon nehéz válaszolni. A halálfalóskodással telt éveimért talán még sok is volt az a büntetés, amit kaptam. Elvesztettem Annabelle-t. De aztán megöltem Dumbledore-t, s habár az ő kérésére történt, mégiscsak gyilkossá váltam. Azt hiszem, ezért csak egyetlen tett a megfelelő kárpótlás. Ha segítek Harnek elpusztítani Voldemortot. Márpedig ahhoz, hogy ez sikerülhessen, két dolog szükséges. Meg kell semmisítenie az utolsó Horcruxot, és életben kell maradnia.

Azt hiszem, mindent megtettem, amit tudtam. A többi már csak a fiún áll, vagy bukik. Ellöktem őt az átok útjából, de hogy el tud-e menekülni Lucius elől, vagy hogy sikerül-e végül megölnie a Sötét Nagyurat, az csak és kizárólag rajta múlik.

És az átok testet ért.

<< Vissza