A beavatás után

Tegnap átestem a beavatási szertartáson. Még maga a Nagyúr is eljött, ami pedig csak a legritkább esetekben fordul elő. Azt hiszem, megtisztelve kellene éreznem magamat, amiért jelen volt, de amit érzek, az egyáltalán nem meghatottság. Valami egészen más.

Világ életemben arra neveltek, hogy utáljam a sárvérűeket, és magasztaljam a tisztavérűeket. De miért? Mi a különbség? Legelőször négy, vagy öt éves koromban fogalmazódott meg bennem ez a kérdés. Fel is tettem az apámnak. Ostoba voltam.

Három hétig nem tudtam kinyitni a szememet, és a karom is eltört. Megérdemeltem, mondta az apám, de azzal a veréssel csak még jobban elbizonytalanított. Az a féktelen düh, ami a szemében égett, csakis a tudatlanságból származhatott. Rádöbbentem, hogy erre a kérdésre még az apám sem tudja a választ. De akkor miért követi azt a rendszert?

Hét éves koromban nyaralni mentünk Erdélybe. Meglátogattuk az egyik bácsikámat, aki arrafelé él. Szokásomhoz híven annyira elmerültem a természetben (ezt a tulajdonságot az apám körülbelül két évvel később teljesen kiirtotta belőlem,) hogy lemaradtam a családtól. Sokáig bolyongtam egyedül, míg végül egy kis házra leltem, abban pedig egy velem egy korú lányra.

Mint kiderült, az ő apja is varázsló volt, az anyja azonban mugli. Mikor az apám rám talált, éppen a kislány szüleinek a teheneit etettük, és nagyon jól éreztük magunkat. Az apám erőszakkal elrángatott az istállótól (annak is egy rakás törött csont lett a vége) és még a lánynak is lekevert egy-két pofont. Még az volt a szerencse, hogy a lány apja az ottani Minisztérium egyik feje volt, különben, azt hiszem, meg is ölte volna őt. Azok a pofonok azonban jobban fájtak nekem, mint a törött csontjaim.

Aznap este sírva kiabáltam az apámmal. (Életemben utoljára fordult elő, és többé már nem is fog.) Választ követeltem tőle. Miért kellett bántania a lányt? Ő fennkölt hidegvérrel a szemembe nézett, és azt mondta, mert ő csak egy sárvérű. Én ismét feltettem a kérdést. Mi a különbség? Olyan erővel vágott a falnak, hogy elájultam. Legalábbis később azt mondták.

Mikor megkaptam a Roxfortba hívó levelet, fellélegeztem. Akkor még azt hittem, megszabadulok az apám árnyékától. Akkor még azt hittem, végre magam dönthetek, magam alkothatok véleményt a világról, és nem az ő meggyőződéseit kell követnem. Tévedtem.

Az Abszol úton találkoztam először Harry Potterrel. Akkor még fogalmam sem volt róla, hogy kicsoda. Persze ismertem a történetét, de nem tudtam, hogy pont egy talárszabászatban fogok összefutni vele. Még ma sem tudom megmondani, hogy miért, de szinte észrevétlenül apám szavai tolakodtak a nyelvemre. Mintha nem is én, hanem ő próbálgatta volna a taláromat, és beszélgetett volna Harry Potterrel. Túl régen éltem már vele. Rám ragadtak az eszméi.

Eszme. Furcsa szó. Bár az alapja az „ész” volna, a Nagyúrnál ennek nincs jelentősége. Nála teljesen mindegy volt, hogy milyen kitűnő boszorkány, vagy varázsló az ember. Ha nem aranyvér csörgedezik az ereiben valakinek, akkor az már nem is érdemli meg az életet. Undorító!

Ott volt például Hermione Granger. Az iskola legokosabb boszorkánya, aki mellesleg még nagyon szép is volt. Most már nincs értelme tagadni, beleszerettem. Persze ha ezt az apám tudta volna, talán még meg is öl. Lehet, hogy az lett volna a legjobb. Nem kellett volna annyi évig tagadnom, és elrejtenem magamat a világ elől. Mert aki kívülről voltam az iskola alatt, az nem én voltam. Sokkal inkább az apám.

Én mindvégig a háttérben maradtam. Csak nagy ritkán engedtem magam szabadon. Másodikban engem is megdöbbentett a merényletsorozat, de nem annyira, mint mikor Hermione dermedt kővé. Akkor nem bírtam megállni. Éjszaka felvettem a láthatatlanná tévő köpenyemet, és felszöktem a gyengélkedőbe. Leültem az ágy szélére, és kitártam neki a szívemet. Elmondtam mindent, s habár tudtam, hogy nem hallja, mégis megkönnyebbültem utána. Bevallottam neki, hogy szeretem. Sosem volt erőm, hogy ezt akkor is megtegyem, mikor öntudatánál volt.

Éjszakai vallomásomat egy újabb hívatlan látogató zavarta meg. Ron Weasley is ekkor döntött úgy, hogy lejön barátjához. Hirtelen csak a paraván mögé tudtam beugrani, így mindent hallottam. Weasley megölt volna, ha ez a tudomására jut. Ő is bevallotta Hermionénak, hogy szerelmes belé, csak képtelen összeszedni a bátorságát, hogy ezt a szemébe mondja. Azt hiszem, erről a kiruccanásról még maga Potter sem tudott.

Miközben Weasley szavait hallgattam, furcsa érzés lett rajtam úrrá. Valahogy közelebb éreztem magamhoz őt, mint bármikor máskor, viszont ezzel egy időben féltékeny is voltam. Bár ez nem volt újdonság. Mindig is irigyeltem Potterék barátságát. Ők mindig ott voltak egymásnak, Ron és Hermione pedig különösen közel álltak egymáshoz. Igaz, hogy mindig veszekedtek, de valószínűleg csak azért, amiért én is Hermionét piszkáltam mindig a leginkább. Mert szerették egymást. Nem is! Szerelmesek voltak egymásba.

Ezt egyébként az egész iskola tudta. Olyat is hallottam, hogy valaki fogadásokat indított, hogy mikor jönnek össze. Nem tudom, mekkora volt ebben az igazság, de minden esetre a Trimágus Tusa alatti bál idején igencsak megszaladhattak a fogadások tétjei. Én személy szerint arra számítottam, hogy Hermione Ronnal megy a bálba, de nem így történt. (Most veszem csak észre, hogy folyamatosan Ront írok. De nem baj! Azt hiszem, megérdemli.) Mikor Hermione megjelent Krum oldalán, még a szó is bennem akadt. Gyönyörű volt. Mialatt Pansyval táncoltam, milliószor átpörgettem az agyamon, ahogy odamegyek hozzá, felkérem táncolni, és megvallom neki az érzéseimet. Képtelen voltam rá.

Mikor viszont láttam, hogy Ron és ő újra veszekedni kezdtek, legszívesebben odamentem volna Ronhoz, és bevertem volna neki egyet. A legjobb alkalmat is elbaltázta, hogy elmondhassa neki, mit érez, és az volt a furcsa, hogy én ezért haragudtam rá. Később rájöttem, hogy valószínűleg azért, mert úgy gondoltam, ha én nem tudom boldoggá tenni Hermionét, akkor ő tegye meg. Mert ő aztán képes lett volna rá. Csak látni kellett, ahogy Hermionéra néz, és világos volt, hogy imádja, szereti őt. Halálosan szerelmes bele.

Negyedik év végén visszatért a Nagyúr, és onnantól fogva pokol lett az életem. Utáltam otthon lenni, mert az apám egyre csak újabb és újabb sötétvarázslatokra oktatott. Akkoriban már nem vert, alighanem tisztában volt vele, hogy már nem hagynám.

Mikor visszakerültem az iskolába, ismét csak az apám nyomása alatt voltam. Megbízott azzal, hogy mindenről tájékoztassam, ami a kastély falai között történik, és meg is kellett tennem. Ha nem kapta meg a heti egy levelet, akkor azzal fenyegetőzött, hogy bejön, és ellátja a bajom. Bár gondoltam (vagy inkább csak reménykedtem benne,) hogy ezt nem tette volna meg, jobb volt a békesség.

Soha nagyobb örömöt nem éreztem, mint mikor ötödik év végén az apám az Azkabanba került. Úgy éreztem, most aztán végleg kiszabadulok a csapdájából. Ismét tévedtem. Néhány hét múlva megszökött, és bár bujdosnia kellett, velem tartotta a kapcsolatot. Bár ne tette volna!

A hatodik és hetedik évben nem volt sok feladatom, csak Potterék után kellett kémkednem. Nehezebb volt, mint azt elképzeltem. Mikor már fél éve figyeltem őket a nap minden szabad percében, kissé már olyan volt, mintha én is közéjük tartoztam volna. De sajnos ezt ők nem tudták. Kivéve Ront. Egy délután odamentem hozzá, félrevontam őt, és mindent bevallottam neki. Ma sem tudom, miért pont őt választottam. Talán, mert ő állt hozzám a legközelebb. Bár sokan azt hiszik, hogy Potter az ellentétem, én úgy vélem, inkább Ron. Pontosabban nem is az ellentétem, mert nem az, csak vele voltunk leginkább egy hullámhosszon.

Ő nem hitt nekem, azt vágta a fejemhez, hogy ez biztos csak egy újabb csel, meg egyéb ilyesmit. Igaza volt, én sem hittem volna magamnak. Mikor ezt beláttam, csak egy mondatot mondtam még neki. Nem tudom, hogy értette-e? Ha nem, akkor majd érteni fogja. Ez a mondat a következő volt: „Vigyázz rá!”

Ezután képtelen voltam folytatni a rám bízott feladatot. Még legalább egy hónapig próbáltam, de egyszerűen rosszul voltam magamtól, ahogy utánuk leselkedtem. Mintha a barátaimat árultam volna el. Igaz, elég egyoldalú volt ez a barátság, de én mégis így éreztem. Egyre inkább csak kamujelentéseket tettem az apámnak, ennek ellenére ő elégedett volt velem.

A hetedik utáni nyár első hetében bejelentette, hogy három hét múlva, azaz tegnap, megtartjuk a beavatási szertartást. Igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, és valószínűleg sikerült is, mert távozott a szobámból. Én azonban azt sem tudtam, hol vagyok. Az egész testem elzsibbadt, megsüketültem, megvakultam. Nem akartam halálfaló lenni. Az egész lényem azt sikoltozta, hogy tűnjek innen, amilyen gyorsan csak tudok, de féltem. Féltem az apámtól, féltem a Nagyúrtól, féltem az egész világtól.

Tegnap aztán megvolt a ceremónia. Rám égették a Sötét Jegyet. Egész este le sem tudtam venni róla a szemem. Az apám meg volt róla győződve, hogy a gyönyörűségtől, azonban sokkal egyszerűbb oka volt. Undorodtam tőle, de sokkal inkább magamtól. Hogy lehettem erre képes? Ez nem én vagyok. A kései vacsorát követően, jócskán éjfél után felkéredzkedtem a szobámba. Az apám nem szívesen, de engedélyt adott rá. Én csak ültem az ágyamon és az alkaromra meredtem.

Fizikai rosszullétet éreztem. Néztem, ahogy a kígyó előcsúszik a koponya szájából, és hirtelen öklendezni kezdtem. A mosdóba rohantam. Minden kijött belőlem. Megmostam az arcom, és kiöblítettem a szám. Felegyenesedve megláttam magam a tükörben. Nem esett nehezemre arcon köpni magamat. Néztem a tükörről lefolyó nyálamat, és dühbe gurultam. Teljes erőmmel beleöklöztem az arcképembe. Az üveg több helyen megvágott, de nem érdekelt. Eltűntem a falról, csak ez számított.

Szinte önkívületi állapotban voltam, mikor megragadtam egy közepes méretű tükördarabot, és visszasétáltam a szobába. Leültem az ágyra, és szó szerint lenyúztam magamról a bőrt, ahol a Jegy beleégett. Iszonyúan fájt, ennek ellenére mámoros boldogság járt át, ahogy végre eltűnt a karomról az a bélyeg. A halál bélyege.

Papírt szedtem elő, és neki kezdtem ennek a búcsúlevélnek. Búcsúlevél. Voltaképpen nem ez a legmegfelelőbb szó erre az irományra, hiszen az ember csak olyanoktól tud elbúcsúzni, akiket szeretett, és akik viszont szerették. Az én esetemben ilyen ember nem volt sok. Mondhatni egy sem. Esetleg talán az anyám. Ennek ellenére, miután megírtam ezt a levelet, öt példányban másolom le, és öt embernek küldöm el. Nem írok mindenkinek külön búcsút, mindenki elolvashatja a másét is. Úgy vélem, ez így helyes.

Apa! Neked nincs sok mondanivalóm. Esetleg talán annyi, hogy ez miattad történt. Nem tudom, érdekel-e téged, ha nem, az sem baj. Régen szerettelek, de ezt az érzést kiölted belőlem. Most már csak megvetlek. De egy valamiben nagyon is hasonlítunk egymásra. Te is félsz. Gondolkodj el ezen, és rájössz, hogy valóban így van!

Anya! Nagyon sajnálom, hogy azt teszem, amit tenni fogok, de nem láttam más kiutat. Képtelen voltam apa elvárásainak megfelelni. Én nem vagyok halálfaló. Nem osztozom a Nagyúr „eszméiben”! Sajnálom, hogy itt hagylak egyedül, de azt hiszem, így lesz a legjobb.

Harry! Bár te sosem ismertél meg engem igazán, én mindennél jobban ismertelek. Remek ember vagy, kevés hozzád hasonló létezik. Önzetlenül segítesz mindenkin, aki csak megkér rá. Én tisztellek ezért, és a bátorságod miatt is. Szerettem volna olyan lenni, mint te, de képtelen voltam rá. Gyáván megfutamodtam a világ elől. Sajnálom!

Hermione! Egész életemben te voltál az egyetlen lány, aki iránt valaha is éreztem valamit. Bár sosem mondtam el neked, most megteszem. Így lesz hozzá bátorságom. Szerettelek. Szerelmes voltam beléd. Azt hiszem, ezt nem mutathatja ki más jobban, mint az, amit akkor éreztem, mikor végre összejöttél Ronnal. Örültem, mert tudtam, hogy ő igazán boldoggá tehet, és én azt szeretném, hogy boldog légy. Velem ez sosem következett volna be, de Ronnal igen. Ő nagyon szeret téged, talán még nálam is jobban, ha az lehetséges. Csak egyet kívánok. Légy boldog!

Ron! Az összes búcsú közül ezt a legnehezebb megírni. Míg titeket figyeltelek, és már előtte is, tudtam, hogy mi ketten rokonlelkek vagyunk. Kár, hogy így alakultak a dolgok. Úgy vélem, nagyon jó barátok lehettünk volna, ha a sors nem szól közbe. Tudom, hogy ez most érzelgősnek fog hangzani, de igaz. Sosem volt testvérem, de ha lett volna, olyat szerettem volna, mint te vagy. Sőt, testvéremként szerettelek. Talán nehéz elhinni, de így van. Remélem most már megérted azt a mondatomat, amit azon a délutánon mondtam neked. Nagyon vigyázz Hermionéra! Szeresd őt úgy, ahogy eddig is tetted! Vagy még jobban! Szeresd helyettem is!

Kész van a levél. Most már csak le kell másolnom, lepecsételnem, majd elküldenem. Ha az készen van, jöhet a „Nagy Lépés”! Az utolsó megfutamodás. A végső rejtőzés. Ha megteszem, többé nem kell félnem. Sem az apámtól, sem Voldemorttól. Igen! Most már le merem írni a nevét. Nekem már mindegy.

A véres tükördarab, mely hű társam volt a Jegy eltüntetésében, már kacsintgat rám. Még egy-két mozdulat, és elvégzi dolgát. Ehhez lesz elég bátorságom. Hiszen ez is csak egyfajta menekülés, abban meg világéletemben jó voltam.

Most már csak az utolsó búcsú hiányzik, ami mindenkihez szól.

Ég veletek!

<< Vissza