Szeretni örökké

Írta: feszter25

Email: f_eszter25@citromail.hu

22. fejezet

Flor és Ana leültek Max szobájában egymással szemben a kanapékra.

-          Szeretnék tőled bocsánatot kérni. – kezdte az asszony.

-          Mi? – a lány nagyon meglepődött.

-          Jól hallottad. Nagyon sajnálom, hogy úgy viselkedtem. Már nagyon bánom. Hinnem kellett volna nektek.

-          Igen, bíznia kellett volna a fia döntésében.

-          Igazad van. Max nagyon haragszik rám?

-          Igen. Nem érti miért tette ezt.

-          Flor, az ország miatt. Ekkora botrányt nem élt volna túl a nemzet. De azóta beláttam, hogy van fontosabb, mint Krikoragan.

-          És pedig?

-          A család. Én nagyon szeretni fogom az unokámat.

-          És engem?

-          Tudod, én nagyon kedvellek téged. Azért mondtam azt a konyhába, hogy rosszul érezd magad, és akkor Delfinának jó legyen. Ugye megbocsátasz, mert hazudtam?

-          Igen, persze. – Flor átölelte Anat. – Most már minden máshogy lesz?

-          Igen. – nevetett a nő. – Gyere, keressük meg Maxot és mondjuk el neki a történteket.

-          Jó.

Mind a ketten felálltak és kimentek a szobából.

☺☻☺

Max belépett a játszószobába, ahol a Fritzenwaldenek, Roberta, Lucas és Olivia voltak. Nagyon nyomott volt a hangulat. A dobozból minden ki volt pakolva és szétdobálva.

-          Mit csináltok? – kérdezte Max.

-          Megnéztük a dolgokat. – válaszolta Tomas.

-          És ezért vagytok ilyen szomorúak?

-          Igen. – válaszolta Nico. – Most derült ki, hogy minden hazugság volt. Delfina elvesztegetett az életünkből sok évet.

-          És Fede életéből is… - Franco könnyezni kezdett.

Ebben a pillanatban Flor és Ana lépett be az ajtón. Flor rögtön meglátta Franco arcán a fájdalmat és tudta, hogy ez miért van.

-          Nagyon jó hírem van! – mondta boldogan Ana. – Én és Florszita kibékültünk! – nevetett. – Újra veletek vagyok.

-          Ez nagyszerű! – mondták a kicsik és megölelték az asszonyt, aztán a nő a fiára nézett.

-          Kérlek, bocsáss meg! – mondta neki.

-          Még nem tudom. – válaszolta keményen Max.

-          Ennyire haragszol rám?

-          Igen. Nem bíztál bennem. Bántottál engem és Flort is a szavaiddal. Egy anyának mindenben támogatnia kéne a fiát.

-          Tudom. Buta voltam, hogy valamit fontosabbnak tartottam nálad. Te vagy nekem a legfontosabb. – Ana nagyon meghatódott.

-          Te is nagyon fontos vagy nekem. – válaszolta Max és megölelte az édesanyját. – Nagyon szeretlek!

-          Én is!

Amikor kibontakoztak az ölelésből, Max szerelmére nézett. Flor még mindig a szomorú Francot nézte, majd odament hozzá és leült mellé.

-          Látom, megnéztétek a dolgokat. – kezdte Flor. Nem nézett a fiú szemébe, csak nézte a szétdobált képeket. Ahogy nézte őket, meglátott egy képet, amin ő, Fede és a család ölelkeznek. Mindenki nevetett a képen.

-          Igen. – Franco egy kicsit hallgatott, aztán megszólalt. – Olyan ostobának érzem magam.

-          Nem vagy egyedül.

-          Delfi nagyon sok időt vett el az életünkből. Az enyémből, a tiédből, Fedéjéből… - Franco most már komolyan sírni kezdett.

-          Végre kijött… - mondta Flor. – Régen nem sírtál már a bátyád miatt.

-         Tudom. És te? – Franco könnyes szemmel mélyen belenézett a lány szemeibe. – Mikor kezdesz el gyászolni?

-         Én meggyászolta Don Frigót.

-         De nem sírtál, pedig nagyon fájt. Miért nem sírsz?

-         Megígértem neki, hogy soha nem fogtok sírni látni. Most nagyon jól lesne sírni a történtek miatt, de nem megy. Már nem. Régen még ment. Talán így jobb. Nézd, milyen boldogok vagyunk. – Flor a gyerekekre, Maxra és Anára nézett. – Végre boldogok. Már megérdemeltük, nem gondolod?

-         De igen. – válaszolta már nevetve Franco.

-         Akkor te se legyél szomorú. Az élet rövid és ki kell élvezni.

Franco nem mondott semmit, csak keserűen felvett egy képet a földről, amin ő Fede és Flor volt. A képen Fede átkarolta a nevető Flort, és így támaszkodtak a guggoló Francora. Franco nem tudta levenni a tekintetét a képről. Emlékezett, hogy milyen boldogok is voltak, amikor a kép készült. Aztán Fede halála. Minden sötétség, ami akkor rájuk zuhant. Mindannyian megváltoztak. Flor is, Franco is. Talán csak a kicsik nem. Franco már csak egy valamit nem értett. Azt, hogy ő miért sír és Flor miért nem. Aztán ránézett a mellette ülő lányra és megmutatta neki a képet.

-          Akkor is boldogok voltunk? – kérdezte aztán Florttól.

Flor átvette a képet a kezébe, és nézni kezdte. Emlékezett arra a napra, amikor ez a fotó készült. Még az előtt, hogy tudott volna Delfi betegségéről.

Nagyon szép napos idő volt. Federico épp pár órája tudta meg, hogy Delfina soha nem is volt terhes. Amint megtudta ki is rakta a házból. Őszintén szólva örült neki, hogy végre Delfi elment, mert így együtt lehetett Florral, és ő mindig is erre vágyott. Amint kirúgta a banyát Florral kettesben voltak a szobájában. A lány nagyon boldog volt, hogy minden kiderült.

-          Most már boldogok leszünk? – kérdezte Flor szerelmétől.

-          Örökre. – válaszolta Fede és megcsókolta hercegnőjét.

Ebben a pillanatban Franco rontott be a szobába és nevetve megölelte bátyát.

-          Fede, úgy örülök. Most hallottam, hogy kirúgtad végre a banyát.

-          Igen. Összeszedtem minden erőmet és megtettem. – válaszolta erre Fede.

-          Nagyon bátor volt az én Jégcsapom. Csak úgy hipp- hopp kirakta a szűrét. - Flor megfogta szerelme kezét.

-          Tudod Fede, nagyon büszke vagyok rád. Eddig mindig csak veszekedtem veled, de mostantól minden más lesz. Minden jobb lesz.

-          Remélem is.

-          Nagyon szeretlek! – ölelte meg Franco megint a bátyát.

-          Én is szeretlek. – válaszolta Fede.

Flor teljesen meghatódott a látottakon. Eszébe jutott, hogy bárcsak neki is ilyen jó lenne a kapcsolata a testvérével, de tudta, hogy ez lehetetlen.

Visszatérve a valóságba Flor rájött, hogy akkor még tudott sírni. De most valahogy nem jött ki. Fede miatt már régen nem sírt.

-          Én nagyon boldog voltam. – válaszolta a lány aztán Franconak.

-          Igen, én is. Nagyon boldog.

-          De én most is boldog vagyok.

-          Furcsa, de én is. De valami hiányzik. A bátyám.

-          Igen, ő nekem is hiányzik. És tudom, hogy itt van. Vigyáz ránk.

-          Gondolod?

-          Igen. – Flor letette a képet az asztalra. Ekkor csörögni kezdett a telefon. Evaristo vette fel.

-          Florencia kisasszony, önt keresik. – átadta a telefont Flornak.

-          Igen. Ki beszél? – kérdezte a lány.

-          Itt Segura doktor. – válaszolta egy kissé érdes hang.

-          Üdvözlöm doktor úr. Valami baj van?

-          Nem, dehogy. Csak arra gondoltam holnap megint eljöhetne egy vizsgálatra.

-          Jó, rendben. Hánykor?

-          Mondjuk úgy 11 körül megfelelne?

-          Igen, tökéletes. Köszönöm. Akkor holnap.

-          Viszlát!

-          Viszlát!

Flor boldogan letette a telefont. Max odament hozzá.

-          Valami baj van? – kérdezte kedvesét.

-          Nem. Holnap elmegyek a nőgyógyászhoz. Akarsz jönni?

-          Most viccelsz? – Max nagyon boldog volt. – Persze, hogy akarok menni! – megcsókolta Flort.

Ekkor a lány észrevett az ablakban egy alakot. Elengedte szerelmét és hosszan nézett az ismerős felé. Max, ahogy látta Flor reakcióját, rögtön az ablak irányába nézett. Ő is meglátta a férfit, aki nem volt más, mint Lorenzo. A férfi közelebb jött az ajtóhoz és bejött rajta. Megállt a szoba közepén.

-          Mit akarsz itt, Lorenzo? – kérdezte Max , aki megfogta Flor kezét.

-          Bocsánatot. – kezdte a férfi. – Tudom, hogy bűnös vagyok, de jóember. Nagyon sokat ártottam nektek, és ha visszapörgethetném az időt, akkor biztos nem így tennék. Nagyon sajnálom.

-          És szerinted ez így most el van intézve? – kérdezte szemrehányóan Franco. – Te és azok a boszik tönkretettétek az életünket. Ez nem megbocsátható.

-          Tudom, de…

-          Nincs de. Ez túl sok volt. – szólt bele Nico. – Ezek a dolgok bizonyítják a bűnösségedet. – mutatott a képekre.

-          Szóval csak erről tudtok? – Flor felé fordult. – Nem mondtad el nekik?

Flor hallgatott. Mindenki ránézett.

-          Szóval nem. De miért?

-          Nem akartam, hogy még többet szenvedjenek. – mondta a lány komolyan.

Ekkor Franco odaállt a dada elé és megfogta a kezét.

-          Mit kéne még tudnunk?

-          Én mondjam el? – Flor kérdően nézett a fiúra.

-          Igen. – Fran rendíthetetlen volt.

-          Hát jó. – a lány nagy levegőt vett és belekezdett. – Lorenzo azt mondta nekem, hogy ő a felelős Don Frigo haláláért.

-          Hogy mi? – Franco elengedte a lány kezét és hátrálni kezdett.

-          Én a halálát kívántam mindenkinél jobban. – vágott bele Loro. – Nem Max miatt halt meg, neki semmi köze nem volt hozzá, csak annyi, hogy Federico meg akarta menteni.

-          Ezt nem értem. – mondta a gróf.

-          Federico engem keresett és meg is talált. Csak nem időben. Már túl késő volt. Aztán önhöz szegődtem, hogy kirabolhassam. Delfinával együtt, csak a pénzre hajtottunk.

-          Miért társultál a banyával? Mi hasznod volt ebből? – kérdezte Flor.

-          Delfina a feleségem. – Lorenzo lesújtotta a fejét.

Mindenki döbbenten nézett a férfira. Flor alig tudta elhinni, hogy az az ember, akit annyira kedvelt, hogy lehetett képes ilyen aljasságra. Aztán a szerelmére nézett. Max dühösen nézett Lorenzora. Flor meg tudta érteni. Max azt hitte, hogy Delfina az ő felesége és ezért pazaroltak el ennyi időt.

-          Tudom, hogy mind gyűlöltök, de van még további folytatása a történetnek.

-          Még? – kérdezte feszülten Nico.

-          Igen. Miután a házba kerültem, belétek szerettem. Az életetekbe, a szokásaitokba. – közelebb ment Florhoz. – És belédszerettem. – Flor hátrálni kezdett. Nehéz volt bevallania magának, de félt a férfitől.

Lorenzo észrevette Flor szemében a félelmet. Visszahúzódott, és ránézett a dühös Maxra.

-          Vigyázz rá! – mondta neki és kiment a házból.

Flor a határán volt annak, hogy zokogni kezdjen. De tartotta magát. Látta, ahogy a kicsik sírnak, és ahogy Franco is megtörik. Látta a szomorúságot. Ekkor eszébe jutott valami.

Federico halála napján Flor beszélgetett a szellem szerelmével és ígéretet tett neki.

-          Don Frigo, maga sohasem fogja szomorúnak látni a családot. Mosolyogva fogunk magára emlékezni és mindig a szívünkben fog élni. Ezt megígérem.

-          Köszönöm. – a Jégcsap adott még egy csókot szerelmének és eltűnt a semmibe.

Flor észrevette, hogy nem tartotta be az ígéretét. A Frigo most biztos csalódna benne. A lány már majdnem feladta, de szerelme megfogta a kezét. Flor a kétségbe esés pillanatában nem is kaphatott volna nagyobb támaszt, mint amit Max adott neki. A fiú jelenléte megnyugtatta, és eszébe jutatta, hogy miért érdemes még élnie. Flor átölelte szerelmét és most először zokogni kezdett.