Szeretni örökké

Írta: feszter25

Email: f_eszter25@cirtomail.hu

17. fejezet

Flor feküdt az ágyában. Már este 10 óra is elmúlt. Nem tudott aludni. Miután megbeszélte Franzzal a részleteket, azonnal elkezdett pakolni titokban. Megkérte a férfit, hogy még Franconak se szóljon, hogy ő is elmegy, csak arról, hogy egyedül utazik. Franz vacsoránál be is jelentette, hogy másnap elmegy. A gyereke nagyon szomorúak voltak. Flor egész este nem mert senki szemébe se nézni, úgy érezte, hogy elárulja őket. Telefonált Titinek, Raulnak és Carlosnak a temetés ügyében. Sajnos egyikőjük sem tud eljönni. Carlos megígérte Flornak, hogy hamarosan meglátogatja, de most sok dolga van. A lány megértette és szomorúan tette le a telefont. Csak Franz tudott rajta kívül a temetésről és nem is akarta, hogy bárki más a családból elmenjen vele. Úgy gondolta, hogy még nagyon friss a seb a gyerekek szívében, most egy temetés nem tenne jót nekik. A többieknek meg nem volt valami sok közük az apjához.

Egy pár perc múlva az egyik emléke ugrott be neki. Egyszer nagyon régen Federicoval beszélgetett és tett egy ígéretet neki:

-          Don Frigo, egyvalami megígérhetek. Bármi történne is én mindig vigyázni fogok a testvéreire. Mindig mellettük leszek, nem hagyom őket magukra.

-          Köszönöm Flor! – adott kedvese kezére egy csókot Federico. –Ígéred?

-          Igen, ígérem.

Florban megszakadt az emlék. Don Frigo másnap meghalt és ő betartotta az ígéretét. Eddig mindig a gyerekek mellett állt és segítette őket. A szerint igazgatta az útjukat, amit Fede várt volna tőle. Eddig… De hamarosan elmegy örökre, és nem tehet semmit az ellen, hogy a boszi bántsa őket.

Nagyon sokat gondolkozott egész este azon, hogy helyesen döntött- e. Egyáltalán nem is aludt azon az éjszaka. Reggel korán felkelt, felöltözött, levitte a bőröndjét Franz bőröndjei mellé. A férfi is korán kelt, segített Flornak, kipakolta a cuccokat a kocsijába. Majd miután végeztek már mindenki szállingózott le, hogy reggelizzenek.

-          Hát ti ilyen korán keltetek? – kérdezte kómásan Franco.

-          Igen, bepakoltam a cuccaimat. – válaszolta Franz.

-          Én meg segítettem neki. – mondta Flor.

-          Mikor indulsz? – kérdezték a gyerekek.

-          Délben száll fel a gépem.

-          Elkísérhetünk?

-          Ne, inkább ne. – Franz ránézett Florra, aki nagyon megijedt. – Utálok búcsúzkodni. Inkább egyedül mennék. – mentette a menthetőt a férfi.

-          Jajj, de kár. – mondták a gyerekek és elmentek a konyhába. Franco is elkísérte őket. Ebben a pillanatban Max lépett ki a szobájából.

-          Franz, segítsek valamit? – kérdezte a férfi, amikor meglátta Franz maradék bőröndjeit a földön.

-          Nem, köszönöm. Már csak ez az egy csomag van és végeztem.

-          Ok. Jó reggelt Florszita! – köszönt Flornak is Maximo.

-          Magának is. – Flor arra gondolt, hogy hiányozni fog neki a férfi, aki mindig Florszitának szólította.

-          Megnézem a gyerekeket. – mondta a gróf és a gyerekek után ment.

Flor rájött, hogy ezek az utolsó pillanatok, amikor még a házban van. Most minden tárgy, apró dolog nagyon fontosnak tűnt a lány számára. Körül nézett és elöntötték az emlékek. Emlékezett, amikor Fede nyakába ugrott, mert megtudta, hogy ő lesz az új dada. Emlékezett Federico féltékenységi jeleneteire, amikor kirúgta a banda miatt, amikor egy kicsit boldogok volta és a jövőjüket tervezgették. Ahogy megtudta, hogy szerelme meghalt, és ahogy új szerelmet talált. Flor tudta, hogy csak egy tanúja van ezeknek az emlékeknek, és ez a ház.

-          Flor, jól vagy? – Franz a lányt teljesen kizökkentette a gondolataiból.

-          Igen. Most fölmegyek, átöltözöm és elindulok a temetőbe. Hol találkozzunk?

-          A parkba, ahol nem rég voltunk.

-          Jó. Ott leszek. – Flor már felfutott volna az emeletre, amikor Franz szólt hozzá.

-          Flor, hidd el, jól döntöttél.

-          Remélem.

Flor tovább ment.

☺☻☺

Amikor a lány felért a szobájába, benézett a szekrényébe. Nem sok ruha volt már benne. Még nem gondolkozott el rajta, hogy mit vegyen fel a temetésre. Kis kutakodás után, azonban rábukkant a tökéletesre. Már régen volt rajta. Egyrészes ruha volt, alul fekete rakott szoknya résszel, a felsője pedig ujjatlan, fehér alapon fekete virágok voltak. Kivette, és lerakta kiterítve az ágyára. Aztán kiengedte a haját és göndör fürtjeit egyenesre vasalta, majd feltűzte és egy fehér virágot rakott bele. Elhatározta, hogy most az egyszer magassarkút vesz fel a tornacipő helyett. Elő is vett egy fekete cipőt, kis sarokkal. Miután kész lett levelet írt. Franconak és a gyerekeknek szólt. A levélben magyarázatot adott a történtekre. Aztán lerakta a polcára és elindult a temetőbe.

☺☻☺

A ház lakói békésen reggeliztek, mit sem sejtve, hogy mi fog történni. Franco észrevette, hogy csak Flor hiányzik.

-          Hol van Flor? – kérdezte.

-          Temetésen. – válaszolta Franz.

Mindenkit nagyon meglepett a válasz. Franz csak akkor fogta fel, hogy Flor nem szólt a temetésről a családnak.

-          Ma van az apja temetése? – kérdezte Maximo.

-          Nem mondta nektek?

-          Nem. – válaszolta egyszerre mindenki.

-          Biztos Floricienta így látta jónak. – mondta Gréta.

-          Igen, biztos. – Franco kicsit csalódott, mert azt hitte, hogy Flor mindent elmond neki. –Mikor indulsz Franz?

-          Hány óra van?

-          Fél 10.

-          Nem sokára.

-          Nagyon fogsz hiányozni. – mondta szomorúan Tomas.

-          Ti is nekem, de majd látogatlak titeket.

-          Ígéred?

-          Igen.

-          Franz még mielőtt elmennél, beszélhetnénk? – kérdezte Max.

-          Persze. Akár most?

-          Jó. Ti maradjatok, reggelizettek meg és utána tegyétek azt, amit Gréta mond. – mondta a gyerekeknek a férfi.

-          Jó. – a fiatalok nem ellenkeztek.

-          Mennyünk. – Franz és a gróf kimentek a helyiségből.

Franco elgondolkozott. Mióta felkelt valami furcsa érzése volt, mintha ma valami szörnyű és visszafordíthatatlan történne. És ez az érzés még mindig a szívébe volt. Mintha valaki figyelmeztetni akarná. De nem tudta, hogy mire. Eddig minden simán ment, nem történt semmi szokatlan. Bár Flor az előző este elég szokatlanul viselkedett és most pedig nem is szólt a temetésről, pedig egyszer még régen megígérték egymásnak, hogy nincsenek titkok kettejük közt. Talán ez a magyarázat, hogy miért van rossz előérzete.

Franco felállt az asztaltól és kiment a kertbe, Flor fájához.

☺☻☺

Flor túl hamar elindult a házból és most, fél órával a temetés előtt a Csókok utcájában találta magát. Nem ide akart jönni, de a lábai ide vezették. Ebben a pillanatban szótlanul nézte a csöndes utcát. Szokatlannak tűnt neki a nagy csönd. Mintha készülni akarna valami. De mi? Flor fejében nem a temetés, sem az utazás, hanem csak az utca járt. Emlékezett arra, amikor az édesanyja elmesélte neki az utca legendáját:

Margaritha minden este mesélt kislányának. Így adta tovább Flornak a tanításait, az érzéseit. Ezen a bizonyos estén az asszony újra leült az egyáltalán nem álmos lány ágya szélére.

-          Mama, miért hívják az utcát Csókok utcájának? – hozta fel a témát Florencia.

-          Egy gyönyörű legenda miatt. – válaszolta Margaritha.

-          Elmeséled?

-          Igen. A legenda arról szól, hogyha egy szerelmespár akár bevallották egymásnak érzéseiket, akár nem, ebben az utcában mindenképpen megcsókolják egymást. Ez az egyetlen hely a földön, ahol nincsenek szabályok, titkok, hallgatás, rangok, itt a színtiszta érzelmek állnak az első helyen. Ez az utca egy csoda. Sok álom vált már itt valóra és sok szerelem teljesült már be. Ez itt az őszinteség helye, a titkok nélküli világ.

-          És ez igaz? – kérdezte Flor, mert nem nagyon hitt benne.

-          Hát persze. Én is itt csókoltam meg először apádat.

-          Tényleg?

-          Igen és csodálatos érzés volt. Bárcsak minden hely a Földön ilyen lenne. Egy csoda és kérlek Flor, higgy benne, mert ha megtalálod az igaz szerelmed, akkor megtalálod önmagad is. - simogatta meg kislánya arcát az asszony és lekapcsolta az asztalon lévő lámpát és kiment a szobából.

Flor addig nem nagyon hitt anyja meséiben, de aznap mindent megértett és hinni kezdett. Hitt az örök szerelemben, a reményben…, a csodákban.

Az emlék után Flor észrevett valamit. Már nem hisz. Nem hisz az örök szerelemben, a reményben, a csodákban. Nem érez semmit, mintha kőből lenne. Az utca ezért volt csendes, mert nem mondott semmit a lánynak. Talán régen, azért volt zajos, mert ez volt az élet, a halál, minden jó és rossz? De most miért nem az? Bevillantak előtte a régi képek: ő és Fede első csókja az utcában, ahogy Max szerelmet vall neki. Az örök szerelem. Ha az nincs, remény sincs, és így csoda sem. Mindent eldobott. Az anyja ha látná, biztos nagyon dühös lenne. Megszegte az ígéretét.

Flor sírva borult le a földre. Az egész testét nehéznek érezte. Talán ilyen érzés lehet Jégcsapnak lenni? Egy Frigóvá változott. Nem tud érezni, becsukta a szívét. Azon gondolkozott, hogy milyen rossz érzés a semmi, a érzéketlenség. És ő mennyit szidta ezért Federicot. Nem értette meg, eddig a percig.

Flor pár perccel később felállt és könnyezve tovább indult a temetőbe.

☺☻☺

-          Miről lenne szó, Maximo? – kérdezte Franz amikor a megérkeztek a férfi szobájába.

-          Csak köszönetet szeretnek mondani. – kezdte Max.

-          Miért?

-          Mert segítettél Florenciának.

-          Ez volt a legkevesebb amit megtehettem érte.

-          Ezt hogy érted?

-          Tudod, szerintem már észrevetted, hogy Flor nagyon különleges lány.

-          Igen.

-          Amikor először jártam ebben a házban Delfinaként ismertem meg. Federico mondta ezt, mert megláttam őket titokban csókolózni és nem akarta elveszíteni a bizalmamat iránta. Aztán rájöttem, hogy Delfi igazából Florencia. Először nagyon mérges voltam kettejükre. Elleneztem a kapcsolatukat. De utána történt valami. Maia szülinapi buliján együtt énekeltek és észrevettem valamit. Federico más lett. Flor megváltoztatta, vagyis a szerelme. Csak akkor jöttem rá, hogy mekkora hibát követtem el, hogy ellenük és a szerelmük ellen fordultam. Bocsánatot kértem tőlük a viselkedésemért. Hinni kezdtem az igaz szerelemben. Ők ketten voltak az én megmentőim. A herceg és a hercegnő. Megmutatták nekem az utat, amit addig kerestem, de nem találtam. Nem később én is megtaláltam a hercegnőmet és ez soha nem sikerülhetett volna, ha ők nincsenek. Ezért mindig hálás leszek nekik. De aztán Fede meghalt. Sajnálatomra nem lehettem Flor mellett. Nem sokkal az én párom is eltávozott közülünk.

-          Ezt nem is tudtam. – vágott bele a gróf.

-          Izabellnek hívták. Beteg volt. De az a kis idő volt életem legboldogabb fejezete, amikor vele voltam. Nem bántam meg, hogy szerelmes lettem. És akárhányszor fel akartam adni, Florra gondoltam. Ő adott erőt nekem a folytatáshoz. – Franz szeméből kibukott egy könnycsepp. - Nem említettem senkinek, főleg nem Flornak. Nem akartam neki több fájdalmat okozni. Szegénykém bánkódott miattad eleget.

-          Igen, tudom. – Max lenézett a földre. Franz hírtelen megvilágosodott.

-          Te még mindig szereted. Az a levél egy hazugság volt, hogy ne bánkódjon a lehetetlen szerelem miatt. És, hogy higgyen.

-          Igen. – Maximot meglepte, hogy Franz mindenről tud. – Nagyon szeretem Flort. Ő életem szerelme. Ő a mindenség, de Delfi a gyerekemet várja. Azt szerettem volna, ha tovább lép és talál magának egy rendes fiút, aki még nálam is jobban szeretheti.

-          Értem, de ezzel csak azt érted el, hogy Flor egy Jégcsap lett.

-          Mi?

-          Flor nem hisz már semmiben. Se az igaz szerelemben, se az életben, se a csodákban. Az életvidám lányból egy kődarab lett. Bezárta a szívét.

-          Ezt te honnan tudod?

-          A szeméből. Már nem csillog az élet utáni vágytól, csak a fájdalomtól.

-          És ezt én tettem vele.

-          Nem teljesen. A sok veszteség. Képzeld el, hogy 22 éves vagy és már elvesztetted a mamád, mindkét papád, a szerelmedet. Ki akarna ezután boldog lenni? Szerintem Flor agyában, Federico halála után megfordultatott akár az öngyilkosság is. De a gyerekek miatt nem tette meg, inkább magába fojtotta az érzéseit. Franco elmondta, hogy Fede halála napján sírt utoljára a veszteség miatt, utána sosem. Flor belül összetört, de kívül egy erős lánynak látszott. Ő a világ legkülönlegesebb lánya. Nem csak te vagy a hibás.

-          Nekem elég annyi, hogy részt vettem benne. Nagyon sajnálom. Én a hercege akartam lenni, de már késő. A kötelesség győzött a szerelem felett.

-          Igen. Szerintem még mindig van remény nektek, akkor is, ha már ti nem hisztek benne.

-          Sajnos én is elvesztettem a reményt.

-          Tudom… - Franz az órájára nézett. – Jaj, már ennyi az idő? Mennem kell.

-          Máris?

-          Igen.

-          Köszönök mindent.

-          Én is. És Max…

-          Igen?

-          Higgy!

Max nem tudta, hogy tehetné ezt, de megfogadta a tanácsot.

☺☻☺

Flor egyedült állt a sírral szemben. Már beszélt a pappal és vége is volt a szertartásnak. Tudta, hogy hamarosan indulnia kell, hogy időben odaérjen a parkba, de a lábai nem mozdultak. A síron az apja neve állt és egy felirat: „A tengerek ura” . Flor íratatta fel ezt. Még mindig nem tudta elhinni, hogy elment. Egy ideig úgy érezte, hogy csak nagyon távol van, de visszatér majd hozzá. Hírtelen megint egy emlék ugrott be neki.

Miután Federico meghalt Eduardo egyszer meglátogatta a gyászoló Flort.

-          És hogy viseled? – kérdezte a férfi a mellette ülő lányt.

-          Szerinted?

-          Nagyon rossz lehet.

-          Igen, az. Legszívesebben elfutnék, de nem tudom, hogy hova.

-          Én is így éreztem amikor anyád meghalt. De én tudtam, hogy hova fussak és el is mentem.

-          Igen. Tudod, amikor elmentél, utáltalak, nem tudtam megérteni, hogy miért tetted ezt. De most már megértettem és megértelek. Nem érzek semmit. Olyan mintha üres lennék. Az életnek már nincs értelme. Csak vagyok a világban, de miért, azt nem tudom. Nem kapok levegőt.

-          Egy nap majd jobb lesz.

-          Apa, elvesztettem azt az embert, akit a világon a legjobban szerettem!!! Ebből nem lehet semmi jó.

-          Ne mondd ezt. Hidd el, megtalálod még az igaz szerelmet. És akkor ne légy makacs, tegyél meg érte mindent.

-          És honnan fogom tudni, hogy ki az igazi?

-          Ő fogja megnyitni a szívedet, ő lesz a megmentőd. Újra érezni fogsz és újra szeretni. Tudom, hogy most még nehéznek tűnik, de akkor majd csak úgy jön. És ne legyen rosszérzésed, Flor. Fede is biztos ezt akarná. Azt, hogy boldog légy.

-          Igen.

-          Hiszel nekem?

-          Hiszek.

Flor emlékezett, hogy nem sokkal ezután belépett az életébe Maximo, aki tényleg kinyitotta újra a szívét. Flor feladat volta, hogy kinyissa Max szívét, de a férfi nyitotta ki az övét. Tényleg hírtelen jöttek az érzések, ahogy az apja mondta. Egy csapásra újra szerelmes lett. Megtalálta, aztán elvesztette a megmentőjét.

-          Te soha nem hazudtál nekem, mindig igazat mondtál. Bocsáss meg, mert megbántottalak a szavaimmal és a rágalmazásaimmal. Te voltál a világ legtisztább embere. Mindig fel fogok rád nézni, apa. – mondta aztán a sírban fekvő Eduárdonak.

Flor aztán hátat fordított a sírnak és elindult a parkba. Az emlék után az eszébe jutott, hogy pontosan így érezte magát Fede halála után, mint most. De felneveli a gyerekét és nem fog majd hátranézni a múltra. Kőből lesz, de a gyereke a legfontosabb. Ebben a pillanatban érezte a lány, hogy magas falak épülnek a szíve köré, amiket nehéz, szinte lehetetlen lesz majd lerombolnia bárkinek.

☺☻☺

-          Sziasztok! – köszönt el véglegesen Franz mindenkitől.

-          Szia! – mondták mindannyian.

A gyerekek felfutottak szomorúan az emeletre, míg az idősebbek még nézték az ajtón kilépő férfit. Aztán az ajtó becsukódott. Franz elment. Franco egy kis idő múlva felment Flor szobájába. Amikor belépett a hálóba üresnek találta. Nem volt benne semmi. Körülnézett. Az íróasztalon megpillantott egy borítékot. Felbontotta. Ez állt benne:

Drága családom!

Nagyon nehezen tudtam eldönteni, hogy mit is tegyek. A szívem azt súgta maradjak, de a jövőm azt, hogy menjek el Franzzal. Az utóbbit választottam. Nem baj, ha gyűlölni fogtok, megértenélek titeket. De ha lehet bocsássatok meg, mert nem leszek veletek mostantól. Legfőképpen Francotól kérek bocsánatot, hogy nem közöltem vele a döntésemet. Értsd meg, hogy nem birok tovább így élni. Nem kapok levegőt. A falak nem hagynak mozogni. De örökre itt leszek veletek. Ebben hinnetek kell. Nem tudom, hogy látjuk- e még egymást. Felejtsetek el, nem akarok fájdalmat okozni. Én örökre úgy fogok rátok emlékezni, mint arra a családra, akik megmutatták nekem az élet örömeit és fájdalmait. Nagyon sokat tanultam tőletek. Nagyon szeretlek titeket. A fám vigyáz majd rátok.

Örökre a szívembe zártalak titeket!

Flor

Franco nem tudta elhinni, hogy nem vette észre, hogy ez lesz. Erre akarták őt figyelmeztetni. Ezért volt rossz érzése. Először hosszú ideje sírni kezdett. Ebben a pillanatban Olivia lépett be a szobába. Meglátta, ahogy szerelme sír és odament hozzá.

-          Mi a baj? – kérdezte.