Szeretni örökké

Írta: feszter25  

Email: f_eszter25@citromail.hu

13. fejezet

Mindenki nagyon kereste az elveszett kismamát. Közben Flor felállt a padról, nézte még egy kicsit Esperanzát és az apját. A kislány olyan boldognak tűnt, meg sem látszott rajta, hogy az anyja meghalt. Az apja odaadta neki a fagyit és megpuszilta. A lány falánkan elkezdte nyalni az édességet. Flornak eszébe jutott egy nagyon rossz emlék.

Kb. 10 évvel ezelőtt történhetett, amikor ő még csak 12 éves volt. Az anyja nem rég halt meg és a temetéséről tértek haza az apjával, Eduardóval. Nem a régi házukba mentek, hanem Titina házába. Egész nap esett az eső, Flor erre azt hitte, hogy minden gyászolja az anyja halálát, hogy még az ég szomorú. Nagyon hiányzott neki az anyja. Egész nap nem evett semmit és végig csak ült egy széken, még Bata viccei sem tudták jobb kedvre deríteni. Eduardo nem is foglalkozott vele, egész nap Titivel beszélt. Flor nem értette, hogy miért hoztak magukkal bőröndöket. Már a ház felé is kérdezte az apját, de ő úgy tett, mindha meg sem hallotta volna. A csomagok most a konyhaajtóban álltak. Flor nézte őket. Az egyik táska nem volt jól becsukva és kilógott belőle egy rongybaba feje. A baba szeme két fekete gomb volt, orra anyagból lett odavarrva és a szája mosolygott. Flor ezt a babát a mamájától kapta 2 éves korában. Margaritha varrta neki. Minden este mesélt a lányának, és ha Flor rosszat álmodott odaadta neki ezt a babát. Azt mondta, ha már ő nem lesz a baba örökké emlékeztetni fogja rá a lányt. Soha nem lesz egyedül, ha a baba vele marad. Flor ezek után mindenhova magával vitte, még az óvodába is. Így közelebb érezte magát a mamájához és nem félt az új dolgoktól. Visszatérve a valóságba a kicsi Flor csak nézte a babát. Most az egyszer nem érezte maga mellett az anyját. Hova tűnt a varázslat? Miért kellett elmennie? Miért nincs itt, hogy megvigasztaljon? Már későre járt amikor az apja felállt az asztaltól és elköszönt Titinától. Megfogta az egyik bőröndöt és kiment az esőbe. Flor nem értette, hogy hova megy nélküle. Ránézett Titire, aki lesütötte a szemét. A lány hírtelen kirohant a bejárati ajtón, ki az esőbe. Még látta az apját, aki épp be akart szállni egy taxiba. Utána szaladt. Kiabált Eduardo után. A férfi meghallotta és odafutott a síró és elázott kislányhoz.

-         Hova mész apa? – kérdezte Flor.

-         Menny vissza, még megfázol! – az apja határozott volt.

-         De hova mész nélkülem? Itt hagysz? Miért?

-         Kicsim, ki kell szelőztetnem a fejem. Egyedül kell lennem. De hamarosan visszajövök, addig Titina vigyáz majd rád. Kérlek, érts meg!

-         Mama miatt mész el?

-         Igen, de már vár a taxi. – Eduardo felvette a bőröndjét és menni akart, de hírtelen megfordult és átölelte a lányát. Abban az ölelésben benne volt minden, amit eddig átéltek. Benne volt a boldogság, a sok nevetés, de benne volt a gyász, a bánat – Bocsáss meg, Flor! – a férfi elengedte Flort és beszállt a taxiba. Elment. A síró lány még percekig állt némán, az autó nyomait nézve, aztán befutott a házba. Ez után minden nap kiment erre a helyre és izgatottan várta, hogy az apja hazatérjen. Már senki sem hitt a férfi visszatértében, csak Flor. Ő kitartóan várt, aztán ő is feladta.

Eduardo csak 8 évvel később tért vissza, aztán soha többé.

 Flort az az ölelés, amit látott most Esperanza és az apja között, őt ismét arra az ölelésre emlékeztette. Sírni kezdett és visszarogyott a padra.