Szeretni örökké

Írta: feszter25

Email: f_eszter25@citromail.hu

Léci, ha lehetne mostantól erre a címre írjátok a véleményeteket és az ötleteiteket. Köszi!

9. fejezet

Másnap reggel minden Fritzenwalden gyerek még aludt, pedig rég ébren kellett volna lenniük, ám de a tegnapi dolog után Max nem akarta suliba küldeni őket, együtt akart lenni velük egy teljes napig. Még mindenki aludt a házban, amikor a bejárati ajtó kinyílt és Flor lépett be rajta. Sejtette, hogy senki sem lesz ébren, azért jött korábban, hogy meglepje a ház lakóit. Az volt az ötlete, hogy reggelit készít. Becsukta az ajtót maga után és bement a konyhába.

Egy órával később mindenki megérkezett az ebédlőben. Leültek a székekre és arra vártak, hogy Gréta hozza az ételt. Egyszerre csak Flor jelent meg, kezében a reggelivel.

-         Jó reggelt! Csináltam egy kis harapnivalót. – mondta és letette a jelenlévők elé a tányérokat. Mindenkit meglepett Flor jókedve. A lány adott egy – egy puszit a Fritzenwaldeneknek aztán leült enni.

-         Flor, ezt te csináltad?-  kérdezte Franco.

-         Igen, korán keltem és gondoltam megleplek titeket.

-         Meg is lepődtünk. – mondta Roberta miközben majszolta a piritóst.

-         Igen, nem tudtam, hogy képes vagy ilyesmikre kócos. – tette hozzá gúnyosan Delfina. – Na mindegy, most megyek, drágám, lepihenek. Tudod, most már másra is kell gondolnom. – Delfina ezt direkt Flornak szánta, felállt és bement a szobájába.

-         Várj meg kislányom. – Malala is távozott.

-         Max! Én és Tomas kimegyünk a kertbe focizni. Velünk jössz? – kérdezte Martin.

-         Igen, persze, csak egy kicsit később. Van egy – két elintézni valóm. – válaszojta a gróf.

-         Jó. – a fiúk kifutottak a kertbe, de a következő percben Tomas futott vissza a asztalhoz.

-         Robi, te nem jössz?

-         Nem, majd talán egy kicsit később. – válaszolta a kislány és kiment a konyhába.

-         Ok, várunk. És téged is Max. – majd megint kifutott.

-         Most mennünk kell. – mondták az ikrek. – Bemegyünk a konditerembe és tartjuk a frontot.

Ők is elmentek. Max és Flor kettesben maradtak. Hosszú percekig ültek néma csendben. Max törte meg a csendet.

-         És különben hogy vagy?

-         Ezt hogy érti?

-         Tudod, a történtek után. Jól vagy?

-         Nincs semmi bajom. Miért érdekli? – nézett rá Flor Maxra. Látszott a férfin, hogy nem tud válaszolta. Tudta, hogy mit mondana az a Max aki annyira szereti ezt lányt. Egy hang a fejében ez mondta neki: „ Azért, mert szeretlek és nem szeretnélek ilyennek látni…”, de nem tudta ezt kimondani. Nem volt szabad.

-         Hallja? Miért érdekli? – Maxot Flor édes, mégis ideges hangja hozta vissza a valóságba.

-         Csak, mert a gyerekek nagyon aggódtak miattad…

-         Értem. Kicsit jobban. És maga?

-         Én?

-         Úgy értem a baba miatt.

-         Ja, nagyon boldog vagyok… Mindig is erre vágytam. Gyereket, családot attól a nőtől akit igazán szeretek.

-         Tudja, nekem is ez az álmom. Csak azzal a különbséggel, hogy én attól a férfitől akit igazán szeretek. – Flor hosszan nézett a grófra, aki jól tudta, hogy a lány mire céloz.

-         Flor, én… - de mondatát Franz szakította félbe aki most kelt csak fel.

-         Jó reggelt mindenkinek! – üdvözölt mindenkit.

-         Szia Franz. – mondta Flor.

-         Florencia, jó látni téged. Figyelj, beszélnünk kéne.

-         Jó, rendben.

-         Nyugodtan menjetek be a szobámba. Megígérem nem fog titeket senki sem zavarni. – vágott közbe Max.

-         Ok, Köszönöm. – mondta Franz – na, jössz?

-         Igen. – Flor felállt és csalódottan kiment a szobából.

Max a lány után nézett. Azt akarta mondani, hogy szereti. Talán ez a sors fintora, lehet, hogy egy jel, hogy helyes úton halad, nem szabad elmondania szerelmének, hogy mit érez. Maximo felállt és ő is távozott.

§

-         Flor, minden rendben van? – kérdezte Franz a lánytól, amikor beértek a gróf szobájába.

-         Nem, de próbálok nem erre gondolni.

-         Figyelj, hogyha akarod segítek a temetés körül.

-         Köszönöm. Már összeállítottam a meghívottak listáját. Nem leszünk olyan sokan, nem akarok nagy felhajtást. Apa sem akarna.

-         Megértelek. Figyelj, mi van veled és Maximoval?

-         Mi?

-         Tudod, amikor kerestelek Francoval, ő mondta, hogy volt egy nagyobb összezördülésetek.

-         Igen volt.

-         Tudni szeretném mi volt.

-         Biztos?

-         Egészen. Láttam, hogyan néztél rá ma reggelinél. Szereted őt?

-         Igen, nagyon. Tudod, ő volt az az ember akit Don Frigó megmentett. Eleinte nagyon haragudtam rá, őt okolta a Jégcsap haláláért. Aztán jobban megismertem. Sokat veszekedtünk, de hazudnék ha azt mondanám, hogy nem kedveltem. A következő napokban már azon kaptam magam, hogy keresem őt, hiányzik, ha nincs mellettem. Rájöttem, hogy beleszerettem, de nem akartam bevallani magamnak az  érzéseimet. Federico halála mögé bújtam. Maxot közben körbe csalta Delfina. Járni kezdtek és úgy gondoltam, hogy nekem már túl késő. De aztán Max azt mondta, hogy szerelmes belém. Nem hittem neki sok ideig. De aztán bevallottam magamnak és a grófnak is az érzéseimet. Ám de ekkor megint eszembe jutott Don Frigó. Úgy éreztem, hogy elárultam, hogy nem voltam hű hozzá. Ezzel Maxxal megint időt veszítettem. Aztán csoda történt.

-         Csoda?

-         Igen. Megtudtam, hogy Fede Maxban él tovább.

-         Mi?

-         Fede küldött nekem halála után egy videót, amin ő beszél Max testében. Engedélyt adott arra, hogy szerelmes legyek és tovább lépjek. Ezek után észhez kaptam és Maxxal összejöttünk… - Flor itt egy kis szünetet tartott és az elöbbi mosolyából bánat szállt az arcára. - De hittünk a hazugságokban, az átkokban. Így szenvednünk kellett. Max elvette kötelességből Delfit, de közben azt mondta engem szeret. Én hozzá akartam menni egy olyan férfihez, akit nem szerettem, de idejében észhez kaptam. Don Minimo is észhez kapott. Újra együtt voltunk, bár Delfina miatt titokban. Azt mondta szeret, de pár napja lekerült róla az álarc. – Itt Flor már nem tudott megbirkózni a könnyeivel, sírni kezdett. - Soha nem szeretett engem, Delfit szereti és vele akar boldog lenni. Ennyi…

-         Hú, ez elég bizarr.

-         Az.

-         És te ezt elhitted neki?

-         Mi?

-         Úgy értem, biztos, hogy nem szeret?

-         Igen.

-         De te még mindig szereted?

-         Igen, de megpróbálok kiszeretni belőle.

-         Kicsim, minden rendbe jön… - ölelte meg Franz a gyönge lányt.

-         Nem, ennél rosszabb már nem lehet. – Flor már zokogott – De tudja én még mindig hiszem, hogy ennek boldog vége lesz.

-         Miért vagy ebben ennyire biztos?

-         Mert Don Frigó megígérte és ő nem hazudik. Bízom benne. Tudom, hogy fentről vigyáz ránk.

-         Én is hiszek benne. – Franz elengedte Flort. - Na jó, nekem mennem kell. Bemegyek az irodába egy kicsit dolgozni.

-         Persze, megértelek. Én is megnézem a gyerekeket.

Flor letörölte acáról a könnyeket és felállt az ágyról, amikor is nagyon szédülni kezdett. Ha Franz nem fogja meg a földre zuhant volna. A férfi az ágyra fektette az eszméletlen lányt.

-         Segítség! Hívjatok orvost! Flor elájult! SEGÍTSEN MÁR VALAKI!!!