Yume no Miya

The Shrine of Dreams

-1. fejezet-

Írta: Yami Nita

Akana Shimizu, Akira Miyu és Akemi Kinashita együtt hagyta el a New York-i Gimnázium udvarát. Egyenesen hazafelé vették az útjukat, mára épp elegük volt az iskolából.

-Istenem, ez a nő teljesen kikészít! – fakadt ki Akana.

-Ja, nem normális! Hogy képes ennyi leckét adni egy nap? – folytatta idegesen Akemi.

-Oké, szedjük össze magunkat! Márcsak másfél hét van a suliból, után végre vakáció! Csak kibírjuk valahogy… - próbálta vígasztalni barátnőit Akira.

-Igaz, ezt a kis időt fél lábbal kibírjuk! Tényleg! Olvastátok a mai újságban? Lehet nyerni egy Japán utazást! Egész nyárra szól! – lelkesedett fel Akemi.

A 3 lány odáig volt Japánért. Szerintük csodálatos hely lehet,c sak még soha nem jártak ott. Minden vágyuk az volt, hogy eljuthassanak a Felkelő Nap országába, és most kitörő lelkesedéssel fogadták az információt.

-Komolyan? Anyám borogass! És mi a feladvány? – kérdezte izgatottan Akana.

-Hm…azt nem tudom. Kedves drága osztálytársnőnk kitépte a kezemből az újságot, mielőtt elolvashattam vola.

-Had találjam ki! Mrs. Ringyó volt az? Sarah úrhölgy? – találgatott fintorogva Akira.

-Talált, süllyedt… - bólintott szomorúan Akemi.

A 3 lány mélyet sóhajtott.

-Egyszer meg kéne verni! – dörzsölte össze tenyerét Akana.

-Á, nem éri meg!  - mondta Akira.

-Igaz…és ma még vehetünk ilyen újságot! Van nálatok pénz? – kérdezte Akana.

-Nálam van! – derült fel Akemi.

-Remek! Akkor nyomás!

Akira és Akemi bólintott, majd futva elindultak a legközelebbi újságárushoz. Szerencsére még maradt egy olyan lap, ami nekik kellett. Kifizették, majd a parkba mentek, ahol egy kicsit maguk lehetnek. Ott le is ültek egy padra.

-Na lássuk…itt is van! Asszongya… „ 3 személyes utat nyerhetnek Japánba, ha megoldják a következő feladványt…” – olvasta Akemi.

-Ne csigázz, mondjad már! – mondta türelmetlenül Akana.

-Oké, oké, nyugalom! Nyah, „Mikor készítették az első animációs filmet (Animét) Japánban?”

-Áááá! Pont egyik nap olvastam erről! Asszem…ööö…1950 és 70 között van, az tuti.. -  töprengett Akira.

-Gondolkozz, lányom!!! – mondta egyszerre a 2 lány.

-Próbálom…de nem jut eszembe! Pill!

Kb 5 perc telt el így, Akemi és Akana feszülten figyelték barátnőjüket, aki lázasan kutatott emlékeiben. Mégegy kis idő után, Akana szólalt meg:

-Jó, hagyjuk…úgyse biztos, hogy minket sorsolnak ki.

-Ne így álljunk hozzá! Biztos eszébe fog jutni! – szólt Akemi.

-Te és az örökös optimizmusod…

-Hallottam!

-Jólvanna…

-Eszembe jutott! – kiáltott fel Akira.

-IGEN? ÉS?! – ugrott rá a másik 2.

-1952! 100% Tutira biztos!

-Imádunk, csaje! – visította Akana.

-Rendben, rendben! Csak szálljatok le rólam! – nevetett Akira.

Nagy nehezen lekászálódtak barátnőjükről, majd vidáman elindultak hazafelé.

Remek idő volt, kellemesen meleg, gyönyörűen sütött a nap és még ez a feladvány is rátett egy lapáttal, hogy jobban érezzék magukat.

-Nah, nincs más hátra, csak feladni a megfejtést. – mondta mosolyogva Akemi.

-Jaja! Mikor lesz a sorsolás? – kérdezte Akana.

-Olvasom…ma szerda van…úristen! Már szombaton! Ma van a határidő! Sietnünk kell! – szólt Akira.

A hátralevő utat futva tették meg.

Mikor fordultak volna be az utcájukba, belebotlottak egy csuklyás idegenbe. Az ütközés akkora volt, hogy mind a 4-en hanyatt estek. A lányok ijedten néztek a földön fekvő alakra, aki mérgesen rájuk mordult.

-Jaj, elnézést…öö…uram! Nem vettük észre! 1000 bocsánat! – mondta bűnbánóan Akana.

Az idegen csak idegesen motyogott valamit, majd felállt és szó nélkül otthagyta őket.

-Azért nincs harag, ugye? Bár azért ő is mondhatott volna vmit! Egy „Semmi baj!” vagy „Az én hibán, ne haragudjatok”…ááá, mindegy! Ilyenek a férfiak… - mondta egy kicsit sértődötten Akemi.

-Hagyjuk azt a fene tudja, kit és menjünk! – szólt Akira, majd segített felállni a lányoknak.

Beléptek a házuk ajtaján, ledobták a táskájukat a földre, majd rohantak fel az emeletre.

Akana leült az asztalhoz, előkapott egy papírt, tollat és borítékot.

-Nah, szóval. 1952 volt, ugye? – kérdezte, majd lefirkantotta a megfejtést és Akira nevét. Mivel ő mondta meg a választ. – Mi a cím?

Akemi felolvasta, Akana ráírta a borítékra, betette a boritékba a papírt és gondosan lezárta.

Lerohantak a lépcsőn, ki az utcára a postaládához.

-Jaj, kérlek! Minket sorsoljanak ki! – fohászkodott a 3 lány, közben szorosan fogták a borítékot, majd közösen ejtették bele a ládába.

-Nincs más hátra, mint várni és remélni. – mondta Akana.

Akira és Akemi bólintott, majd visszamentek a házba.

Lassan telt el ez a 3 nap, már nagyon várták a szombatot. De ahogy mindig minden, az is eljött.

Aznap korán felkeltek és egész nap a TV-t böngészték, mikor olyan du 4 óra körül meg is találták a műsort. Egymás kezét fogták az izgalomtól.

-„Hölgyeim és uraim, ezennel kihirdetem a pályázat győztesét!” – mondta a műsorvezető, majd megkeverte a borítékokat rejtő gömb tartályt.

Akana, Akira és Akemi reszketett az izgalomtól, meg se tudtak nyikkanni. Görcsbe rándult a gyomruk, mikor a műsorvezető megállította a tartályt, és belenyúlt egy borítékért.

-„Tehát a győztes… Akira Miyu!”

A 3 lány felsikított. Egymásra borulva nevettek és sírtak örömükben.

Mikor jól kiörülték magukat, visszatértek a jó öreg TV-hez, hogy megtudják, hogyan lesz az utazás.

-„…az utazási tájékoztatót és a repülőjegyeket postán küldjük el a címre. Hétfőn meg is kapják. Mégegyszer gratulálunk a nyertesnek és azoknak, akiket magával visz. Annyit had mondjak, hogy Tokióba fognak utazni…”

-Hétfő! Márcsak hétfőig kell várni! Tokió! Mindig is oda akartam menni! Jaj, csajok én annyira boldog vagyok!  – nevetett Akana.

-Mi is! – mondták egyszerre.

A hétvége nagyon hamar el is telt…mondjuk a hétvége mindig hamar telik el.XD

Akiráék nem is mentek iskolába, annyira várták már a postát…ami valamiért nem érkezett meg.

-Hol lehet már? Már rég itt kéne lennie! – idegeskedett Akemi.

-Nem tudom…de ha 5 percen belül nem lesz itt, had ne mondjam mit fogok tenni! – mondta Akana.

-Tudjuk…

Akana már épp ecsetelni készült, hogy mit fog tenni, ha nem érkezik meg, mikor egy motoros férfi kanyarodott be az utcába, és egyenesen előttük állt meg. A sofőr a csuklyás alak volt.

-Maga? – kérdezte döbbenten a 3 lány.

Az idegen egy borítékot nyújtott oda Akeminek, majd se szó se beszéd, amilyen gyorsan jött el is ment. Akana viszont észrevett valami fényes tárgyat az alak övében…és mintha piroslott volna…

-Mi is örültünk a szerencsének! Paréj… - mondta Akemi.

-Mind1, megvannak a jegyek és a tájékoztató! – szólt Akira, majd kivette Akemi kezéből.

Feltépte, kivette a jegyeket, majd olvasni kezdte a tájékoztatót.

-Itt van: „Csodálatos 3 hónap Domino Cityben. Luxus körülmények, a repülő az első osztályra szól, saját kis ház a tenger partján…” Azta, ez nagyon király!

-Igen! Márcsak egyvalamit nem értek…nem Tokióba mentünk volna? – ráncolta a homlokát Akana.

-…nem, én nem emlékszem ilyesmire! Mind1! Megyünk Japánba! Domino City, jövünk!!! – mondta Akemi.

A 3 lány átölelte egymást és együtt örültek tovább…de Akanának rossz előérzete volt. Valami nem stimmelt…tisztán emlékezett, hogy Tokióba szólt a jegyük…nem Domino Citybe…

„Itt valami bűzlik…” – gonolta magában.

-Valami baj van, Akana? – kérdezte Akira.

-Nincs, semmi!^^Tényleg semmi…

Mivel a repülőjük pénteken indult, az egész héten a szabadidejüket pakolással töltötték. 3 hónap nagyon sok idő, rengeteg cuccot kellet elrakniuk. Mindegyik lánynak 3-3 bőröndnyi ruha és más kiegészítő jutott.

-Te jó ég, ennyi erővel az egész házat is vihetjük! – mondta Akemi, mikor ránézett a teli bőröndökre.

-Nem sok ez…ahoz képes, hogy ilyen hosszú időre megyünk! – ült le Akira az egyik székre. – Ah, de akkor is fárasztó volt.

-Nézzük a jó oldalát, holnap utazunk! Jaj, már nagyon várom! – lelkesedett fel Akana.

-Mi is! – mondták egyszerre.

Ezek után megvacsiztak, egy kicsit még TV-t néztek, majd Akemi szólalt meg:

-Na, azt mondom tegyük el magunkat, hisz korán indul a repülőgép.

A többiek bólintottak.

Másnap reggel negyed 5-kor keltek fel, mivel 6-kor indult a repülő.

Gyorsan felöltöztek, ettek egy keveset és taxival elindultak a repülőtérre.

Fél óra múlva értek oda. A repülőjük startra készen állt a kifutón és már szálltak fel az emberek. A terminálba érve egy női hang bemondta:

-„A New York – Domino City járat 20 perc múlva indul. Kérem az utasokat, szíveskedjenek felszállni. Köszönöm.”

-Igyekeznünk kell! – szólt Akira.

Megmutatták a jegyüket a jegyszedőnek, majd siettek a gépre. Időközben fellöktek pár embert, vagy rájuk tapostak. Az említett emberek pedig egészen gyönyörű szavakat vágtak viszonzásul a fejükhöz. Némelyik már olyan fülmelengető volt, hogy nem bírták ki szó nélkül…vagyis Akemi nem…

-Hé! Mondtuk, hogy elnézést! Adjak egy szappant a szájmosáshoz? Paréj…

-Nyugalom, inkább előre nézz! – kiáltott rá Akana.

De sajnos későn vette észre az előtte álló férfit és egyenesen nekiütközött. Hatalmasat estek mind a ketten. A férfi a csuklyás fazon volt…

-Uh, elnézést! Nem láttam…már megint maga? – kérdezte döbbenten Akemi.

Az idegen…aki már inkább ismerős volt, hisz annyiszor belebotlottak…és még fognak is*gonosz vigyor*…na de vissza a történethez!

Tehát az idegen dühösen ránézett Akemire, de nem vette észre, hogy a csuklyája lehullot arcáról. Ijedten rakta vissza, majd felpattant és elfutott…de még visszakiáltotta:

-Találkozunk még, erre mérget vehettek!

Akemi megrökönyödve nézett a férfi után.

„Vajon ezt hogy értette?” – gonolta magában.

-Akemi! Jól vagy? – kérdezte Akira és Akana, akik csak most értek oda.

Akemi bólintott.

-Mit mondott? És láttad az arcát?

-Azt mondta, találkozunk még…és láttam. Bár ne láttam volna!

-Miért, milyen volt? – kérdezte idegesen Akana.

-A szemei…írtó fagyos tekintete volt. Hosszú, világos haja volt. Egy fiatal srácnak tűnt, olyan 17 év körülinek.

-Hm, ez nem tűnik annyira vészesnek. – állapította meg Akira.

-Nem, mert nem te láttad! Na de mind1, siessünk a gépre! – mondta Akemi.

-Igaz! Te jó ég! Futás!

Pont elérték a gépet. Jól kifáradtak a futástól, ezért rögvest el is aludtak.

Majdnem az egész utat átaludták, mikor felkeltek márcsak 1 órás út volt hátra.

Gyönyörű volt a táj, az óceán zöldes-kéken csillogott, ragyogóan sütött a reggeli nap. A távolban már lehetett látni Japán partjait.

-„Perceken belül megérkezünk Domino Citybe. Kérjük, kapcsolják be a biztonsági öveket. Az üléseket helyezzék függőleges helyzetben leszállás előtt. Köszönjük, hogy velünk utaztak. Viszont látásra.” – mondta a női hang a hagszóróból.

-Végre! Már kezdtem elülni a seggem! – mondta megkönnyebülten Akira.

-Ja, én is… - nyújtózkodott Akana.

A gép érezhetően ereszkedni kezdett. Tompa puffanással ért földet a kifutópályán, majd pár másodperc múlva megállt. A 3 lány boldogan hagyta el a gépet.

Elmentek a csomagjaikért, majd fogtak egy taxit.

Ahol 3 hónapig kell élniük, egy kis ház volt a tenger partján. A taxis egyenesen odavezette őket, segített nekik kipakolni, majd elhúzta a csíkot.

-Ez fantasztikus! Gyönyörű ez a ház! – mondta tátott szájjal Akana.

Igaza volt. A házhoz egy köves ösvény vezetett. Maga a ház nem is volt oylan kicsi, mont ahogy le volt írva a tájékoztatóban. Sőt, igenis nagy volt! 2 emeletes, hatalmas kerttel, medencével és a kilátás lenyűgöző volt.

-Meghaltam és a mennyben vagyok! – nyögte Akemi.

Belül még hatalmasabbnak tűnt a ház. Szép nagy konyha, nappali, előszoba, lenti fürdőszoba. A nappaliból ki lehetett menni a hátsó udvarra, a medencéhez. Felmentek a 2. emeletre, ott is volt egy szép fürdőszoba, 1 nagy és 3 kisebb vendégszoba. A nagy szobában volt elhelyezve a 3 ágy, egy asztalka, TV…és igen! Számítógép!

-El se hiszem! Még gép is van! Ezek aztán mindenre gondoltak! – mondta lenyűgözve Akira.

-Stipp-stopp, enyém az az ágy! – rikkantotta Akemi.

-Enyém meg az! – csatlakozott Akana.

Miután elfoglalták az ágyakat (nagy harcok után, mivel Akemi és Akira egyaránt az ablak melleti ágyra pályáztak, végül Akiráé lett) kipakolták cuccaikat.

Berendezkedés után el is indultak körülnézni a városban. Mint kiderült, Domino Cityben, sőt, egész Japánban nagy őrület a Párbajkártya. Akira, Akana és Akemi csak hallott erről a játékról, de most láthattak is pár élő meccsett a helyi parkban. Meg is hozta a kedvüket.

Elmentek egy boltba, és vettek 1-1 pakli kártyát.

-Na nézzük…öhm, nem tom megállapítani, hogy ezek jó lapok e. Nem is értek ezekhez! – mondta Akana, miután megvizsgálta a pakliját.

-Én se…kérdezzünk meg valakit! – ajánlotta Akemi és megszólított egy srácot, aki épp a kártyáit rendezgette.  – Bocsi a zavarásért! Most érkeztünk Japánba, és hallotuk nagyon népszerű a párbajkárya. Még nagyon kezdők vagyunk! Segítenél?

A fiú alacsony volt, alig ért fel Akemi álláig. Elég furcsa haja volt; fekete, szőke, lila színek voltak benne. Nagy, élénk-indigó színű szeme jókedvűen csillogott. Nagyon kedves arca volt és aranyosan mosolygott^^

-Persze! – mondta a fiú. – A nevem Yugi. Yugi muto.

-Ja, igen! Ő Akira Miyu.

-Szia! – köszönt Akira.

-Ő Akana Shimizu.

-Hali!

-És én Akemi Kinashita vagyok. Örvendek a szerencsének, Yugi!

-Úgyszintén^^Ezeke szerint a Domino Gimnáziumba fogtok járni? – kérdezte Yugi.

-Nagyon úgy fest…te is oda jársz? – kérdezte Akemi.

-Igen. És ti hanyadikba mentek?

-3.

-Remek, egy osztályba fogunk járni!

-Ez nagyszerű! Akkor tusz minket tanítani párbajkártyázni…persze, csak ha szeretnél.

-Szíves örömest. A suli már hétfőn elkezdődik. Merre laktok?

-Abban a nagy házban a part mellett. – vette át a szót Akana.

-Nem laktok messze tőlem!

-Nahát, milyen kicsi a világ! Mintha direkt úgy intézték volna, hogy mi találkozzunk! – mondta Akira.

Akanát megint elfogta az a rossz érzés.

„Igaz…tisztára olyan, mintha úgy intézték volna. Az a csuklyás fazon…lehet…lehet, hogy ő…?”

-Akana! Akana, jól vagy? – kérdezte már sokadszorra Akemi.

-Persze! Persze, csak elgondolkodtam…

-Akkor hétfőn találkozunk a suliban, Yugi! Most mennünk kell. Még szeretnénk körülnézni a városban. – mondta Akemi.

-Oh, szívesen körbevezetlek titeket. – ajánlotta fel Yugi.

-Megtennéd? Jaj, nagyon aranyos vagy, köszönjük!

Yugi egy kicsit elpirul.

Szinte az egész várost körbejárták, közben jókat beszélgettek, nevettek. Akana is elfeledkezett aggodalmáról. Yugi mesélt a barátairól, Joeyról, Tristanról, Bakuráról és Téától. Így hallásból Akiráék egész jófejeknek találták őket, de az majd hétfőn derül ki.

Már esteledett. A nap vörösen izzott a nyugati horizonton, a levegő is egy kicsit lehűlt.

-Hm, szerintem menjünk haza, lányok. – mondta Akana.

-Igazad van. Mennünk kell, Yugi! Találkozunk a suliban^^ Mégegyszer köszönjük, hogy körbevezettél minket! Lenyűgöző ez a város! Mit mondtál, mit dolgozik a nagyapád? – kérezte Akemi.

-Játékboltot vezet. Nagyon ért a párbajkártyákhoz, tőle tanultam én is.

-Ez tök király! Majd lehet, hogy benézünk. Akkor szia, Yugi. Mostmár tényleg mennünk kell.

-Rendben. Akkor sziasztok.

-Szia, Yugi! – köszönt Akana és Akira is.

Miután elbúcsúztak Yugitól, még bementek gyorsan a bolta, hogy vegyenek egy kis ennivalót.

-Aranyos ez a srác, nem? – kérdezte Akana.

-Aha. Még jó, hogy egy osztályba fogunk járni. – értett egyet Akemi.

-A barátai se lehetnek rosszak, szerintem. – fűzte hozzá Akira.

-Majd meglátjuk…Na, mi jövünk! Ki fizet? – kérdezte Akana.

-Majd én. – szólt Akemi.

Kifizették a cuccokat, majd elindultak hazafelé. Már sötét volt, nehezen igazodtak el a sikátorkon. Rövid idő eltelte után sem találtak ismerős utakat.

-Attól tartok, eltévedtünk. – mondta Akira.

-Jaj, csak azt ne! – nyögött fel Akana.

-Nem látok senkit, akitől segítséget kérhetnénk. – aggodalmaskodott Akemi.

-Oké! Gondolkozzunk! Láttunk valami olyan épületet, ami elég feltűnő volt ahhoz, hogy észrevegyük? – kérdezte Akira.

-Hm…láttam egy olyat, ami nagyon magas volt és a tetejére az vlt ráírtva, hogy KC. – mondta Akana.

-KC…KC…KC. – fürkészte a magas épületeket Akemi. – Ott van!

-Nah, a feliratot előlről láttam.

-Most pont mögötte vagyunk. Induljunk! Kezd idegesíteni ez a hely… - mondta Akira.

A többiek bólintottak, majd elindultak a KC-s épület felé.

Nem véletlenül irritálta Akirát az a sikátor…ugyanis egy csukylás alak nézte őket megállás nélkül. És mikor a lányok elindultak az épület felé, követte őket, mint az árnyék…