A vízipipa legendája

A vízipipát hosszú évszázados fejlődése egy egészen rendkívüli eszközzé tette. Tagadhatatlanul nagy szerepet tölt be a muszlim társadalmakban, mint közösségalkotó tényező, valóságos életformaként van jelent a mindennapokban. Az utóbbi években hazánkban is egyre többen ismerik és használják a nargilét, ami jól mutatja egy egyiptomi nargile-oldal kommentárjának az igazságát: A vízipipázás közel hozza egymáshoz az embereket. Hiszen a három monoteista vallás hívői ugyanolyan módon vízipipáznak immár évszázadok óta…

történelem során az emberek mindig is különösen érdeklődtek a különféle kábító (vagy annak vélt) anyagok iránt, idegen világokban való elmélyülés gyönyörét tulajdonították azoknak a szereknek, amelyekkel kísérleteztek. Úgy érezték, ehhez különféle eszközökre van szükségük. Az egyik ilyen eszköz a nargile, amely sok egyéb néven ismert, leginkább a vízipipa és sisa neveket használják.

A vízipipa kialakulása

A Közel-Keleten nagy népszerűségnek örvendő vízipipa valószínűleg India nyugati tartományaiban, a Pakisztánnal határos Rádzsasztánban és Gudzsarátban született meg. Innen terjedt el Kelet-Ázsián, Perzsián és a Közel-Keleten keresztül Egyiptomba, Észak- és Kelet-Afrikába, végül legnagyobb népszerűségre az Oszmán Birodalomban tett szert. A sokféle kultúrán keresztülhaladva a vízipipa szerkezete kisebb-nagyobb változtatásokon ment keresztül: hozzáadtak vagy elvettek belőle, míg végül elnyerte mai formáját.

A korai idők óta termesztettek az indiaiak kendert, és ezeket a növényeket orvosságként alkalmazták. Eredetileg csak a magját használták fel, amiből kannabisz-olajat nyertek. De idővel felfedezték a növény levelének egyéb hatásait, és elkezdték kábító hatású szerek készítésére használni. A drogokat eredetileg erős érzéstelenítőként használták, de más növények és fűszerek hozzáadásával egyfajta pasztát készítettek belőle, amelynek rágcsálásával egy más világban való elmélyedés élvezetének szokását honosították meg. Mivel ezzel nem voltak megelégedve, megpróbálták a szer hatóanyagát eredeti összetételében magukhoz venni, ehhez különféle eszközökre volt szükségük. Ezen vágyak természetes eredményeként született meg a nargile, illetve annak őse.

A nargile előfutára a narcsil, amely egy Indiában honos kókuszfajta. Húsát eltávolították, majd a héjára lyukat fúrtak, ebbe pedig egy szalmaszálat tűztek. Ez volt az első formája a modern nargile ősének. A kókusz e fajtájának nevéből ered a kezdetleges eszköz neve, a narcsil.
A perzsák is megkedvelték ezt a szerkezetet, és továbbfejlesztették. Az eredetileg kókuszhéjból és tökből készült testet porcelán flaskával helyettesítették, és szalmaszál helyett egy puha, hajlékony részt adtak hozzá, amely leginkább öntözőcsőhöz hasonlított, és a szalmaszálnál sokkal praktikusabbnak bizonyult.

A dohány behozatalával és élvezeti cikként való használatával a perzsák elkezdtek ezzel az anyaggal is kísérletezni. Ehhez a vízipipa testére erősítettek egy tálcát, amelyben a dohányt tartották. Bronzból készítették, hogy elég erős legyen, és szer-nek nevezték, a perzsa „fej” szóból. Szintén a perzsák készítették először a dohánynak azt a fajtáját, amit ma vízipipából szokás szívni, és tömbekinek neveznek.

Az oszmánokhoz viszonylag későn jutott el a nargile. Bár pontosan nem ismerjük az idejét, valószínűleg azután került be, hogy a birodalom területén elterjedt a dohány, amelyet az angol kereskedők vittek be amerikai gyarmataikról.

A vízipipa a muszlim vallás előírásai miatt (miszerint minden tudatmódosító szer fogyasztása szigorúan tilos) sokáig tiltott eszköznek számított. Igazi népszerűségre csak azután tett szert, hogy a különféle drogokat dohánnyal váltották fel. A dohányfogyasztás effajta szokása a 17. századtól kezdve valóságos őrületet indított el.

A nargile társadalmi szerepe

Az arab világban a vízipipa társadalmi szerepe ma már megkérdőjelezhetetlen. A nargile fogyasztása a kikapcsolódást, relaxációt jelenti számukra, de alkalmanként tartalmasabbá teszik különféle társasjátékokkal is. Szinte minden keleti kávézóban van lehetőség vízipipázásra. Használata nem egyszerűen dohányzás, inkább szertartás, a dohányzás művészete.
"A cigaretta az ideges, rohanó, versenyző embereknek van… Amikor nargilét szívsz, van időd gondolkozni. Nyugalomra és toleranciára tanít, és megtanít értékelni a jó társaságot.” – tartják a törökök.

Arab, illetve muszlim írók, kiváltképpen egyiptomi, szíriai és libanoni intellektusok, gyakran említik visszaemlékezéseikben, leveleikben, hogy a kávéházakban milyen sok időt töltöttek nargilézés közben eszmecserével. Ez a szokás manapság kezd újjáéledni mind a Közel-Keleten, mind pedig kis fáziskéséssel, Európában.

Manapság a nyugati kultúrkörben, így hazánkban is előítéletesen viszonyulnak a vízipipához. A legtöbb emberben elő kép szerint ugyanis az arabok hasist és ópiumot szívnak belőle, ami nagyon ritka eset, hiszen nem csak vallási, hanem világi törvények szerint is tilos. A nyugati társadalmak is elfogadják lassan, hogy a nargiléből dohányt, és nem illegális drogokat szívnak.

A nargile

A nargile (vízipipa) használatakor a különleges gyümölcs-ízesítésű dohány a pipa tetején lévő tölcsérben van elhelyezve.

Nem minden dohány alkalmas arra, hogy vízipipából szívják. A legtöbb országban ún. Nakla dohányt használnak, amely a közönséges dohány és a tömbeki keveréke, mézben áztatják, és szárított gyümölccsel keverik. A tömbeki avagy perzsa dohány típusát Iránban fejlesztették ki, és kizárólag vízipipából lehet szívni. Ennek a dohánynak a levelét és szárát együtt szedik le, és különleges eljárásnak vetik alá, hogy használható legyen. A tömbekit nem aprítják fel, mint a többi dohányt, hanem kézzel törik. Csak faszenet használtak a meggyújtásához, azt tették a dohány tetejére. A keletkező füst a tartályban lévő vízen keresztül áramlik, ami ezáltal lehűti és jórészt megszűri. A dohány aromája akár egy-másfél óráig is élvezhető. Némelyik profi nargile használók gyümölcsdarabkákat raknak a vízbe, például savanyú cseresznyét vagy gránátalmát, mások rózsaolajat.

A vízipipa felépítése:

A nargile hőskorában, amikor a kézművesség még jóval elterjedtebb volt, a négy fő alkotórészt külön mesterek készítették. Mesterségük neve a készített alkatrész nevéből alakult ki.

Víztartály:
Készülhet üvegből vagy fémötvözetekből, nagyjából két-harmad arányban van vízzel töltve.

A nargile teste:
Különböző fémötvözetekből készülhet, legtöbbször rézből. Formája nagyon változatos, legtöbbször igényesen díszített. Ezen keresztül vezetődik a füst a tartályhoz és innen indul a cső, ami a füstöt a szájhoz juttatja. Esetenként egy szelep is lehet rajta, ami a túláradó füstöt kiereszti. Alsó vége jóval a víz szintje alatt végződik a tartályban

Dohánytartó tölcsér:
Készülhet agyagból, kisebb pipákon fémből. Ide kerül a dohány, majd a tetejére az izzó szén. A jobb hőtartás végett sokszor borítás kerül a tölcsér köré, ami csak minimális szellőzést tesz lehetővé. Érdemes szűrőt tenni a tölcsér aljába, ami megakadályozza az eltömődést.

Szívócső :
Általában porszívócsőhöz hasonló kivitelben készül különböző bojtokkal és a fogást kényelmesebbé tevő bársony borítással. A szipka fa és fém kombinációjából áll össze, de készülhet borostyánkőből is. Ez a hagyomány történelmi okokra vezethető vissza, egykor ugyanis azt hitték, hogy így megakadályozzák a fertőzések terjedését.

Széncsipesz:
Ezzel a kisméretű fémből készült csipesszel lehet a faszenet cserélni a dohányon.


A kalian és a nargilé egyetlen szívócsővel rendelkezik, míg a kotyogó többel, így azt egyszerre többen, akár társaságban is használhatják. A benne lévő vizet illatosítják, vagy alkohollal dúsítják, így tud közös baráti, hűvös füstélvezetet biztosítani, ez a nehezen szállítható készség.

Használata

Első lépésként töltsd fel a víztartályt, oly módon, hogy a beáramló füstnek is elegendő űr maradjon. Ez a nargile fajtájától függően a tartály három-négyötöde.
Helyezd össze a többi részt, majd ellenőrizd, hogy légmentes-e a rendszer. Tedd a tenyeredet a dohánytartó tetejére, és szívd meg a pipát, ha érzed a vákuumot, akkor jól csináltad. Ha nem érzed, valamilyen tömitőanyagra van szükséged, erre a célra egy darab papírzsebkendő is megfelel. Tekerd körbe az érintkező pontokat és szorosan nyomd össze.

Ezek után már biztosan működni fog, tehát helyezz egy adag nargiledohányt a tartóba. Ne legyen púposra rakva és ne tömd meg túl erősen!
Most a szénre lesz szükséged, legjobb ha erre a célra használatos öngyulladó szenet használsz. Ez a csillagszóróhoz hasonló módon könnyen meggyullad. De ha nincs, jobb minőségű faszén is megteszi. Keress egy biztonságos helyet, (lehetőleg ne a perzsaszőnyeg felett) és gyújtsd meg a szenet. Ha meggyulladt, folyamatos fújással izzítsd fel.
Rakd rá az előre elkészített dohányra, és szívd erősen. A harmadik-negyedik szívásra érezni fogod a füst kellemes gyümölcs aromáját.
Néhány használat után a vizet érdemes kicserélni, az alkotórészeket és a tartályt megtisztítani a lerakódott szennyeződésektől.

Általában csak a tehetõsebbek engedhették meg maguknak a vízipipa használatát. Gazdag, díszes, cifra kivitelben is készítették. Vannak rekeszzománc változatai de olyan is akad, amelyek ezüstbõl készültek gazdag gravírozással. A legegyszerûbb változatokat rézbõl készítették.