Tehát, 1996 környékén, egy ifjúsági táborban Ben Mody gitáros meglátta Amy Lee-t, ahogy a Meat Loaf nagy slágerét, a I Would Do Anything For Love-t zongorázta, s rögtön felfigyelt a tehetséges lányra, akit aztán rávett, hogy csináljanak együttest. Kezdetben ketten voltak, és ők (Amy és Ben) játszották fel az összes hangot (ekkor még amolyan akusztikus dark-rock-féleségben utaztak), aztán később bevették még pár tagot, és egyre inkább bemetálosodtak.

Mindenesetre, már az első két lemezük (a '98-as Evanescence EP és a '99-es Whisper/Sound Asleep EP) is megmutatta, hogy nem egy hétköznapi banda az Evanescencence (a nevük egyébként "eltűnést" jelent); nagyon érzelmes, művészi dalokat írt a két alapítótag, melyeket át-meg átszőtt a The Cure-ra (Amy egyik kedvenc zenekarára) jellemző sötétség és kilátástalanság. Ez, valamint Amy már akkor kristálytiszta, gyönyörű hangja és Ben kreativitása egy egészen különleges szintre helyezte a muzsikájukat, ami végül is a 2000-ben, kis példányszámban kiadott Originen csúcsosodott ki. Ez az album egy igazi kult dark/gothic-album (legalábbis számomra mindenféleképpen), olyan remekbeszabott, művészi számokkal, mint pl. a Whisper, a Field Of Innocence, Even In Death vagy éppen a már metálosabb Lies, melyben Ben is mikrofonhoz jutott, ami kifejezetten jót tett a számnak.

Ezután (az eddigi pályaművet összefoglaló, nem hivatalos válogatás-lemezt, a The Insanity Of Logic-ot követően) jött a Daredevil soundtrack (Bring Me To Life), meg a Fallen, 2003 környékén... befutottak, sorra dobták piacra a sikeres kislemezeket (melyek közül főleg a My Immortal című ballada ütött nagyot), a lemezből pedig (melyen az előző anyagokat jellemző stílust modern, nu-metálos, KoRn-os témákkal házasították) kb. 11-12 milliót adtak el.

Aztán, sikerük csúcsán, pont a lemezbemutató-turné közepén Ben Mody lelépett (állítólag már nem tudott azonosulni az Evanescence világával), és különböző mainstream-előadóknak (pl. Anastacia, Avril Lavigne) segített be itt-ott, ami azt eredményezte, hogy Amy Lee-ék csapata veszélybe került, hiszen pont az egyik alapító-tag hagyta ott a bandát, az, akinek a sikereiket is köszönhették (és akit hajdanán az énekesnőhöz gyengéd szálak fűztek).

Mindenesetre, az Evanescence megmaradt tagjai nem adták fel, és a folytatás mellett döntöttek; jött egy jó kis közös szám, a Broken (és Amy részéről egy szerelem) Seetherrel, majd kiadtak egy koncert-lemezt, extra DVD-vel, meg egy külön DVD-t (mindkettőnek (Anywhere But Home a címe), továbbá, volt egy nem teljesen hivatalos anyaguk (Not For Your Ears) is, a Fallenről lemaradt dalokkal és pár egyéb nótával, közben meg nekiláttak a következő album munkálatainak (egy új gitárossal, a Coldból kivált Terry Balsamoval), ami végül is, legalább egy éves csúszást követően, 2006. október 3.-án meg is jelent, The Open Door címmel.

A "történelemóra" után akkor térjünk is rá a cédére. Tehát, a kivitelezése remek, a (Narnia által ihletett) borító gyönyörű (maga Amy van rajta amúgy), a szövegkönyv is hasonlóan "dizájnos". Nem rossz, sőt, szebb, mint a Fallené. De nézzük a lemezt magát.

Ami rögtön feltűnik, hogy 13 szám van rajta; kettővel több, mint a Fallenen. Hogy ez nekünk jó-e vagy sem... nos, hamarosan kiderül.

Az első szám (Sweet Sacrifice) rögtön elég korrekt, úgy is mondhatnám, jó kis kezdés. Viszont, már itt feltűnik, hogy hiába ígérték, hogy ez az anyag más lesz, mint a Fallen, nem így lett; ez a szám is bizony ugyanolyan modern/nu-metálos dark-gothic dal, mint amilyenekből egy rakás volt a Fallenen, így tehát nem ver fel különösebben nagy port, nem okoz meglepetéseket, de azért egynek jó, már csak az erős refrén miatt is.

Mindenesetre, jön a kettes számú tétel, a Call Me When You're Sober, mely az első kislemezdal az albumról, azaz, úgymond ezzel tért vissza a banda a köztudatba, még a lemez megjelenése előtt pár héttel. Amúgy Amy Lee ízléses zongora-játéka keveredik benne némi klasszikus gótzúzással, egy kis rokonszenves pop-melódiával nyakonöntve. Tipikus modern slágerszám (talán ezért is választották ki ezt első singlének), igaz, kicsit középszerű, szóval, nem egy Bring Me To Life vagy ilyesmi, de azért nem rossz.

A Weight Of The World már egy fajsúlyosabb darab. Nem jobb, mint az előző kettő, viszont zúzósabb, úgyhogy, a metál-fanok örülhetnek. Persze, Amy itt sem énekel a szokottnál durvábban, tehát, csak a zene súlyosabb picit, a viszonylag nagy tempóváltásoknak és reszelő gitároknak köszönhetően. A refrén amúgy korrekt, az utolsó fél percbe belecsempészett akusztikus gitár is kellemes, a háttérben időnként megszólaló vonósok pedig keleties hangulatúvá teszik a dalt, tehát, az összhatás nem rossz.

Aztán kapunk egy kis Lithiumot. Mondhatnám, hogy ez a dal is kb. ugyanolyan, mint amilyet az ezredforduló utáni Evanescencétől már megszokhattunk; zúzós gothic-rock, semmi több. De nem mondom, mert (bár elsőre talán tényleg így tűnhet) ebben a dalban van valami visszafogott szépség, szomorúság, művésziesség, mely engem az Origin melankolikus dallam-folyamaira emlékeztet, ez pedig megmenti a Lithiumot, mely így szerencsére kiemelkedik az album tucat-számai közül. Nem rossz, na, és állítólag lesz belőle klip is. Hurrá!

A Cloud Nine Amy sejtelmes "huhogásával" kezdődik, aztán bejön egy nem kicsit darkos szinti... no meg persze a metál-zúzás, ami ugyan picit jellegtelen, de (itt még) annyira nem zavaró a dolog, már csak azért sem, mert Lee kisasszony hangja (és a későbbiekben felcsendülő hangulatos zongora-betét) megmenti a helyzetet, az igencsak húzósra sikerült refrénről már nem is szólva. Tetszetős...

A Snow White Queen is az előző szám stílusát viszi tovább; ez is egy sötétebb, ám tempós dal, nyomasztó elektronikus-részekkel, Amy többnyire frusztrált hangon előadott, suttogó énektémáival. Maga a szám akár egy Haunted 2 is lehetne (néhol még az említett Fallanes-számban felcsendülő prüttyögést is felfedezhetjük), csak szerintem jobb, érettebb, a refrén pedig ütősebb, egyszerűen jobban megmarad az ember fejében. Szóval, jó kis darab; megkockáztatom, hogy az album (egyik) csúcspontja. Kérünk szépen egy klipet belőle...

A hetes Lacrymosa érdekes vállalkozás a banda részéről, hiszen Mozart Requiem c. számának egy részletét vették kölcsön a dal kedvéért, melyet még filmzenei motívumokkal is megbolondítottak. Ez így jól hangzik, viszont, azt kell mondanom, a másfél perc után bejövő metálos-részek, az erőszakos, de fantáziátlan gitártémák lerontják az összhatást, ráadásul, itt mintha még normális dallamok, refrének sem lennének. Nem tartozik a kedvenc számaim közé.

A Like You már érdekesebb; balladisztikus magasságokból indul, lassú, újító gitártémákkal, Amy gyönyörű hangjával. Itt megint eszembe jut az Origin, a maga művészi szépségével, és melankóliájával, s éppen kezdeném élvezni a dalt, amikor úgy a harmadik perc környékén behasít az elektromos gitár, a zene is bedurvul, a hangulat pedig eltűnik, már csak azért is, mert valahogy ezután a szám szinte felismerhetetlenné válik; olyan érzésem van, mintha már egy másik tételt hallgatnék. Gondolom, amolyan zenei katarzist akartak volna elérni ezzel a dal végi begyorsulással, de itt ez valahogy nem jött össze (szerintem). Kár, mert amúgy jó szám lenne.

Sebaj, lássuk a következő darabot. Lose Control. Lassú énekkel- és zongorajátékkal indul a szám, melynek hallatán valahogy egy világos, téli táj jut eszembe. Szinte látom magam előtt a csodaszép, hófedte vidéket, a havazást, esetleg, ha nagyon akarom, még egy-két boldogan játszadozó gyereket is oda tudok képzelni. Aztán hirtelen mindez semmi válik, és alámerülünk a pokolba, ugyanis, közben beindult a szám, súlyos zenei alapokkal, Amy gonosz suttogásával. Ez rendben is lenne, de valahogy elég szokásos a dal ezen része; semmi eredetiség, csak a szokásos modern rockos, gótos nyomulás. Még a refrén se valami ütős, olyan hamarjában összedobottnak tűnik. Még jó, hogy a végefelé van egy kis dallamos dudorászás a metál-zúzásra, ami bár eléggé kommersz, de legalább jól hangzik.

The Only One. Ez már a 10. szám a lemezen, és azt kell mondanom, ez hallatszódik is; elfogy a lendület, meg az újdonság varázsa, s kezd mind monotonabbá válni az album. Már csak azért is, mert ez a dal semmivel sem nyújt többet, mint az ezt megelőzőek; fantáziátlan énekelgetés, végig ugyanolyan hangon, egy kis zongora, egy kis lassulás, aztán zúzás, persze, amolyan gótosan. Annyi, hogy itt van egy egész jól sikerült refrén, amit esetleg párszor el lehet dúdolázgatni. Kár, hogy maga a szám elég gyenge eresztés, így pedig, a végefelé, őszintén szólva gondolkozni kezdtem azon, hogy kivegyem-e a cédét a discmanemből. Nem vettem ki. Egyelőre.

11. szám, Your Star. Még bírom. A semmitmondó énekdallamokat és az egyre idegesítőbbé váló, jellegtelen metál-zenét, gitár-tépést. Épp, hogy csak. Mert ez a szám a nagybetűs UNALOM: ha létezik "tökéletes" töltelék-nóta, ami csak azért van, hogy (az album jó hosszú) legyen, akkor a Your Star az. Klisés, egyáltalán nem szakít a sablonokkal, nem tér el egy kicsit sem a tipikus, újabb kori Evanescence-számoktól; ami ebben van, azt már mind hallhattuk az album többi nótájában. Na jó, a végére beraktak egy kevés filmzenei hatást keltő kórust, de ezt meg már ellőtték a Lacrymosa-ban (is), ahol ráadásul sokkal jobban jött ki, jobban szólt. A refrén amúgy itt is ugyanolyan gyenge, mint az említett szánban. Mert, ugye, ha már semmi se jó a dalban, akkor legalább ez a része legyen húzós, legalább ez fogjon meg. Hát, itt még ez sem az igazi.

Már csak egy hajszál választ el attól, hogy benyomjam a "Stop"-gombot. Aztán valamiért mégsem teszem meg (talán, mert eddig az Evanescence volt a kedvenc dark-gót bandám?), így pedig már a All That I'm Living For forog, és ez mondjuk kicsit visszaadja az életkedvemet, s talán a percenkénti ásításaim számát és a bealvás veszélyét is csökkenti valamennyivel. Igen, talán, mert ez egy egész jól eltalált tétel. Semmi különös, persze, nem művészi, nem Origines, és szokásos, legalább annyira szokásos, mint a The Open Door legtöbb szerzeménye, de valahogy "egyben van". Kerek egész, hiába nincs benne semmi extra, a refrén meg az egyik legerősebb a lemezen.

Ezután mindenesetre elérkezünk a 13. dalhoz, azaz, az utolsó nótához. Természetesen Amyék (mint ahogy az általában lenni szokott) egy balladisztikus nótával búcsúznak tőlünk. Pontosabban, Amy ül egy szál zongoránál és szépen énekelget az amúgy nem rossz játékára. Ja, hogy hallottunk már pár ilyet (tőlük is)? Nos, igen, ez a szám sem az eredetiségével fog hódítani (már ha fog egyáltalán). Picit önismétlésnek tűnik (eléggé hajaz a My Immortal c. slágerre, csak ennek a végén nincs zúzás), tehát, nem mondhatnám, hogy igazán bejött; a régebbi, hasonló stílusú dalok jóval erősebbek.

No ennyi; közlöm, a végére értünk a lemeznek.
Eléggé felemás a véleményem, mint ahogy maga az album is az; nem rossz, csak olyan középszerű. Van rajta pár jó kis dark/gothic szám, amikből akár még sláger is lehet... és kb. ennyi. Jó, egy átlagos, hasonló zenét játszó bandánál (pl. Lacuna Coil) ez talán elég is lenne, de hát azért, ez az Evanescence lenne vagy mi... szóval, így az egész produktum ugyanolyan jellegtelen, mint az említett másik banda új anyaga. Illetve, annál jobb, köszönhetően a vonósoknak, kórusoknak, meg persze Amynak, akinek a hangja és az alakja is isteni; ezek megmentik az anyagot, de ha lehagyták volna azt a 4-5 töltelék-számot, amik csak arra jók, hogy album-méretűvé hízlalják a lemezt, akkor egy hosszabb EP-el még jobban jártunk volna.
Meg Ben Modyval. Az ő dalíró képességeivel... nem mondom, a gitárt ez az új gyerek is jól tépi (kb. úgy, mint a hajdani front-ember), de nem hiszem, hogy ő olyan tevékenyen hozzájárult az album készítéséhez, valószínűleg szinte mindent Amy Lee csinált, ő meg úgy néz ki, mégsem elég ahhoz, hogy maradandó szülessen.

Mindenesetre, az ígérgetett "más irányból", "sötétedésből", "vissza a gyökerekhezből" és egyebekből nem sok semmi lett; ez az anyag stílusilag pont ugyanolyan, mint a Fallen, ugyanolyan modern metálos dark/gothic, kemény gitárokkal és dob-alappal, néha a háttérből előrevarázsolt zongorával; csak ez utóbbiból van több, de ezen kívül... Fallen kettő, szóval, újkori Evanescence-fanok, tessék rohanni a boltba az új lemezért.

Én mindenesetre maradok az Originnél (annak is inkább a 19 számos, európai kiadásánál).

AZ ALBUM ÉRTÉKELÉSE: 65%

DISZKOGRÁFIA
1998 - Evanescence EP
1999 - Whisper EP / Sound Asleep EP
2000 - Origin
2002 - The Insanity Of Logic (Nem hivatalos válogatás-album)
2003 - Fallen
2003 - Not For Your Ears (Nem hivatalos válogatás-album)
2003 - Origin (Az Origin nem hivatalos európai kiadása)
2004 - Anywhere But Home
2006 - The Open Door