12.01.
Ma segítettem anyunak. Mégpedig a tiszta ruhák összeszedésekor. Anya a szárítóról hajtogatta bele a kosárba a mosás után megszáradt ruhácskákat, én pedig kezdetben tisztes távolból, játékaim mellől figyeltem ténykedését. Aztán úgy döntöttem, mégsem nézhetem anyukám egyedüli fáradozását. Hagytam hát a játékaimat a helyükön, én pedig közelebb kúsztam az edényhez; kissé félrebillentettem, hogy remekül hozzáférjek, majd módszeresen, szép sorban egymás után kidobáltam a hátam mögé a kosár tartalmát. Munkám végeztével, édes mosollyal az arcomon anyára sandítottam, vajon büszke lesz-e rám. Bár tekintetem egyben azt is üzente: „ugyan, nincs mit köszönni, szívesen tettem!” De anya arcáról, érdekes módon, a dicséret halvány szándékát sem bírtam leolvasni. Nem mindig hálás szerep a segítőké… Azért remélem, máskor szólni fog, ha segítségre lesz szüksége, hisz’ nem vagyok én gondolatolvasó!
Születésem után anya sokszor morfondírozott rajta, hogyan fogja majd velem megértetni, hogy vannak a Robika játékai és vannak az enyémek; elkérés nélkül pedig nem nyúlunk a máséhoz. Már a legelején úgy döntött, ebben a dologban következetes lesz és nem engedi, hogy tesómat méltánytalanság érje ezen a téren abból kifolyólag, hogy én vagyok a kisebb. Robikával meg is beszélték, hogy ha majd változtatni tudom a helyemet a lakásban, számomra elérhetetlen helyre pakolják a bátyus kedvenc dolgait. Az általa „kinőtt”, kisbabás játékait pedig én öröklöm, hiszen azokra már egy nagy fiúnak nincs szüksége. Robikának tetszett az ötlet, szívesen lemondott „csecsemőknek való” játékszereiről. Tehát, a naggyal megbeszélte, már csak a kicsivel kell majd megértetnie – gondolta anya. Azonban ami ma történt, arra igazán nem számított.
Szülőm elővett egy kis szatyornyit a csecsemőjátékok közül, hogy felfrissítsük játék-készletemet. Nagyon megörültem neki, azonban boldogságomat messze fölülmúlta Robika örömujjongása. Mielőtt azonban bármit is megszerezhettem volna az anya által felkínált játékok közül, tesóm máris kiragadott a kupacból 2 kiskönyvet, és félrerakta, hogy később elolvassa. Végre a kezeim közé kaparintottam egy LEGO DUPLO-t, ami azonban meg sem melegedhetett nálam, ugyanis a NAGY azon nyomban elkapta tőlem és féltőn magához szorította, „ezeketúgyszeretemmégmostis!” felkiáltással. A fürdőjáték készletet pedig, ami egy mama-kacsából és a hátán 3 baba-kacsából áll, már csak messziről láthattam. Robika ragaszkodott hozzá, hogy anya higgyen neki: a kacsa-család igenis nézni akarja őt számítógépezés közben…
UI: „Lapzárta” után kaptam a hírt, hogy a december 14.-i Story magazin ’Bébihoroszkóp’ rovatában benne lesz a fényképem!
12. 03.
A hétvége arra való, hogy a dolgos, munkával (vagy esetemben játékkal) töltött hétköznapok fáradalmait kipihenjük. Ebből a megfontolásból szombaton reggel egészen 8 óráig aludtam. Így aztán kipihenten és vidáman ébredtem. A délelőtt folyamán – hétvége ide vagy oda – mégis várt rám egy kis munka. Meg kellett sétáltatnom Alit. Hogy ne unatkozzunk, mi lányok, apát is magunkkal vittük. Pontosabban, apa vitt engem, Ali pedig a négy ügyes lábán mellettünk jött. A délelőtt gyorsan elrepült.
Délután anya és Robika csudajó játékot eszelt ki: valami nyúlós dolgot raktak az asztalra, amit aztán különböző formákkal kilyukasztottak. Először nem értettem, apa miért örül ennyire játékuknak, hiszen ő kimaradt belőle. Aztán később, amikor az orromat megpöckölte a sütőből áradó illat, rájöttem: apa öröme nem magának a tevékenységnek szólt, ő már ismerte a ténykedés kimenetelét, az édes mézeskalácsot! De bármennyire is szerettem volna, én nem kaptam a finom falatokból, mondván ilyen pici babának még nem való… Anya, lekenyerezésként, megkínált egy fél babapiskótával, de én már csak dacból sem fogadtam el! Nagyon várom már, hogy én is igazán nagy legyek! De nem csak a mézeskalács miatt…
Vasárnap nagyszüleimnél voltunk. Ott volt apa testvére is és az unokatestvérem, Szabi is. Nagypapám azzal várt bennünket, hogy tegnap este valaki járhatott náluk, az udvaron, akit lehet, hogy Télapónak hívnak. Én ezt lehetetlennek tartottam, ugyanis anyától úgy hallottam, ez az ember szánon jön és akkor, amikor havazik, de most se hó, se szán, de még igazán hideg sincsen. Azt is mondta Bandi papám, hogy ez a Télapó eldugott az udvaron nekünk, gyerekeknek valamit. Gondoltam, ez meg aztán teljességgel lehetetlen, hiszen Télapó a kitisztított csizmácskákba rejti az ajándékokat, nem az udvaron hagyja széjjel. Bezzeg a fiúk szemében a kétkedés halvány jelét sem láttam megcsillanni, csatakiáltással indultak az udvarra! Na, jó, gondoltam, nem bánom, benne vagyok a játékban, gyerünk, nézzünk utána, mi igaz a történetből. De gyorsan rá kellett jönnöm, hogy én nem megyek sehová; mami ugyanis behozta a Télapó számomra készített csomagját, hogy egy ilyen kicsi lánynak ne kelljen kinn keresgélnie a hidegben... Hát, ezért is szeretnék gyorsan felnőni!
Este, miután megfürödtem, anya kicsit melegnek érezte az arcomat. Belázasodtam. Kaptam lázcsillapítót, nyugtató anyatejet és reménykedem benne, hogy reggelre kutya bajom se lesz!
Ide dugta a Télapó a fiúknak a csomagot
12. 06.
Gondolkodtam, mivel is kezdjem ma a naplómat. Talán azzal, hogy leírom, ma végigsírtam az utat Szolnokig? Kicsit sajnáltam a hangorkán miatt anyát, hiszen hiába próbált neki apa valamit magyarázni a vezetőülésből, anya abból egy kukkot sem hallott. Miattam. (Bocsi, anya, de így jár az, aki indulás előtt fél órával teszi le a kislányát aludni!) Persze, tudom, negyed óra bőven elég máskor, hogy alaposan kialudjam magam, de ma többet szerettem volna és dühös voltam, amiért felébresztettek. Ha ti is ennyi idősek lennétek, mint én, nektek is nehezetekre esne egy 80 km-es utat sírás nélkül végigülni, amikor egyáltalán nincs kedvetek az autókázáshoz!
De azért van jó hírem is: ma reggelre kibújt a 4. fogam. Igaz, a hír remek, de az ide vezető út elég göröngyös volt: belázasodtam és ez az állapot majd’ 3 napig tartott. Anya még a doktor nénihez is bevitt, hátha torokgyulladásom van, de kiderült, a fog lehet a láz oka. Anya örült a hírnek, mármint, hogy nem betegség miatt van a láz, de azért annak még jobban örült volna, ha már elmúlik. Ezzel én is így voltam, hiszen a láztól és a nemalvástól nyűgös, rosszkedvű voltam. Egyedül az a része tetszett a dolognak, hogy többet lehettem kézben… Mára, úgy tűnik, elmúlt a lázas állapot, bár étvágyam továbbra is csak az anyatejre van, azért alakulok: a hangulatom már a régi!
El ne felejtsem leírni: tegnap este járt nálunk a Télapó! Bejött az udvarunkra, be a házba és az előtérben várakozó cipőket megpakolta csomagokkal! Azt nem értem, Alit miért tartjuk, ha ilyen könnyen beengedi az idegeneket?!
A Mikulás nagy, erős és fürge volt! Nem, nem láttam, csak gondolom: erős lehetett, mert egy gyönge Mikulás nem bírta volna el azt a sok csomagot, amit a lábbelikbe rejtett. Különösen a Robikáé volt megtömve. Ezt egyáltalán nem bánom, hiszen én még nem eszem édességet, csak amit anya a tejen keresztül küld nekem. Igaz, én is kaptam ajándékot és annyira tetszett a zacskója, hogy miután megkóstoltam, igazán sokáig eljátszottam vele. Arra, hogy mi volt a csomagomban, sajna, már nem nagyon emlékszem…
Visszatérve a Mikulásra, azért gondolom, hogy fürge volt, mert amikor anya szólt a tesómnak, hogy valaki kopogott, Robika azonnal felugrott a székből, ahol épp’ akkor ült és „a Télapó!!!” csatakiáltással fejvesztve kirohant a lakásból, de hiába: bátyusom hűlt helyét találta az öregnek, csupán a csomagok árulkodtak arról, hogy nálunk járt. Pedig Robika egész nap azt tervezte, hogy az idén jól kifigyeli, ki is hozza nekünk az ajándékot. Nem baj, majd jövőre segítek neki, ketten hátha éberebbek leszünk!
12. 08.
Nagyon szeretem a színeket és a különféle mintákat. A piros és a pöttyös ellen sincs kifogásom. Mégis: ezt a variációt inkább kis ruhámon viselném inkább! Azonban…
Két nappal ezelőtt anya arra ébredt, hogy végigaludtuk az éjszakát. Nagyon boldog volt, hiszen ez azt jelentette, hogy meggyógyultam, oda a nyűgösség, oda a láz! Mielőtt örömünnepet szervezett volna ennek tiszteletére, hirtelen felfedezte a testemen virító apró pöttyök özönét… Persze, mint az anyák többsége ilyen esetben, először kicsit megijedt, mi okozhatta az egy éjszaka alatt lezajlott színváltást. Aztán, mivel rájött, hogy attól, hogy 2 percenként megnézi, még nem fog kiderülni, mi lehet az oka, elvitt a doktornénihez. Annál is inkább, mert napközben tapasztalnia kellett, hogy bizony a lázam is elő-előbukkan, étvágyam sincs és a kedélyállapotom se a régi. Kiderült, a torkomat megtámadó vírus okozza a csöppet sem dekoratív jelenséget a testemen. Kaptam gyógyszert és kenceficét, amit anya előszeretettel mázol szét rajtam. Ennek eredménye azonnali: cseppet sem piros, viszont annál inkább hófehér tőle a bőröm… Hát, ez se valami mutatós!
Ali kutyánkkal sikerült megint kicsit közelebbről megismerkednem. Az ismerkedés egyben anyukám gyorsasági tesztje is volt, amelyen szülőm szégyenletes módon elvérzett.
A szokásos napi sétánkból hazatérve, miután anya a babakocsit, benne velem, leparkolta az udvaron, ő visszaszaladt bezárni a kaput. Ennyi idő elég volt elhatározásomhoz, miszerint megpróbálom a közelembe csalogatni a kutyánkat. Azt eszeltem ki, hogy ledobom a földre a kezemben lévő játékot, mire az csörren egyet. Talán ez elég is lesz, hogy mindig kíváncsi ebünk megközelítsen. Tervemet és próbálkozásomat siker koronázta: Ali hálás volt a játékért, s hálája jeléül adott egy kutya-puszit az arcomra. Olyan jól esett szeretet-megnyilvánulása, hogy örömömben magamhoz akartam ölelni a jószágot. De Ali nem igazán akarta, mert amikor megfogtam, ő gyorsan kicsúszott az ölelésből, ujjaim között hagyva 2 maroknyi szőrét. Ekkorra már anyu is odaért hozzám, s nem maradt más munka számára, csak kifejteni tenyeremből az Aliszőrt. Meg alaposan megmosni a simogató kezeimet…
12. 10.
Eta mamimmal igazán különleges a kapcsolatunk. Még meg sem születtem, amikor éreztem, nagyon szeret és vár engem. Igen, nagyon várt, azonban azért még szerinte sem kellett volna olyan hamar megszületnem…
Ő volt az egyetlen – apán és bátyusomon kívül – aki vállalta a hosszú utat és eljött meglátogatni a kórházba, ahol életem harmadik és negyedik hetét töltöttem. Tudta előre, hogy csak üvegen keresztül láthat, nem jöhet a közelembe, nem foghat a karjaiba, sőt, még egy icipici puszit sem adhat. Bár akkoriban a sárga bőrömmel, a kékfény kezelés miatt leragasztott szemeimmel, a gyufaszál végtagjaimmal egy baba - szépségversenyen esélyem sem lett volna, éreztem, neki én vagyok a legszebb. A távolból, üvegen keresztül túl sok talán nem is látszott belőlem, tudtam, neki így is gyönyörű vagyok. Csak azt nem értettem, hogy bár se por, se szél nem járhatott a folyosón, ahonnan mamim csodált engem, a szeme mégis mitől volt könnyes…
Amikor hazajöttünk, kezdetben kicsit félve fogott meg, de ennek a kezdeti bizonytalanságnak két nap alatt nyoma sem maradt. Örömmel tartott a karjaiban és végre a régen esedékes puszijaimat is megkaphattam.
A hazaérkezésem óta eltelt idő alatt egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Mami mindig érzi, mi a jó nekem. Ha meglátom, majd’ kiugrom a bőrömből és kis karjaimat nyújtva felé jelzem, hogy a közelségére vágyom. Gyakran játszik velem, ha sírok vígasztal. Amikor beteg voltam és nyűgös, semmi más nem enyhítette „fájdalmamat”, csak ha ő sétált velem. Aggódott, amikor láz égette a testemet vagy amikor a fogzás okozta kín sírásra kényszerített. Egy dologból marad ki mindig csak velem kapcsolatban: az orrszívás rituáléját nem bírja nézni, azt hiszi, fájdalmas. Bár anyáék mondták már neki, hogy fájdalommentes beavatkozásról van szó, hangommal nem ezt támasztom alá…
Megfigyeltem, hogy a lépcső, ami a szobánk előtt van, az ő birodalmába vezet. Nagyon várom, hogy megtanuljak egyedül közlekedni; első útjaim egyke biztosan felfelé vezet majd… Szüleimmel ellentétben mami olyan jószívű, hogy még azt is megengedi, hogy tévéje távirányítóját kicsit kézbe vegyem. Na jó, ha a szám felé közelítek vele, akkor ő is elveszi tőlem…. És az a húsleves, amit a hétvégén főzött! Nehogy azt gondoljátok, hogy csak anyatejen keresztül kaptam belőle: bizony az eredetit kóstolhattam meg!
Nagyon szeretem a mamimat. Azt mondta, bárcsak láthatna engem felnőni. Kicsi szívemből én is ezt kívánom!
12. 12.
A mai nap szépnek indult; jól is telt, míg egy száguldó mentőautó szirénája verte fel a csendet. Anya szemében könnyeket láttam s egy múltból előtoluló rossz érzés emléke az én pillanatnyi hangulatomra is rányomta bélyegét.
Ez év áprilisa majdnem úgy telt anyának, mint a többi április. Annyiban volt ez mégis más, hogy ott voltam a pocakjában. A hónap elején a kismamáknál szokásos orvosi vizsgálat megállapította, hogy szépen fejlődök. A doktor bácsi remélte, hogy jó nekem ott és egyelőre nem kívánkozom kifelé, anyát pedig arra intette, vigyázzon magára, magunkra, pihenjen sokat, ha panasza van, azonnal indulás hozzá.
Közeledett a hétvége. Pénteken baráti családot vártuk vendégségbe. Aznap este anya barátnője lefényképezte anyát (a pocakjában velem), „háthaezleszazutolsópocaklakósfelvétel” címszóval. Móni kijelentésén mindannyian jót mosolyogtak, hiszen születésem várható ideje még távlati dolognak tűnt: 7 hétre voltunk tőle. Senki sem gondolta volna, hogy másnap a legszörnyebben induló és a legszerencsésebben végződő napnak nézünk majd elébe…
Másnap hajnalban – vendégek ide, vagy oda -, minden előzetes jel nélkül egyértelműen a család tudtára adtam: most fogok megszületni!!! Anya megijedt. Sőt, azt hiszem szörnyen megijedt, de így volt ezzel kis családunk minden tagja. Mentő jött értünk, száguldottunk Szolnokra, majd onnan Szegedre. Az út mindkettőnk számára egy örökkévalóságnak tűnt. Anya fájdalmai és félelme egyre elviselhetetlenebbé vált, fejében a legszörnyűbb gondolatok kergették egymást. Félt és féltett. Fohászkodott és reménykedett. Aztán már csak sírni tudott…
Aznap este világra jöttem. De milyen világ az, ahol nem az anyukája fogadja az embert! Még csak nem is láthatott, azonnal elválasztottak minket egymástól. Igazságtalannak éreztem az elhagyatottságot, az ismeretlen környezetet, a magányt. Hiányoztak a szüleim, és tudom, én is nekik.
Az ember életében vannak nagyon emlékezetes dolgok; az én életemben is: egynapos korom, amikor először találkozhattam apával. Anya első látogatása. Aztán az első alkalom, amikor végre karjaiban tarthatott… Továbbra is külön voltunk, de legalább már tudtam, hogy háromóránként láthatom.
Aztán elérkezett az orvos által kitűzött súly elérésének (2 és fél kiló!) és így a hazautazás napja. Anya, bár borzasztóan várta ezt a napot, ugyanakkor aggodalommal töltötte el a tudat, hogy otthon nélkülöznünk kell az állandó orvosi felügyeletet. Én igen, de ő nem tudta, hogyan lesz képes vigyázni rám. Eleinte minden napunkat végigaggódta, izgult, jól csinál-e mindent velem kapcsolatban. Kezdetben, gyakori esti sírásaimmal én sem hathattam építőleg, egyébként is kátyúban lévő önbizalmára. Voltak nehézségek, főleg az elején, de szép lassan összeszoktunk, minden a helyére került. Anya is megnyugodott, én pedig boldog vagyok a családom körében.
Mi ketten, lányok, nagyon igyekszünk, hogy az áprilisi, szombat hajnali félelem szörnyű emlékét kiűzzük még a tudatalattinkból is. Csakhogy az olykor idehallatszó, száguldó mentőautók szívettépő szirénái ezt nem igazán engedik…
12. 14.
Sok mindent megtanultam már eddigi életem során, de tudásvágyam határtalan. Mint tudjuk, a gyermek leginkább utánzás révén tanul. Már csak annyi volt a dolgom, hogy kiválasszam, ki nekem a megfelelő, utánozandó személy. Hosszas töprengés után Robikára esett a választásom. Hogy miért őrá? Elsősorban, mert ő a nagy és okos bátyám, akire szeretnék majdan a nagyságon és okosságon túl másban is hasonlítani. Másrészt, mivel a testvérem, velem egy családban cseperedik, így nem jelent számomra nehézséget megfigyelnem őt abból a szempontból, hogy egyes viselkedésformáira milyen szülői válasz érkezik. És jóval kellemesebb, ugyebár, ha az ember nem saját bőrén tapasztal meg mindent, hanem egy félig kitaposott úton halad szépen…
Megfigyeltem, hogy testvérem esténként időben ágyba bújik és képes az egész éjszakát végigaludni! Ellentétben velem, hiszen engem éjszakánként gyakran felébreszt az éhség, a szomjúság vagy az egyedülléttől való félelem. Nem értem, hogy lehet kibírni egy egész, hosszú éjt „csak aludva”. Velem már az is előfordult, hogy éjjel, derült égből villámcsapásként játszani támadt kedvem! A kiságyból kitekintve azonban megállapítottam, hogy ehhez rajtam kívül senkinek sincs hangulata. Lehet, hogy írtam már, elég rugalmatlanok a szüleim. Apától annyi tellett, hogy hangjában némi aggodalommal megkérdezte anyát, talán beteg ez a gyerek, amiért nem alszik. Anya közölte vele, hogy ennél egészségesebb nem is lehetnék. Apa, megnyugodva a hallottaktól, oldalra fordult, majd maga elé mormogva megjegyezte, hogy nagyszerű, ezek szerint másnap mehetek óvodába… Anyáék reakcióit és beszélgetését hallgatva megbántam, hogy felébredtem és igyekeztem gyorsan visszaaludni.
Tehát az éjszakai helyes viselkedést is el kell sajátítanom Robikától, azonban nem csak ezt. Irigykedve hallgatom a bátyust, milyen szépen tud anyának megígérni mindent, amikor nagyon szeretne megkapni valami játékot. Azt, sajnos nem tudom, hogy az ígéreteket betartja-e, annak még nem voltam tanúja. Biztosan akkor szokta, amikor én éppen alszom.
Az egyes-egyedüli fürdés elsajátításában is Robika a példaképem. Beülök majd szépen a kádba, majd onnan, túlharsogva a híradót és más alapzajokat (pl. szülők beszélgetése), kiabálva kérem meg anyát, hogy hozza már be, legyen szíves, a törölközőmet. Meg a papucsomat. Hogy hol vannak, arról halvány fogalmam se lesz. Ha ez megvan és anya visszakerül a szobába, bekiáltok neki, ugyan segítene-e megmosakodni. Ha nemleges választ kapok, akkor megkérem, sorolja már el, mimet is kell alaposan megsúrolni. Ha erre az a felelet, hogy „tudodtemárnagyvagy!”, akkor megkérem, legalább csak üljön a kád szélére, mert utálok egyedül fürödni. Mert uncsi. Fürdés után még megpróbálom majd kicsikarni, hogy legalább törölgessen meg anya, és ha túl vagyok ezen a magányos fürdés-ceremónián, akkor már csak azt kell megtudnom, hol találom a pizsamámat. De melyik szekrényben? Az enyémben?! Alsó vagy felső polc? Jobbra?
Na, azért sajnálom a testvéremet, hogy neki már mindent így, önállóan kell csinálnia…
Tudom, anya nem repes majd a boldogságtól, de igenis megtanulom, hogyan kell árkot ugrani és farakásra mászni. És utána az ártatlan bárányokat megszégyenítő hangon közölni szüleimmel, fogalmam sincs, hogy az általuk kérdezett és szemügyre vett ruha –vagy cipőféleségem mitől lett piszkos / szakadt / feslett / lyukadt /vált le.
Azt is meg szeretném tanulni a bátyámtól, hogy ha este fél nyolc körül rám tör az éhség és a „mit lehet még enni?” kérdésemre nem kapok majd pozitív választ, hanem csak a szokásos: „De hisz’ az előbb vacsoráztunk!” Vagy: „Most mostál fogat!” a felelet, hogyan tudok a legészrevétlenebbül és a leggyorsabban felosonni az emeleten lakó mamimhoz, aki egy kis kérlelés hatására elkészíti számomra a pótvacsit.
Szóval, van még mit tanulnom a bátyustól. Gyakorolni fogok! Többek között azt is, hogyan kell anya nyaka köré fonni a karjaimat, az ölébe kéredzkedni és finom puszikkal elhalmozni őt.
Megtaláltok?
Itt vagyok!
vissza
|
AJÁNLOM AZ OLDALT
