KRÓNIKÁNK I.

„Atilla király országából nem kell már tovább hajtani a gulyát, ott a legelők dúsak, a víz édes, és a fák odvából méz folyik…” (Nyerges Attila-Ismerős arcok)

Áldás!

Honnan jöttünk? Kik vagyunk valójában? Miért élünk itt és miért pont itt élünk? Kik voltak méltatlanul elfeledett eleink? Hol van dicső Atilla király? Hol nyugodik? Merre jár csillag ösvényén Csaba királyfi? Mire várnak még az égben Hunnia dicső seregei? Én nem tudhatom…

Keresem választ, közben koptatom az utat, azt az utat, amelyet eleink vágtak nekem, vágtak át a Kárpátokon, annak Szent bércein, s rovom a krónikánk abban a hitben, hogy lesz majd egyszer olyan, aki azt folytatja…

Hej Regős! Hej, hej!!!

A Bakony sűrűjében a fák árnyékában… A vizek, fák szellemei súgtak, ők adtak hitet! A 2006-os esztendőben nekik, lelkes fiataloknak, akiknek megadatott, hogy ráleljenek az ösvényre, akinek nem csak szórakozást, de munkát adtak ezzel az égiek! Az Ősök adtak hozzá hitet. Mert mit is ér az emberfia hit nélkül??? Megtalálja-e valaha az élet kérdéseire a válaszokat? Kötve hiszem…

Hej Regős! Hej! Hej!

Rovom a krónikánk. 2006. Bakony. Ott ahol a vadkanok járnak. Ott ahol Szent István királyunk űzte a vadat. Ott ahol Szent Imre herceget látta el intelmeivel. Ott ahol lehet álmodni. Lehet országra, világra szólót álmodni! Ott, ahol a fák és vizek szellemei, a Földanya súgja. Súgja annak, aki meghallja! Merjetek álmodni, tiétek az örökség, rátok hagyom azt. Tiétek a szellem, a hit, tirátok bízom azt! S jól sáfárkodjatok azzal, amit rátok bíztam!

Hej Regős! Hej! Hej!

Az őrzök Rendje már korábban fogant, de ott a Bakonyban, ott látott 2006. nyarán napvilágot, s csak kezdetben volt nehéz születés az. Ott azokkal a lelkes fiatalokkal akik meghallották, mit súgnak nekik az égiek! A vajúdásban Erőt egymásnak adunk, s egymástól veszünk, merítünk.

Nekünk nem elég az íjászkodás… Nekünk nem elég botharc, a szabad kezes küzdelem! Nekünk ettől több kell!

Nekünk nem szimbólum a Turul, az életfa…Nekünk az a Magyarok Szent madara, utóbbi hitünk szent alapja.

I Árpádházi Béla királyunk mondotta, amikoron a belviszályból mentette Lengyelhonba későbbi Szent László királyunkat, s testvérbátyját Géza herceget:

„ Vidd őket, de ne csak a kardforgatást tanulják meg, legyen  hitük, tanuljanak nyelveket, s pallérozzák elméjüket is!”  

Hallod Horka!

Te vetted pártfogásodba az a néhány lelkes fiatalt. Te, ott a Bakony sűrűjében. Hát vigyázz reájuk! Te tanítod őket íjászkodni, kardot forgatni, szabad kezes küzdelemre. Hát jól tanítsad rá őket! Téged követnek azóta, s viszik a zászlót a Turullal, hát ne hagyd őket cserben!. Az égiek rád bízták a feladatot, hogy alakítsd meg az Őrzők Rendje Egyesületet. Rád bízták, hogy vezesd azt, irányítsad! Azért, hogy úgy érezzék, nem fellépni mennek, hanem folytatni fogják eleink életét. Megtanítsad őket arra, miként védhetik meg magukat, s másokat! Arra, hogy tisztességgel tegyék a dolgukat, arra, hogy bátran kiálljanak az igazságért, érted, értünk, a közösségért, mindőnkért!

Te tudod a titkot! Hát add át nekik! 

Rovóm krónikánk. S írom megalakult az ŐRZŐK RENDJE EGYESÜLET!

Feladatunk tehát az, hogy felkutassuk elfeledett hagyatékunkat! Védjük,s óvjuk azt! Hallgassuk népzenénket, azon a nyelven, amit édesanyánktól tanultunk meg, Magyarul! Pallérozzuk elménket, s emellett ne feledkezzünk meg testi erőnlétünk szinten tartásáról sem! Ünnepeljük meg bátran és szabadon tradícionális magyar ünnepeinket! S tisztelettel adózzunk eleinknek, akik több mint ezer esztendeje megvetették lábukat e földön, s nekünk országot, hazát alapították.  S legyünk büszkék arra, hogy Magyarok vagyunk!

A mindazok, akik kitartással teszik dolgukat, azokról biztosan állíthatom, hogy földi életútjuk befejezésével

OTT ÁLLHATNAK MAJD HUNNIA DICSŐ ÉGI SEREGÉBEN,

S ISTEN LÁNGOLÓ KARDJAKÉNT TÉRHETNEK MAJD ONNAN VISSZA!

Áldás!

                                                                                                  Atilla a rovó