Harry Potter, amikor magához tért, nem azon lepődött meg, hogy fogalma sincs, hol is lehet. Az első gondolata az volt, hogy valami nagyon furcsát érez. Csak lassan tudatosult benne, hogy hosszú napok óta most először érzi azt, hogy egyedül van a saját testében.

Nagyon gyengének érezte magát, így meg sem próbált felülni, mindössze a fejét mozgatta, hogy körülnézzen, hol is van.

Amerre nézett, végtelen, zöld síkságot látott. Első gondolata az volt, hogy ez egy mező Skóciában, de túl egyhangú volt a táj ahhoz, hogy a Roxfort közelében lehessen. Utolsó emléke az volt, hogy a Roxfort Nagytermében harcol a saját testét bitorló Voldemort ellen, hogyan kerülhetett volna ki a szabad ég alá?

Amikor küzdött Voldemort ellen, biztosra vette, hogy legjobb esetben is meghal - a Sötét Nagyúrral egyetemben. Vajon ez lenne a másvilág?

Újra körbenézett, de hirtelen minden figyelmét lekötötte a mellkasába hasító éles, nyilalló fájdalom. Nehézkesen feltápászkodott, majd lenézett.

Nem tudta mire vélni, amit látott. Mellkasából a szíve felett egy vastag, több színben játszó, fonálszerű varázsszál lógott ki, és egy közelben fekvő alak felé tekergett a fűben, a másik vége pedig az ő szíve felett tűnt el.

- Ez nem lehet - suttogta, amikor rádöbbent, még közel sincs vége ennek a küzdelemnek. Voldemort él, vagy ha nem, akkor sincs jobb helyzetben, hiszen éppen ugyanolyan állapotban van, mint ő. Ez semmi jót sem jelenthet.

- Potter - ült fel Voldemort, akinek szokásos kígyószerű, durva, vonások nélküli arca most tömény gyűlöletet tükrözött. - Erős vagy, nagyon küzdesz. De mi értelme van? Tőlem nem szabadulhatsz - paskolta meg a kettejüket összekötő szálat.

- Mi ez? - kérdezte Harry a lehető legmagabiztosabb hangon, és a varázsszálra mutatott. Túl sok időt kellett összezárva töltenie Voldemort lelkével ahhoz, hogy ilyen könnyen megijedjen tőle.

- Egy olyan varázslatom, aminek köszönhetően életben tartasz - válaszolta Voldemort.

- Akkor ezt elrontottad, Tom - lépett melléjük Albus Dumbledore arcán halvány mosollyal. - Ez itt az élet utáni következő állomás. Aki ide jut, az már nincs az élők sorában - tette hozzá, és sajnálkozva végigmérte volt tanítványait. Harryt látva egy pillanatra összeszűkültek a szemei, de aztán összeszedte magát. Harry sejtette, hogy csak azért, mert ide került, nem változott vissza hirtelen ugyanolyanná, amilyen régebben volt, és vonásai valószínűleg Voldemorténak másai lehetnek.

- Te tévedsz, Albus! - A Nagyúr nagyon magabiztosnak tűnt. - Nincs olyan, amit én ne tudnék a halálról. Évtizedekig lebegtem testetlenül, volna miről mesélnem. Még nem haltam meg, és nem is szándékozom feladni az életet pont most, hogy idáig jutottam. Elismerem, megint lebecsültem Potter erejét, de ezt a varázslatomat ő sem tudja megsemmisíteni. - Körbenézett, és Harry követte példáját. Rengeteg ismeretlent látott, akik az elmúlt percekben csodálkozó arckifejezést öltve köréjük gyűltek. - Ha halottak lennénk, ti mind eltűntetek volna erről a helyről, mert, ha jól sejtem, az én halálomra vártok. Én olyan szinten birtokoltam Potter testét, hogy most szinte egyek vagyunk. Valaki ott lent pedig életben tartja azt a testet. Amíg ez megtörténik, nincs miért aggódnom. - Voldemort jóízűen kacagott egyet, ezzel is tudatosítva a környezetében, hogy nem ismer kegyelmet vagy félelmet.

Harry próbálta megtapogatni a mellkasából kilógó varázsszálat, de nem tudta elszakítani, vagy kárt tenni benne. Keze átcsusszant rajta, mintha ott se lenne. Vele ellentétben Voldemort nagyon erősnek tűnt, mint aki az ő energiájával is rendelkezik. A Nagyúr egy pillanat alatt cselekedett: Dumbledore elé lépett, és megütötte az öregembert, aki a fűre zuhant. Harry fel akarta segíteni, de nem tudott hozzáérni, keze átcsusszant a volt igazgatón. Úgy tűnt, amire Voldemort képes volt, arra ő nem. Fogalma sem volt, ezt a helyzetet hogyan lehet megoldani. Sejtette, hogy ezen a helyen nem boldogulhat varázspálcával vagy nonverbális varázslattal. Ide ész kellene és egy jó ötlet, de a feladatoknak ezt a részét mindig Hermione vagy Piton végezte el, ő sajnos nem jeleskedett túlságosan a szellemiek terén.

Lupin halkan húzta be maga után az ajtót, mintha csak egy alvó gyermek miatt próbálna csendben maradni. Mióta Harry ott volt, szomorúság költözött az apró házikóba, de legalább volt egy hajszálnyi remény, amibe kapaszkodhattak.

- Holnap lesz Harry temetése - fogadta Tonks zaklatottan. - Remus, én...

- Tudom, ott leszünk - sóhajtotta.

- Annyiszor megfordul a fejemben, hogy vajon helyesen cselekszünk? Helyes dolog az, hogy nem mondjuk el senkinek? Mennyi embernek hiányozhat, hányan érezhetik ugyanazt a kétségbeesést, mint amit mi éreztünk, amikor azt hittük, hogy meghalt?

- Biztos vagyok benne, hogy Fawkesnak jó oka van arra, hogy titokban akarja tartani. Néha én is azt érzem, hogy kegyetlenség, amit teszünk, de jobb lenne, ha tudnák, hogy életben van, és egy hét múlva veszítenék el? Elég, ha minket emészt az örökös aggódás, nem akarom ezt a terhet másra is áthárítani.

A nő szájszéle remegett, a könnyek lassan csordogáltak az arcán.

- Ez akkor sem helyes - motyogta.

Remus magához ölelte Tonksot, és ringatni kezdte. Az ő látása is elhomályosult a könnyektől, de próbálta visszatartani a sírást; erősnek kell lennie - Harryért.

Hermione Ron egykori szobájának ablakában üldögélt, felhúzott térdekkel, és a tájat bámulta. Egyfolytában járt az agya, és ez megőrjítette. Legszívesebben nem gondolt volna semmire, de nem volt ilyen szerencséje.

Folyton azon merengett, hogy mit csinálhatott volna másképp, mire kellett volna jobban figyelnie, hogy Flammy túlélje. Már bánta, hogy egyáltalán megfordult a fejében, hogy Harry azért nem jött el húga temetésére, mert nem akart. Valahányszor eszébe jutott, hogy mennyire haragudott rá, bűntudatot érzett, hiszen ő még az életét is kockáztatta, Flammy betegségét is próbálta átvállalni az utolsó erejével. És ő ahelyett, hogy hálás lett volna mindezért, egyenesen haragudott rá, amiért nem jött el. Olyan szívesen visszacsinálta volna az egészet, hogy néha kezébe vette a régi Időnyerőjét, és már indult volna, de a józan ész mindig erősebb volt, ráadásul mit tehetett volna? Flammy halálát nem tudta volna megakadályozni, legfeljebb lelassítani a folyamatot, Harry pedig már túl régóta hordozta Voldemort lelkét.

A Weasley család mindent elkövetett, hogy jól érezze magát, és erejükön felül igyekeztek jókedvre deríteni. Az ikrek minden fortélyukat és terméküket bevetették, Ginny vigaszt nyújtott, Mrs. Weasley pedig egyfolytában etetni akarta. Mr. Weasleyvel azonban ritkán találkozott, hiszen ő nem nagyon járt haza, rengeteg dolga volt a munkahelyén.

Hermione levélben felvette a kapcsolatot Minerva McGalagonnyal, akit még mindig ápoltak az egyik ispotályban. Mivel a Roxfort rendbehozatala nem ment olyan gyorsan, mint számítottak rá, úgy tűnt, még hosszú ideig nem nyitja ki a kapuit, így rá, mint bájitaltanárra sem volt még szükség.

Tudta, hogy már elég jól van ahhoz, hogy hazautazzon a szüleihez, de nem sok kedve volt hozzá. Otthona túlságosan is emlékeztette Flammyre, meggondolatlan, de szeretnivaló húgára. És a szülei is olyan kérdésekkel, kérésekkel bombázták volna, amikre nem tudott, vagy nem akart válaszolni. Mindig óvta őket a varázsvilágtól, ezért történhetett, hogy alapvető dolgokkal nem voltak tisztában, és hajmeresztő ötleteik támadtak.

A kedvenc beszédtémájuk az volt, hogy nem lehetne-e Flammyt valahogy visszahozni az élők sorába. Mivel Hermione mesélt szüleinek a Roxfort szellemeiről, nem értették, az ő lányuk miért nem térhet vissza legalább ilyen módon.

- De ezt az életet nem kívánhatjátok a lányotoknak! - Hermione emlékezett, mennyire felháborodott az ötleten. - Azt szeretnétek, ha évszázadokon át szellemként élne? Mi már rég meghalnánk, ő még akkor is itt lenne! A szelleméletet csak a gyávák választják, akik félnek attól, ami velük történhet a halál után! Önző dolog lenne örök szenvedésre ítélni azért, mert nem tudjuk elengedni!

Hermione persze megértette a szüleit. Túl gyorsan történt minden, nem volt idejük hozzászokni a gondolathoz, hogy a lányuk örökre elhagyta őket. Nem tudtak elbúcsúzni.

Egy ideje merész gondolat motoszkált a fejében. Lehetséges lenne? Utána akart nézni azonnal. Felkelt, és lesietett a konyhába, hogy meggyőzze az egyik fiatal Weasleyt, kísérje el Piton házához. Szerencsére legutóbb kapott hozzá kulcsot, így nem kellett attól tartania, hogy valamelyik csapda kifog rajta.

Piton és Flammy már mindent megbeszélt, amit meg lehetett beszélni ennyi idő alatt. Közösen sétáltak a béke poklában, hátha összefutnak valaki ismerőssel. Idővel találtak más embereket is, de nem sokkal tudtak szót érteni, és senki sem tudott felvilágosítással szolgálni, hogy hova tűnhetett az a rengeteg ember.

Egy idős nő egyfolytában magában beszélt, láthatóan elég volt neki a saját társasága is, nem volt szüksége senki másra. Flammyék nem tudták megállapítani, az idekerülése előtt vagy után szenvedett az elméje ilyen károsodást, mégis ő volt az, aki valamiféle nyomra vezette őket.

Zagyva meséiből ki tudták venni, hogy két férfi jelent meg a béke poklában, akik magára vonták a többiek figyelmét, de aki a közelükbe ment, nem tért vissza, így jó lenne vigyázniuk velük. Azt is elmagyarázta, hogy ezek a férfiak valahogyan egymáshoz ragadtak, de nem tudta elmagyarázni, mégis mire gondol.

- Maga szerint hogyan ragadhat össze két ember? - értetlenkedett Flammy, mikor eltávolodtak a nőtől.

- Bizonyára valamilyen mágikus kötésről beszél. Bár nem tudom, milyen kötés lehet az, ami itt is érvényes. Itt nincsenek varázslatok, itt nincsen semmi, nem hiába hívják béke poklának - magyarázta Piton.

- Gondolja, hogy...

- Voldemort és Harry? Másra nem tudok gondolni. Ők ketten egy testben éltek napokig, Harry szinte teljesen eggyé vált a Nagyúrral. Meghalni is csak együtt voltak képesek. De valami nem stimmel, ha ők is és a többiek is itt vannak. Ezek szerint a Nagyúr még nem vesztette el minden erejét.

- De az előbb mondta, hogy itt mindenki egyenlő. Hogyan lehetne neki több ereje?

- Voldemort évekig bujkált test nélkül, és így is képes volt egy felnőtt, értelmes férfit az uralma alá hajtani, aki hajlandó volt megosztani vele a testét - mesélte Piton.

- Igen, róla mesélt Hermione. Valami Mókus professzor...

- Mógus. Igen, ő volt az első áldozata, de mindig talált magának szolgát, aki a saját életénél is többre becsülte. Most Harryt szemelte ki magának, és megtalálta a módját, hogyan hajtsa az uralma alá. Ha az Azkabanban nem végezzük el hónapokkal ezelőtt azt a varázslatot, nem szakad el a lelkem a testemtől, és Voldemort is bennem marad, engem száll meg. Akkor minden másképpen alakulhatott volna.

- Most már mindegy - vont vállat Flammy. - Most viszont itt van, és ön az egyetlen, aki tehet valamit. Ne felejtse, hogy van egy képessége, ami itt senki másnak: hozzáérhet az emberekhez. Ha mást nem is tehet, legalább egy nagyot bepancsolhat Voldemortnak, és megölelheti a nevemben Harryt.

Harry a hasogató fájdalomtól tért magához. Amíg Voldemort erősnek tűnt, neki fájt a kötés, és úgy érezte, egyre fogy az ereje. Nem sokkal azután, hogy a férfi foglyul ejtette a környék összes halottját, elájult, és ki tudja, meddig nem volt magánál.

Kábulatában megint olyan eseményeket látott, amiket nem tudott hová tenni. Mintha valaki más emlékeit élte volna át, és most, hogy belegondolt, kezdett összeállni a kép.

Újabb figyelmeztető jelre döbbent rá, aminek eddig semmi jelentőséget nem tulajdonított, pedig ha korábban azt teszi, talán léphetett volna valamit Voldemort ellen - ha kell, megöli magát, hogy sohase támadhasson fel.

Az elmúlt hónapokban többször előfordult, hogy olyat látott ébren is, amit senki más. A fiú a Weasley Varázsvicc Vállalatnál, a szülei a Nemzetközi Hoppanálási Terminálnál, az a férfi Lupinék esküvőjén... Mind olyan jelenet, emlék, amit a benne rejtőzködő Voldemort miatt látott. Valószínűleg az ő emlékei vetülhettek ki, korábbi áldozatairól, esetleg olyan emlékek is lehettek, amit Voldemort foglyaitól, kémjeitől zsákmányolt el kínzás közben. Ezért láthatta a szüleit néhány percig.

- No lám, a Csipkerózsika - hallotta meg Voldemort jeges hangját. - Már kezdtem aggódni, hogy túl sok erődet szívom el. Két napig csak heverésztél, ahelyett, hogy a szüleiddel foglalkoztál volna!

Harry felnézett, és először Voldemortra bámult, majd továbbfordította tekintetét, a háta mögé. A több száz fogoly között nem egy olyat pillantott meg, akitől nagyot dobbant a szíve.

Ott állt Sirius, akit évekkel ezelőtt kegyetlenül elnyelt a boltív a Minisztériumban. Mellette ott állt Ron, évekig hű barátja. Pár lépésre tőlük pedig ott álltak némán, szívfájdító tekintettel a szülei, Lily és James Potter! A fájdalommal nem törődve felpattant, és a társaság felé szaladt. Azt hitte, kiszakad a szíve, amikor a mágikus fonál, ami Voldemorthoz kötötte, visszarántotta. Úgy érezte, nem bírja elviselni ezt a kínt, hogy ott állnak előtte szerettei, és oda sem mehet hozzájuk! Édesanyja már zokogott, míg Ront Sirius támogatta.

- Anya! - suttogta a fájdalom ködén át, de elméjében csak Voldemort kacagását hallotta olyan hangosan, hogy alig bírta elviselni. Nem tudta elképzelni, hogy a kötés a szívüket köti össze, Voldemort mégsem érzi azt, amit ő! Hogy lehet valaki ennyire érzéketlen?

- Anya! - sírta, de közben térdre borult, és kínjában a földet kaparta. Összeroskadt, összehúzta magát olyan pózba, amelyben ideje nagy részét az anyaméhben is tölthette, és sírt, mint még soha életében.

Nem tudta, Voldemort tényleg ilyen földöntúli gonoszsággal képes kínozni, tényleg ilyen boldog attól, amit ő átél, vagy csak az elméje játszik ilyen gonosz játékot, de már nem is érdekelte. Meg akart halni, hogy inkább ne érezzen semmit. Jelen esetben ez teljesen kivitelezhetetlennek tűnt.

Fawkes napok óta hullajtotta a tollait, és egyre kevesebbet mozgott, ahogy kezdett elfáradni. Tudta, hogy nincs sok hátra, de a maradék időt ki akarta használni; segítenie kell Harryn, még ha az életébe kerül is. Régóta sejtette, hogy az erejét meg fogja haladni a fiú megmentése, de túl könnyű lett volna feladni, és Dumbledore sem akarná, hogy sorsára hagyja.

Az ágy fejtámláján gubbasztott, és könnyezett, legalábbis minden erejével azon volt. Az ezüst cseppek végigfolytak a csőrén, és a Harry homlokán vörösen lüktető, villám alakú sebhelyre hullottak, ami azonnal beszívta az éltető nedűt.

Elfáradt, belefáradt. Nagyon jól tudta, hogy nem fogja sokáig bírni, de ez most nem olyan volt, mint eddigi hosszú élete során már oly sokszor, hanem különleges - érezte, hogy végleges. Egyre nehezebb volt életben maradni, egyre könnyebb lett volna feladni.

Egyre bíztatta magát, hogy nem adhatja fel, Harrynek szüksége van rá. Akárhányszor eszébe jutott, hogy min ment keresztül az előtte fekvő fiú, erőt merített a bátorságából. Harry nem tudhatta, nem is sejthette, hogy túl fogja élni az utolsó ütközetet Voldemorttal. Talán nem is akarta túlélni, azért nem ébredt fel, hiszen ott feláldozott mindent, amiért élt. Képes lesz-e folytatni félbeszakadt életét, vagy sohasem kapja vissza, amit elveszített? Lehet, hogy a semmiért áldozza fel az életét, mert Harry nem menekül meg, nem éli őt túl, talán csak néhány órával, de az is lehet, hogy felébred ugyan, de sohasem találja meg önmagát? Nem, az nem lehet, hogy az élet ennyire kegyetlen legyen valakivel, aki igazán megérdemli, hogy boldogan éljen!

Búsan trillázott, miközben egy újabb könnycseppet nyelt el a Voldemort által okozott átokseb.

Mardosták a kételyek, de nem hátrálhatott meg, hiszen ő semmiképpen sem tudja meg, hogy mi történik Harryvel - jól tudta, nem fogja megélni -, de meg kell próbálnia megmenteni. A barátai mellette lesznek, és visszahozzák az életbe, visszaadják számára az élet értelmét. A szeretet majd meggyógyítja, muszáj meggyógyítania! Ha a remény a legtöbb, amiért meghal, akkor sem adhatja fel!

Hermione Piton házában először ránézett a férfi testére, és rutinosan hűteni kezdte - bár sejtette, ennek a műveletnek semmi jelentősége, hisz Piton a jelek szerint olyan mértékben független a testétől, hogy a táplálékhiány sem okoz neki gondot -, majd Harry szobájába ment. Sejtette, hogy amennyiben sötét varázslatokkal kapcsolatos könyveket keres, ott kell keresgélnie.

Fred rosszallóan nézte, ahogy kutatni kezdett Harry szobájában, de végül felajánlotta a segítségét, ám Hermione csak egy ingerült legyintéssel jelezte, hogy nincs rá szüksége. Az elkámpicsorodott fiú így csak leült az egyik fotelba, és figyelte a kissé feldúlt, de annál elszántabb Hermionét.

Hermionénak, mivel olvasottságának köszönhetően jól sejtette, melyik kötetre van szüksége, nem kellett sokat keresgélnie. Amikor megtalálta, olvasni kezdte, észre sem vette, hogy besötétedett, majd órákkal később pirkadni kezdett. Csak olvasott és tanult.

Fel sem tűnt neki, hogy Fred eltűnt mellőle, és néhány perc múlva egy tányér ételt hozott. Nem szólt semmit, csak letette elé. Hermione hálásan fogadta a fiú gondoskodását, teljesen elfelejtkezett az evésről a nagy keresésben.

Olyan dologra készült, amit még sohasem próbált, de úgy érezte, a szülei miatt meg kell kísérelnie. Fenntartásai voltak tette erkölcsösségét illetően, de úgy vélte, ezen majd ráér később emészteni magát. Úgysem lesz jobb dolga élete hátralévő részében. Az elmúlt hónapokban jól megtanulta a leckét: nincs fekete és fehér. Ha néha még maga Albus Dumbledore is sötét varázslatra kényszerült a szerettei érdekében, neki sem lehetnek fenntartásai. Már rég bemocskolta a kezét eddigi élete alatt, egy sötét varázslat már nem fog számítani. Bármit megér az, hogy elbúcsúzhassanak Flammytől.

Mikor végzett az evéssel, tovább kutatott az egyik vaskos kötetben. Fred visszatelepedett a fotelba, és kezébe vett egy érdekes olvasmányt.

Amikor Hermione végre megtalálta a keresett varázslatot, elborzadt. Átfutotta a hozzávalók listáját, és hirtelen úgy érezte, erre mégsem képes.

Órákon át sírt az asztalra borulva, Fred pedig próbálta vigasztalni a némán zokogó lányt.

Hermione végül elindult, hogy megnézze, van-e Pitonnak ásója.

Következik: A szeretet ereje I.