Pitonnak csak lassan jutott el a tudatáig, hogy a karjában tartott Hermione Granger alig él, de az ő megmentését nem adhatja fel. Hisz Hermione neve nem szerepelt a Holtak Könyvében!

Senkivel és semmivel nem törődve tört utat a kijárat felé. Megszokta, hogy átlebeg az emberek testén, így Hermione nem egy tárgynak és testnek nekiütődött, mire rádöbbent, micsoda esztelenséget művel. Lassított a tempón, és ezután sokkal óvatosabban bánt a lánnyal.

Az előtérben biccentett Minervának, aki már kicsit egészségesebbnek látszott, bár még mozdulni alig tudott. A nő kérdő tekintetére egy szóval válaszolt:

- Halott.

Bár tudta, most örülnie kellene, hogy Voldemort elpusztult, mégsem volt képes rá. Harry halála túl nagy ár ezért.

Először nem tudta, hova vigye Hermionét. Bár az elmúlt napokban a körülmények rákényszerítették, hogy ebben a testetlen állapotban is végre tudjon hajtani bizonyos varázslatokat, nem volt benne biztos, hogy boldogulna egyedül az ápolásával. Ráadásul bármelyik pillanatban eltűnhet!

Vihette volna a szüleihez is, de tudta, ha így eléjük viszi a lányt, azok menten szörnyethalnak a látványtól és az aggodalomtól. Elég tragédia érte már őket Flammy halálával.

Gondterhelten állt meg a kastély előtti füves területen, de úgy érezte, nem fog az agya.

- Mi történt vele? – lépett ekkor mellé Fred Weasley, akinek vörös haja szinte teljesen lepörkölődött, és az egyik karja is kifacsarodva állt.

Piton rádöbbent: a Weasley család lehet a legjobb megoldás problémájára. De vajon hajlandóak segíteni?

- Odavihetném hozzátok? Nagyon rossz állapotban van, de biztos vagyok benne, hogy meg tudjuk menteni! Én ilyen állapotban nem tudok mindent megtenni érte, amire szüksége van, Madam Pomfreynak pedig így is több dolga van, mint amit elbír. A Szent Mungóban pedig nem bízom, azok után, amit Harryvel műveltek! De édesanyád és a te segítségeddel megmenthetnénk – hadarta gyorsan.

- Hogyne, induljunk azonnal! – bólintott a férfi, és intett, hogy menjenek távolabb a Roxforttól, hogy hoppanálhassanak.

Pár pillanattal később a fényárban úszó Odú előtt álltak. Fred sietve kinyitotta az ajtót, ahol Molly azonnal a nyakába vetette magát.

- Annyira aggódtam értetek – sírta, de mikor meglátta, ki van a fiával, meglepődve elhallgatott.

Fred gyorsan felvázolta a helyzetet, így pár pillanattal később Mrs. Weasley már vizet melegített, míg Fred a gyógyfőzeteket készítette elő. Piton a házába hoppanált, és elhozott mindent, amire szükség lehetett.

Mire visszaért, már George is hazatért a harcból. Ő rondább állapotban volt, mint ikertestvére, de nem volt hajlandó az ispotályba menni.

- Van a gyógyítóknak elég munkájuk nélkülem is – magyarázta. – Ott van a Roxfort szinte egész tanári kara, és rengeteg diák is. Hogy azokról a sérültekről ne is beszéljünk, akik a halálfalók korábbi támadásai miatt kerültek oda.

- Az aurorok és a Rendtagok? – kérdezte Fred, miközben levarázsolta Hermionéról a nadrágja cafatjait, hogy jobban a sérüléseihez férjenek.

- Van egy másik ispotály az ország túlsó végén, velük oda hoppanáltak. Legalábbis azokkal, akik túlélték – tette hozzá szomorúan. - A Mungóba már nem fértek. Ott is szakképzett ápolók vannak, nem kell aggódni értük!

Piton megkönnyebbült, mikor a fürgén dolgozó családra nézett. Látszott, hogy értik a dolgukat, nyugodtan rájuk bízhatja a lányt. Gyorsan elmagyarázta a tudnivalókat a bájitalokról, nehogy hirtelen érje őket, ha eltűnik.

Ginny másnap jelent meg a házban. Piton nem tudta, hol járhatott, de nem volt túl jó állapotban.

- Harryvel mi történt? – kérdezte Pitontól.

- Meghalt.

Ginny percekig nézett maga elé, mint aki fel sem fogta a történteket. Ez egyszerűen sok volt számára. Bizonyára haragudott Harryre a legutóbbi incidens miatt, és igen, talán azt is kívánta, bár sohase létezett volna, de maga sem fogta fel, mit jelent ez számára.

Más ez, mint mikor tisztában volt vele, hogy él, és távol van. Akkor legalább élt. Most, hogy halott volt... nem, ezt még nem tudta elfogadni. Pitonra nézett, és várta, hátha április bolondját kiált, de sajnos se április nem volt, se Piton nem volt vicces ember.

A férfi nem tudott többet mondani, mert újra eltűnt. Pillanatokkal később már a béke pokla selymes füvén hevert. Meglepődve ült fel: valami nagyon nem stimmelt.

Hermione erős, csípő érzésre ébredt, ami átjárta az egész testét, de leginkább a combjában koncentrálódott. Kinyitotta a szemét, de csak lassan fogta fel, hol is van. Keserű emlékek ébredtek szívében Ron szobáját látva. Könnyek buggyantak ki a szeméből, de ekkor nyílt az ajtó.

George dugta be a fejét, és amikor tekintetük találkozott, öröm áradt szét az arcán.

- Anya! Fred! Magához tért! – ordította ki a folyosóra, amitől Hermione úgy érezte, szétreped a feje.

- Túl sok bájitalt kaphattam mostanában, azért vagyok ilyen kábult – gondolta, és igyekezett nyitva tartani a szemét.

Két perc múlva az egész Weasley család a szobában szorongott. Az ikreken kívül ott volt a Weasley házaspár és Ginny is. Kissé bátortalanul nézett valaha volt legjobb barátnőjére.

- Harry? Piton? – kérdezte, de alig jött ki hang a torkán. Úgy érezte, belülről késekkel vagdosták össze, csodálkozott, hogy nem reped darabokra a torka.

- Piton két napja eltűnt – rázta a fejét Mrs. Weasley, mint aki nem érti a szituációt. – Éppen itt beszélgettünk, amikor halványodni kezdett, és eltűnt. Nem tudjuk, mi történhetett vele, sajnáljuk, mi…

- Ne aggódjanak, ez normális – nyugtatgatta őket. – Néha eltűnik, de eddig mindig visszatért. Azt mondják, két napja tűnt el? – Nem tudta folytatni, mert köhögőroham tört rá. Elvörösödött arccal mutogatott a torkára, mire Fred mellé ült az ágy szélére, és a hátát kicsit feltámasztva egy poharat tartott a szájához.

- Igyál, ez majd rendbe hoz – kínálgatta, és Hermione nehezen, de lenyelt néhány kortyot. Mikor jobban lett, folytatták a beszélgetést.

- Harry? – kérdezte, és először csak a néma csönd szolgált válaszul.

- Eltűnt a teste, de sokan látták, ahogy meghalt. Az aurorok még nem végeztek a teljes iskola átvizsgálásával, szörnyű dolog, ami ott történt – sóhajtott Mrs. Weasley. – Azzal vigasztalom magam, hogy jobb így Harrynek, mint egy testben Tudjukkivel, de… de nem nagyon használ.

- Sok… Sok áldozat van?

- Igen. A diákok közül húszan haltak meg és a tanárok közül is néhányan. Az aurorok és a Rendtagok számát jobb, ha nem is mondom. Egyszerűbb felsorolni, ki maradt életben. De jövő hónapban újra kinyitja kapuit a Roxfort. McGalagony igazgatónő az ispotályban van, de már azt szervezi, hogyan erősíthetnék meg még jobban a védelmet. Hiába halt meg Tudjukki, most már semmiben sem lehetünk biztosak – vette át a szót Arthur.

- Mrs. Octondon? – kérdezte, mert eszébe jutott, hogy a nő csak azért hagyta ott az éjszaka közepén a családját, hogy vele és Pitonnal tarthasson. Már a harcok elején elvesztették egymást.

- Az ispotályban van ő is. Túl fogja élni – magyarázta Ginny. Egyedül ő ismerte a nőt a társaságból, mert őt egy évig tanította.

- A szüleimet értesítette valaki, hogy…

- Igen, Piton elment hozzájuk, és értesítette őket, hogy gyengélkedsz, Hermione, és ha már itt tartunk, sajnáljuk, ami a húgoddal történt – felelte Fred szomorúan.

Hermione csak bólintott, és visszacsúszott az ágyba.

- Aludj csak! Itt biztonságban vagy – simította végig a homlokát Mrs. Weasley, majd elhagyták a szobát.

Piton, amint felállt, körülnézett. Meglepő módon senki sem volt a környéken, amerre elnézett, mindenfelé csak a végtelen mezőt látta.

Először arra kezdett el sétálni, amerre Rara szokott időzni, de már egy fél órája sétált, mégsem bukkant senki nyomára.

Agyába fészkelte magát egy gondolat, ami örömmel kellett volna, hogy eltöltse, de inkább megrémítette. A kastélyban Harry meghalt, és ez azt jelenti, hogy Voldemort is meghalt. Mivel a béke poklában az összes ismerőse csak erre várt, mostanra valószínűleg már továbbléptek valamilyen ismeretlen felé, ő pedig teljesen egyedül maradt.

Nem volt újdonság számára az egyedüllét, de most nem akarta, hogy ez történjen. Milyen boldog lett volna, ha megpillantja Siriust, azt a bolhás kutyát! Mert ez azt jelentette volna, hogy még van esélye arra, hogy újra lássa a feleségét és Albus Dumbledore-t.

Mihez kezd akkor, ha az egész életét úgy kell végigélnie, hogy ideje nagy részét itt kell töltenie, mindenkitől távol? De őszintén, kije van a földön, akihez visszatérhet? Harry halott, Albus halott, Draco halott, Flammy halott. Egyedül Hermione áll még valamennyire közel hozzá, más senki. Mihez kezdjen most?

Órákig bolyongott, de egy idő után már meg sem tudta állapítani, hol van, és hogy korábban járt-e már ott. Mégis, szíve nagyot dobbant, amikor a távolban egy magányos alakot pillantott meg.

Ahogy közelített, tétova remény motoszkált a szívében. Olyan jól ismerte ezt az alakot, ezt a hajzuhatagot!

- Flammy! – kiáltott már messziről oda, mire a lány megfordult, és örömében felkurjantott.

- Piton! – kiáltott vissza, és a nyakába akarta vetni magát, de félúton megtorpant. – Bocsánat, elfelejtettem, hogy nem tudok megérinteni senkit.

- Én igen – felelte, és megsimogatta a lány haját. Flammy halála óta már találkoztak, ha csak rövid időre is, de az csak arra volt elég, hogy gyorsan elmagyarázza, hová került, és mi történt vele.

- Mi történt a többiekkel? – kérdezte, miután leültek a fűbe.

- Én nem tudom. Alig néhány ember lézeng a környéken, a nagy többség teljesen eltűnt.

- Gondolod, hogy továbbléptek?

- Nem tudom, nem vagyok olyan régóta itt, hogy ismerjem a körülményeket – rázta a fejét Flammy. De nemrég még óriási zsúfoltság volt, most meg… - Tehetetlenül széttárta a karját. – Elmesélné, mi történt Harryvel?

Piton nagyot sóhajtott, és mesélni kezdett.

Remus lemondóan sóhajtott, ahogy Fawkes ismét megakadályozta, hogy kilépjen a saját házából.

- Fawkes, értsd már meg – kezdte századjára is a mondanivalóját -, Harrynek segítségre van szüksége. Szakképzettebbre, mint amilyen én vagy a feleségem vagyunk.

Újra megindult az ajtó felé, de a főnix ismét az útjába repült, és úgy döntött, nem hagyja Lupinnak, hogy segítséget szerezzen. A férfi fáradtan roskadt le az egyik székbe.

- Nézd, nem tudom, hogy miért ide hoztad, azt sem tudom, hogy miért nem egyenesen a Szent Mungóba vitted, de nekem nincs meg hozzá a megfelelő tudásom, hogy életben tartsam. Egyáltalán azt sem tudom, hogy miféle nyavalyával van dolgunk, elvégre életemben nem láttam még ilyet! – fakadt ki, mire Fawkes búsan trillázott egyet.

Az egyik ajtóban Tonks jelent meg, aggódó arckifejezéssel. Lupin és Fawkes várták, hogy mondjon valamit. A nő megcsóválta a fejét, majd halkan megszólalt, de a hangját alig lehetett hallani, annyira remegett.

- Nem tudom, meddig fogja életben tartani a főnixkönny. Annyira kimerült a teste, hogy már pusztán abba is belehalhat, hogy levegőt kell vennie.

Remus nyelt egyet, Fawkes egy morgáshoz hasonló hangot adott ki.

- Még mindig nem enged ki? – kérdezte Lupint. – Szerintem csak nem akarja, hogy bárki is tudja, hogy Harry él.

Fawkes egyetértően trillázott.

- Ha még sokáig nem fog kiengedni, már csak azt fogják tudni, hogy Harry tényleg meghalt – morgolódott Remus.

A főnixet nem hatotta meg Lupin gondolatmenete, dölyfösen végigsétált az asztal egyik végétől a másikig. Végül felröppent és Tonks előtt landolt.

- Nézd, Fawkes – kezdett bele a nő, miközben elindult vissza szobába, nyomában a madárral -, egyet is értek veled, és nem is. Tudom, hogy Harrynek nyugalom kell, és azt is tudom, hogy miért nem akarod a Szent Mungóba vinni. Ez rendben is van, de szüksége van bájitalokra, bizonyos varázslatokra, sok mindenre, amit mi nem tudunk előállítani, vagy egyszerűen csak megvenni.

Fawkes nézte egy darabig Harry halálsápadt arcát. A fiú teljesen kopasz volt, és az orrporca is hiányzott a helyéről, ijesztővé téve sápadt arcát. A vonások olyannyira hasonlítottak Voldemortéhoz, hogy bárki összetévesztette volna vele, de akik ismerték, könnyen felismerték az idegen arc mögött meghúzódó emberi vonásokat, amelyek Harryhez tartoztak.

A főnixmadár remegett, úgy tűnt, ő is erejének végére ért. Túl sok könnyet adott azért, hogy Harry élhessen, a sokszorosát annak, amit a szervezete képes lett volna elviselni. Tollai lassanként hullottak el a szegényes ház padlóján.

Tonks hagyta, hogy Fawkes Harry mellé repüljön, majd magára hagyta őket. Kedvese, Remus gondterhelt arccal üldögélt a konyhaasztalnál.

- Talán jobb is, ha nem tudja meg senki, hogy életben van – motyogta a nő.

- Nem ez a baj, hanem az, hogy mi nem tudjuk megmenteni. Senkinek sem szólnék, ha tudnám, hogy mi hárman elegendőek vagyunk ahhoz, hogy gondját viseljük – felelte Lupin szomorúan. - Egyetértek veletek, nem kell senkinek sem tudnia róla, de mit teszünk, ha tényleg meghal?

Szavai bántóan visszhangoztak a nyomasztó csöndben. Tonks nem válaszolt, csak lemondóan sóhajtott. Jéghideg ujjaival körbefonta Lupin reszkető kezét.

- Sok dolgot megoldottunk már. Úgy érzem, megbízhatunk Fawkesban, elvégre ő is szeretné megmenteni Harryt. Talán neki van igaza, tényleg azzal tesszük a legjobbat, ha senkinek sem szólunk. Gonosz dolog valakinek a halálhírét kelteni, de Harrynek nincs szüksége különféle kísérletekre.

Lupin megszorongatta Tonks kezét, és szomorúan rámosolygott.

- Talán neked van igazad – törődött bele.

Sokáig nézték egymást, míg végül Tonks felajánlotta, hogy készít valami ennivalót. Lupin mosolyogva vette tudomásul, hogy feleségéből nem a szándék, csupán a tehetség hiányzik.

Hermione nem akart hazamenni, és szembenézni Flammy és Harry halálával. Itt, az Odúban legalább csak az egyikőjükével kellett szembesülnie. Nem tudta eldönteni, melyik fáj jobban, bár nem is akarta. Sokszor kapta magát azon, hogy csak áll, és bámul valamit anélkül, hogy akár eljutott volna a tudatáig, hogy semmit sem csinál.

Pokolian nehéz volt szembesülni vele a nap minden percében, hogy Harry nincs többé, és Flammy sem él már.

Percek óta bámulta az Odú mögött húzódó erdőt, és a lassan lenyugodni készülő napot. Megrezzent, amikor egy kéz megérintette a vállát.

- Ne haragudj, nem akartalak megijeszteni – szólalt meg Ginny.

- Semmi gond – rázta meg a fejét, majd tovább bámulta a tájat.

Úgy tűnt, a lány mondani akar valamit, de Hermione nem akarta tudni, egyszerűen nem vett tudomást róla. Ginny sokáig nem is szólalt meg, de végül összeszedte a bátorságát.

- Nézd, Hermione – kezdett bele -, én nem is tudom, mit mondjak. Olyan nehéz ezt felfogni, hogy Harry nincs többé. Tudom, neked rosszabb, hiszen a húgod is...

- Örülhetsz végre – tört ki belőle -, nincs, akire féltékeny légy!

- Sohasem akartam rosszat Harrynek, ezt igazán tudhatnád! Én szerettem őt, még ha te ezt nem is értetted meg soha – mondta emelt hanggal. - Igazságtalan vagy! Egyetlen hibám miatt, amit Harry ellen elkövettem, már azt hiszed, hogy én csak rosszat akartam neki. Te komolyan azt hiszed, hogy örülök, ami a húgoddal történt? Hogy örülök, hogy Harry meghalt?

A végén már folytak Ginny könnyei, és Hermione már megbánta, amit mondott.

- Sajnálom. Csak olyan nehéz – sóhajtotta a lány, és próbálta visszatartani a könnyeit. - Tudom, hogy nem kívántad a halálukat. De értsd meg, milyen nehéz most nekem! Ne akard, hogy most… - Hermione nem tudta befejezni a mondatot, a zokogás kitört belőle.

- Pont ezért vagyok itt. Segíteni szeretnék – suttogta Ginny, és óvatosan letörölte Hermione könnyeit az arcáról. - Tudom, hogy szükséged van rám. Ha nem is leszünk már olyan jó barátnők, mint régen, itt vagyok, hogy támaszt nyújtsak.

Hermione Ginny vállára borult, és ott folytatta a zokogást. Jó volt odabújni valakihez, és átadni magát a megkönnyebbülést hozó sírásnak.

Egy órával később mentek be a házba vacsorázni. Hermionénak addigra felszáradtak a könnyei, és ha sokkal jobban nem is volt, kicsit tisztábban tudott gondolkodni, mit is kell tennie. Ginnyvel nem beszélgettek ez idő alatt, csak néma vigaszt nyújtott a fiatal lány.

- Elég jól vagy már, hogy velünk egyél az asztalnál? – érdeklődött Fred, aki éppen terített.

- Igen – bólintott Hermione. – Bár étvágyam az nem nagyon van.

- Enned kell, csontsovány vagy – jelentette ki drámai hangon Mrs. Weasley, aki az anyák szemével szemlélte a fiatal nőt.

- Igen, mikor fürdettünk, nekem is feltűnt, hogy nem ehettél túl sokat mostanában – adta anyja alá a lovat Fred.

- Tessék?! – Hermione megdöbbent. Tudta, hogy két napig nem tért magához, de mi köze ennek a fiúnak az ő mosakodásához?

- Csak azt mondtam, hogy szerintem is sovány vagy – játszotta az értetlent Fred.

- Hé, ne hagyd, hogy felhúzzon! Természetesen anya és én mosdattunk, nem ő – vágott közbe Ginny.

Fred megforgatta a szemeit, majd befejezte a tányérok kiosztását.

- A ház legjóképűbb férfija mellé ülhetsz, ő majd meghozza az étvágyadat – kacsintott Hermionéra, majd kihúzta a széket, segített leülni a lánynak, és mellé huppant.

- Azt hittem, George lesz a szomszédom – mosolyodott el gonoszul Hermione. – Nem azt mondtad, hogy a legjóképűbb…

- Ikrek vagyunk – nézett rá megütközve Fred. – George és én ugyanúgy nézünk ki.

- Dehogy! Az ő arcvonásai lágyabbak, mégis férfiasak – cukkolta a lány, és napok óta először úgy érezte, hogy él. A Weasley családban már nem volt olyan vidám az élet, mint korábban, de azért igyekezett jól érezni magát. Ha pedig Fred szórakozik vele, még szép, hogy visszaadja a kölcsönt!

- Csak viccelsz – jelentette ki Fred, miközben enyhén kérdő arckifejezéssel szemlélte a konyhában tartózkodó nőket. Ginny a szalvétáját vonta az arca elé, míg édesanyja az egyik fazék fölé hajolt, így nem láthatta a reakciókat.

- Dehogy – ellenkezett komolyan Hermione. – De miért baj az, ha George a jóképűbb? Ez nem jelent semmit.

- Persze – morogta Fred, és a vacsora végéig meg sem szólalt.

Késő este Hermione a konyhába tartott, amikor újra összefutott az ikrek kevésbé jóképű tagjával. Fred éppen egy tükör előtt szemlélte az arcvonásait, mindenféle fintort vágva.

Hermione elmosolyodott, és a fiú mögé osont.

- Ne emészd magad – vigasztalta. – Attól, hogy George helyesebb, attól még neked is lehet barátnőd.

- Haha – fintorgott Fred. – Inkább váltsunk témát. Honnan szerezted azt az égési sérülést?

- Egy sárkánytól, Erdélyben. Hé, azt mondtad… - döbbent meg. Fred hatalmasat kacagott elképedt arcán, mire komolyan folytatta a beszámolót. – Piton mentett meg. Ha ő nincs velem, agyontapos az egyik magyar menydörgő.

- Meglehetősen közel kerültetek egymáshoz Pitonnal, ahogy észrevettem – váltott komolyabb hangra a fiú is.

- Ó, igen. Nagyon is közel! – mosolyodott el a lány, és összeszorult a szíve a gondolatra: Piton már napok óta távol. Nem tudta, csak az Odúba nem jött el, mert nem kíváncsi rá, vagy a béke poklában van az eltűnése óta. Egyik verzió sem töltötte el örömmel.

Következik: Döntések (hét végén)